Magassarkúm komor kopogása merítette be a még kissé hűvös utcát. Május volt, a reggeli órák rózsaszínes, narancssárgás fényében siettem az üvegházba. A szoknyámat lejjebb rángatva markoltam meg jobban magamhoz szorított mappámat és laptopomat. 

A francba. 

Egy gyerek. 

Egy gyerek?

Komolyan? 

-Szia - lassított le kis kocogásán előttem a barátnőm. -Jól vagy? - nyomta a kezembe a poharas kávét. 

-Soha jobban - néztem ijedten a szemébe. 

-Hánytál? - simította meg a hátam. 

-Nem, még nem - ráztam a fejem hevesen. - És félek, hogy az irodában jön ki - mondtam tőlem is ismeretlenül vékony hangon. 

-Tudod már ki az apa? - nézett le rám bizonytalanul. 

-Nem, semmi. Semmi social media felületen nem találtam meg - kapkodtam fel a lábaim a lépcsőn. - Soha nem iszok többet. 

-Hát, most kilenc hónapig biztos nem - nyitotta ki előttem az üvegajtót, majd a karbantartónak felmutatva belépőkártyáinkat nyomtam be a lift gombját. 

-A francba - szisszentem fel. -Miért pont én? - temettem fél tenyerembe arcomat. 

-Figyelj, megoldjuk - állt elém magabiztosan Reenah. -Megtaláljuk. Ha kell, még Európába is elutazok, hogy megkaparintsuk. 

-Lehetetlen lesz - ráztam a fejem elkeseredetten. - Semmit nem tudok róla. A nevét sem - engedtem ki a sóhajom. 

-Van rá kilenc hónapunk - emelte fel a fejem. - Meg fogjuk találni, hidd el. 

-És ha nem? -  vettem egy mély levegőt újra.

-Akkor itt vagyunk mi, és felneveljük - mondta, de a lift ajtó kinyílt.

Reenah magabiztos nő volt. Ő, a szürke kosztümnadrágjában és blézerében, szőke hajával, hegyes orrú magassarkújával, azonnal egy kemény kiállást adott neki. Senki máshoz nem lehetett volna hasonlítani. Meg volt a maga személyisége, a maga erénye és makacssága is. 

-Jó reggelt. - köszöntem a lányoknak az irodában, Larissza pedig aggódóan kapta fel a fejét, kérdő és ijedt tekintettel, de egy apró biccentéssel jeleztem, hogy minden rendben. Még. 

- Új hét, új projektek, sőt, lassan új hónap! - csapta össze főnököm a kezeit. - Cikkek kellenek. Fenomenális havi számot kell írnunk, valami óriási robbanás kell, mert a Rhinestones eladása kezd a magasba szelni - állt meg a szoba közepén a göndör hajú nő. - Valami több kell. Nem érhetnek minket utól. 

Újságírás és benfettes trükkjei. Mindig, minden számnál valami új kell. 

-A heti számot egyelőre félre rakhatjuk - dobta le a dossziét az üveg asztalra. -A mai feladat, hogy mindenki minnél felkapottabb témákat keressen. 

-Van ez az új diéta... - kezdte el a szerkesztő. 

-Nem - vágta rá azonnal a göndör hajú, mi pedig azonnal elhallgatva néztünk össze. - Komoly kell. - rázta a fejét Deborah. -Nem lehet most a top tíz cicás videóról írni, vagy arról, hogy melyik új palettát debütálta a Rare Beauty - mondta. - Komoly dolog kell. Akár interjúk, akár politika. Meg kell mutatni minden olvasónknak, hogy bármi érdekli őket, azt nálunk megkaphatják - hadart. 

-Még is mi a francot vár tőlünk? - mormogta Reenah. 

-Fogalmam sincs - dünnyögtem az orrom alatt, elsöpörve hajamat. 

-Hess, keressetek! - tapsikolt Deborah, mi pedig szétszéledve ültünk gépeinkhez. 

-Mi a francot keressek? - szólt Reenah, egerével idegesen kattintgatva. -Amúgy is, kit érdekel  Rhinestones? Egy kalap...

-Hé. Ellenfelek - mondtam. 

-Jóval alattunk vannak. 

-Nem ez a lényeg - mondta a másik oldalunkon ülő lány. - A lényeg, hogy ők feltörnek, de mi egyhelyben maradtunk végig. 

Reenah csak a szemét forgatva jelezte, hogy nem tetszik neki a helyzet, míg én az internetet kutatva próbáltam valami izgalmas politikai, vagy természetvédelmi hírre bukkanni. 

-Úristen - sikkantott fel a terem másik feléből egy lány. -Úristen, úristen, úristen! - sikkantott eszeveszetten kattintgatva, majd a pendriveját kitépve a gépből pattant fel. -Deborah, megtaláltam! - rohant ki. 

-Na ő, biztosan megőrült -mondta a Reenah mellett ülő fiatal lány, Én pedig felkuncogva fordultam vissza a képernyőhöz. 

-Szerintetek, ha feljebb megy az eladás... kapunk fizetés emelést? - kérdezte Larissza megállva mögöttünk. 

-Remélem, mert ha nem... 

-Arra nagyon nagy szükségem lesz - ráztam a fejem azonnal. 

-Jól vagy? - simította meg a vállam Larissza. 

-Jól. Csak... kéttségbe esett - prüszköltem. -Huszonhárom éves vagyok. Nem akarom ezt. 

-Melletted vagyok, ugye tudod? - kérdezte. 

-És én is. - mondta Reenah. -Együtt megoldjuk. 

-Nem tudom. Biztos, hogy készen állok erre? - dőltem hátra a székben fújtatva. -Épp, hogy megélek a fizetésemből. Épp, hogy van valami nevem az írásban! -pattantak ki a szemeim.

-Nem kell feladnod az írást! - szólt Reenah. 

-Pontosan. - Sőt, majd... írhatsz kismama témákról. 

-Nem akarom - döntöttem le a fejem az asztalra. - A francba. 

-Figyelj, minden rendben lesz - mondta Larissza. 

-Csak haza akarok menni, és sírni, és sírni... - kezdtem. -Úristen. 

-Mi az? - kapta rám a két lány a fejét. 

-Kezdődik. 

-Micsoda? - gurult közelebb hozzám Reenah ijedten. 

-Az émelygés - emeltem fel lassan a fejem. -Úristen. 

-Hányni fogsz? - kérdezte döbbenten Larissza. 

-Nem tudom - vettem mély levegőket. 

-Lányok! - rontott be Deborah izgatottan. 

-Oh, a francba - szólaltam fel. 

-Meg van a havi téma - újjongott. -Gyertek, gyertek, gyertek! - legyezett kezeivel, mire Larissza megragadva a székem gurított oda a placc közepére, míg Én kételyekkel küzködve néztem fel a főnökömre. -Jól vagy, szivi? - fintorgott rám.

-Aha, csak a kávé - bólogattam hevesen. 

-Meg van. - fordult körbe Deborah.

-Még pedig? - kérdezte Reenah. 

-Szuperhősök. - sikkantott. 

-Igen? Mit értünk szuperhősök alatt? - rázta a fejét Larissza. 

-Az igazi szuperhősök. Tudjátok akik megmentik a világot, satöbbi, satöbbi... Az országot, a várost - vont vállat. -Interjú szuperhősökkel. 

-A bosszúállók? - kérdezte a fiatal lány, Deborah pedig büszkén bólogatva lebegtette a halomnyi lapot, ami kezében volt. 

-A többségnek jár egy ember - számolgatta a lapokat. 

-A francba - suttogtam. 

A hányinger lassan felemésztett, Deborah ledobta a lapokat az üvegasztalra megint. 

És megláttam. 

Azt hittem, hogy hallucinálok. 

Nem, ez nem lehet. 

Ennyire rosszul lennék? Ennyire émelygek, hogy már rémeket látok? Rémeket egyáltalán? Rém lenne, csak mert...

A többiek elhalkultak körülöttem és döbbenten, egyre buzgóbb, liftező gyomorral dőltem előre. Remegő kezeimmel vettem ki a másik alól a fehér kis két egymásra tűzött lapot. 

Lehetetlen. 

Magam elé emelve a lapot hűlt el bennem minden vér azonnal. Mostmár kimondottan rosszul voltam.

Igaz volt. Ott volt. Nem tévedhetek. Pontosan ugyan úgy nézett ki, mint akkor éjjel, amikor megismertem. Na jó, túlzás. Egy fikarcnyit se ismertem. Semmit sem tudtam róla. Ott volt, a képen díszelgett. Ott volt. A gyerekem apja. 

A lapot visszadobva a többi közé pattantam fel azonnal, számra tapasztva a kezeimet a mosdó felé rohanva, majd térdre esve tűrtem ki hajam az arcomból hagyva, hogy a reggeli rosszullétem úrrá legyen rajtam.