A wc-t lehúzva ragadtam meg egy kis darabka papírt, amivel számat megtörölve próbáltam összeszedni magamat kicsit.

Már a ruhámban voltam, a magassarkúmat épp hogy az ajtóban lerúgva hagytam el, hajamat pedig leengedve dőltem a hideg csempefalnak.

A mai pipa.

A fogkefét megragadva készültem el gyorsan, az utolsó lépéseket is elsimítva a mostanság kialakult reggeli rutinomban.

Az első.

Vagy is, technikailag a második...

De az első józan.

Ma találkozom a gyerekem apjával.

A ballonkabátot megkötve derekamon fogtam egy taxit, ami pár perc alatt azonnal elvitt a kávézó helyszínére.

Remegő kezekkel írtam egy smst a barátnőimnek még a hátsóülésen, hogy még is mi okból hagyom ki a munkanapomat, de a választ nem vártam meg, ki is kapcsoltam a mobilomat azonnal, miután az üzenet elment.

Szinte már rosszul voltam. Nagyon izgultam. A gyomrom liftezett, de semmi nem tudott volna kijönni belőle, hiszen biztonsági okokból nem reggeliztem. 

Ha az ügyfél előtt hányok, végem. Sőt, ha a volt szeretőm előtt hányok... végem.

A tenyerem izzadt, nehezemre esett normálisan lélegezni, remegett mindkét kezem, a lábaim elgyengültek...

Ha már most így ki vagyok, mi lesz velem ha elmondom neki, hogy az élete most megy tönkre?

A fuvart megköszönve vágtam be a kocsi ajtaját és az úttesten átszaladva lassítottam lépteimen a járdaszegélynél.

Most, vagy soha.

Megtorpantam az ajtó előtt, majd egy jó, hosszú mély levegőt véve töröltem meg tenyereimet ruhám oldalában. Menni fog.

Amint az ajtót kinyitottam, mintha egy kicsit minden eddigi érzelmem elfakult volna, és magabiztosan belépve a kis barátságos kávézóba néztem körbe.

És ott volt. 

James Buchanan Barnes ott ült a sarokban, az ablak melletti kis kétszemélyes asztalnál, teljesen tetőtől talpig elfedve. Na jó, sapka nem volt rajta.

A szívem azonnal hevesen verni kezdett és rögtön megtorpantam.

Ő volt az. Tényleg Ő volt az. Fekete bőrdzsekije felzipzározva,  hozzá illő fekete bőrkesztyűkkel. Szürke farmernadrág volt rajta, egy fekete bakancsal.

Színes egyéniség. 

Egy nagyot nyelve varázsoltam egy halvány mosolyt az arcomra, ami talán nézett ki kívülről egy fájdalmas grimasznak, de nem érdekelt. Magabiztosan indultam el és magabiztosan remegett a kezem.

-James? - szólítottam meg óvatosan a hangját, mire felkapta a fejét.

Nem ismert fel.

Azonnal elmosolyodott, de nem volt az igazi neki sem. Borostás arcán azonnal végig futott a stressz.

Még is felismert volna?

A férfi felpattant, majd egyik kezéről levéve a kesztyűt lépett elém.

-Ms. Rainfield, igaz? - nyújtotta elém kezét.

-Hívjon csak Ravennek - ráztam meg remegve, de erősen a kezét. A szemöldöke kissé összefutott, de nem törődött vele, amiért jelenleg nem is lehettem volna hálásabb. 

Mögém lépve segítette le rólam a kabátot, amit hebegve köszöntem meg, sőt, a székemet is kihúzta nekem.

-Úriember - szóltam szórakozottan,  Ő pedig elmosolyodva ült le elém. -Maga nem... -kezdtem a kabátjára mutatva óvatosan. 

-Nem, nekem jó így, köszönöm - biccentett óvatosan, rekedtes hangon.

-Rendben, ahogy Önnek kényelmesebb - kezdtem. -Régóta vár itt? - túrtam a táskámban.

-Tegeződhetünk, ha Önnek nem gond - vágott közbe, így végre a szemébe néztem.

Soha nem volt még ilyen kínos beszélgetésben részem. És még csak két perce sem vagyok itt.

-Köszönöm -mosolyodtam el.

-Még nem rendeltem semmit - mondta elém tolva a kis lapot. - Csak pár perce vagyok itt.

-És, hogy tetszik a hely? - kapkodtam a fejem próbálkozva.

-Forgalmas. - mondta szűkszavúan, Én pedig sűrűn pislogva meredtem a szemeibe.

-Értem. -mondtam, Ő pedig feszengve húzta vissza kesztyűjét.

-Ne haragudj ha tolakodok, de... - kezdte, majd az asztalra könyökölt. -Találkoztunk mi már valahol? - fürkészte az arcomat gondterhelten, mire döbbenten kaptam fel a fejem.

-Tessék? - nyeltem egy nagyot.

A francba. 

-Ismerős vagy valahonnan. - rázta óvatosan a fejét.

-Szerintem tévedés lehet - mosolyodtam el halványan.

-Biztosan? - kérdezte. Láttam szemeiben ahogyan a gondolatai cikáznak a fejében, és megpróbál elhelyezni valahová.

-Biztos vagyok benne, James - tettem le a lapot mosolyogva. -Az emberek szerint igen nagy benyomást szerzek mások életében. Hidd el, tudnád. - bólogattam.

-Igazán? - mosolyodott el óvatosan. - Még is miért? - dőlt hátra a székben. 

-Kicsapongó ember vagyok - rendezkedtem az asztalon. - Eléggé hirtelen.

-Értem - bólogatott. -Biztos vagyok benne, hogy öröm veled. - nézett a szemeimbe.

-Ne vedd száz százalékra - vettem elő kis jegyzetfüzetem és tollamat. -Láthattál újságban is akár. Sok cikket lehoztam már a szakmámban - lapoztam fel.

-Nem, biztos nem - vágta rá, mire megilletődve néztem rá.  -Úgy értem... nem ilyen témában olvasok -finomított.

-Olvastál az újságból? - mosolyodtam el elégedetten.

-Átfutottam - biccentett. -Nem mindenkit keresnek fel éjszaka, hogy interjút akarnak tőle. 

-Sajnálom, tudom hogy nem a legmegfelelőbb alkalom volt - vallottam be.

-Mindent akkor amikor az embernek ideje van, nem igaz? - mosolygott rám halványan, Én pedig eltűrve hajam a fülem mögé értettem vele egyet.

-Szóval, James - kezdtem, kattogva a tollammal. -Mesélj magadról -mosolyodtam el.

A férfi megilletődve pislogott párat.

-De miről? - kérdezte. 

-Magadról - vontam össze a szemöldökömet.

-De mit - vonta össze Ő is a szemöldökét.

-Bármit - vontam vállat.

-Kérdezz - mosolygott rám. 

-De én... - kezdtem. -Tényleg bármit meghallgatok.

-Mint például? - kortyolt kávéjába.

Oh, istenem.

A gyermekem apja agyhalott.

-Milyennek írnád le magad? - kérdeztem gesztikulálva. -A személyiséged, milyen embernek tartod magad... - kezdtem.

A férfi elhallgatott, és kissé nyúzottan nézett a szemeimbe.

-Nem tudom.  - mondta ki óvatosan, így egy vicsort varázsolva magamra pislogtam hevesen.

-Mi?

-Nem tudom.

-Oké. - vettem egy mély levegőt,  megkavarva lattemat. -Semmi baj.

Úristen. Nagyon, de nagyon nagy baj. 

-Szeretnél családot? - vágtam a közepébe azonnal, semmi kertelés nélkül,  mire krákogva ült fel kihúzva magát.

Igaz, száz meg száz kérdést előírtam, kigondoltam, de nem ment. A kíváncsiság felemésztett. Tudni akartam. Mindent.

-Azt hiszem, egyszer majd igen. -húzta be maga alatt a széket megilletődve.

-Most? - kérdeztem a szemeit fürkészve, Ő pedig a szemöldökét ráncolva állta tekintetem.

-Talán. Ha úgy érzem, hogy meg van hozzá a megfelelő ember... - mondta. -Akkor talán most is képes lennék rá, de inkább a jövőre bíznám ezt.

-Értem - gondoltam át a hallottakat. -Tetszik ez a gondolat - bólogattam. -És, mond...

-Miért nem írod le? - vonta össze a szemöldökét. 

-Tessék? - szakadtam ki a gondolataimból.

-Nem írtad le. - biccentett a füzet felé.

-Oh, nem mindent írok le - magyarázkodtam azonnal.

Főleg azt nem, amit csak magam miatt kérdezek.

-Megmaradnak a fejemben - kopogtattam halántékomon a tollal.

-De ez elég hosszú... - kezdte óvatosan.

-Nem baj. Megjegyzem - biztosítottam mosolyogva. 

-Nézd, nem vagyok idióta - kezdte halkan, komoran.

-De én... - kezdtem. -Én nem feltételeztem ezt -hazudtam.

-Sajnálom, de nem vagyok jó interjú anyag - mondta a fejét rázva. -Sajnálom,  de a főnököd kitolt veled.

-Még is miért? - ráncoltam a szemöldökömet. 

-Hogy ide küldött. Nem vagyok... - kezdte.

-Én választottalak - vágtam közbe hunyorogva, Ő pedig a szemöldökét ráncolva nézett végig rajtam. 

-Nézd, nem vagyok idióta.  -ismételte meg. -Hosszú idő áll mögöttem és nem tudok beszélni róla - mondta komoran.

-Semmi gond, nem kell mindenről beszélni - ráztam a fejem. -Megkérdezhetem, hogy mit is jelent az a hosszú idő? - pislogtam hevesen, a lap elé emelve a tollat, megpróbálva kijátszani az életkorát. 

-A háború óta? - kérdezte felhorkanva, Én pedig döbbenten kaptam fel a fejem.