Ashton idegesen rótta a köröket sötétségbe burkolózott szobájában, s remegő kezében a telefonját szorongatta. Ezt a tevékenységet már legalább fél órája csinálta (érdekes, hogy még nem szédült el). Nem tudta eldönteni, hogy hívja-e fel Luke-ot, vagy sem. Pár hete azt beszélték meg, hogy Luke csak akkor fogja felhívni őt, ha készen áll rá. De valamiért Ashton úgy érezte, most neki kellene elsőként cselekednie, azonban ez igazán nehéz feladatnak bizonyult számára. 

Egy idő után lehuppant az ágyára, miközben a mobilja kijelzőjét nézte. Az ujja a hívás felirat felett tétovázott, de képtelen volt megnyomni a gombot. Luke mégis mit gondolna? Különben is hajnali három óra volt. Luke már biztosan alszik, gondolta a göndör hajú.

Viszont valamilyen oknál fogva nem tudta letenni a készüléket. Egy megmagyarázhatatlan érzés arra ösztönözte őt, hogy hívja fel a fiút. Beszélnie kellett valakivel, és ki lenne erre alkalmasabb, mint Luke? Senki. Ezért hát nagy levegőt vett, majd tárcsázta a szőkét. Az első kicsöngést hallva legszívesebben megszakította volna vonalat, de megpróbált uralkodni magán, s idegesen, izzadó tenyerekkel és remegő ajkakkal várta, hogy Luke felvegye.

Aztán hirtelen csend támadt, ami azt jelentette, hogy a másik fél is vonalban van. Ashtonnak fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Már véget akart vetni ennek az egésznek, amikor a másik oldalról felcsendült egy hang. 

- Haló? 

Ashton megdermedt. Szíve hangosan dübörgött mellkasában, és úgy érezte, hogy forog vele a világ. Megborzongott Luke hangjától. Mély és rekedt volt, amitől Ashton arra következtett, hogy Luke most ébredt fel. Arcán hatalmas mosoly terült el, a mellkasában pedig melegség áradt szét.

- Ki van ott? Mégis ki olyan hülye, hogy ilyenkor hívogat? - morogta reszelős hangján a szőke a túloldalról (Vicces, pedig mindig ő volt az, aki hajnalban zavarta Ashtont.)

- Luke? - suttogta Ashton, miközben ajkát harapdálta.

Hirtelen hatalmas csend lett. A göndör türelmesen várakozott, de mikor Luke már percekig nem válaszolt, megijedt, hogy valami történt, vagy a szőke megszakította a hívást. Már majnem elemelte a fülétől a készüléket, hogy ellenőrizze, a teóriája igaz-e, amikor Luke hosszas hallgatás után végre megszólalt.

- A-Ashton? Te v-vagy az? - kérdezte remegő hangon. Hirtelen sokkal éberebb volt.

- Igen - motyogta a mogyoróbarna szemű fiú.

- Ezt nem hiszem el - suttogta Luke. - Ugye ez nem álom?

Ashton csendesen nevetett. 

- Nem, nem az - csóválta meg a fejét még mindig nevetve, bár ezt Luke nem látta.

- Te jó ég, az előbb nevettél? Ez a legszebb hang, amit valaha hallottam - mondta a szőke, és hangjából érezni lehetett, hogy ő is mosolyog.

- Luke - motyogta elvörösödve a göndör, és arcát egy pillanatra a párnájába fúrta. - Zavarba hozol.

- Csak az igazat mondom - felelte, és nevetett.

Ashton érezte, hogy megrándul a gyomra a hang hallatán. Elszorult a torka, amitől hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni. Mégis mi történik velem?

- Ash? Ott vagy még? - kérdezte meg egy idő után Luke.

Ash. Senki nem hívta őt így, még az anyukája sem. Annyira jól hangzott ezt a becenév Luke szájából. Az arca még jobban lángolni kezdett.

- Igen, csak elgondolkoztam - válaszolt még mindig suttogva. Rettegett attól, hogy esetleg James meghallja őt, és újra elkobozza a holmijait vagy megveri őt.

- Miért hívtál fel? Minden rendben? Valami baj van? Bántott az a patkány? - kérdezősködött a kék szemű aggodalmasan.

- Nem, nem történt semmi - csóválta meg a másik fiú a fejét, és még szélesebben mosolygott. Valaki törődött vele! - Csak beszélni szerettem volna veled.

- Azt hittem, hogy félsz - emlékeztette Luke a pár hete történt beszélgetésükre.

- És igazat mondtam, de ma úgy éreztem, hogy nem szép tőlem, hogy mindig várnod kell, szóval felhívtalak. Csak háromnegyed óráig tartott, míg meg mertem nyomni a hívás gombot - vallotta be be, de nem szégyenkezett. Megbízott a fiúban, és tudta, hogy nem fogja őt kinevetni.

- Nem kellett volna ezt tenned -mondta kicsit rosszallóan Luke. -  Megértem, hogy a szorongásod miatt nehezedre esik ezt tenned, ezért tudtam volna még várni. A mentális egészséged sokkal fontosabb ennél.

- Te vagy a legjobb, Luke - szaladt Ashton száján ez a rövid, de nagy jelentéssel bíró mondat.

- Ez nem igaz, csak nem viselkedek úgy, mint egy seggfej. Nem én, hanem te vagy a legjobb - jelentette ki azonnal a másik.

- Ez nem ér! Te folyton kedves és szép dolgokat mondasz nekem, de ha én mondok valami ilyet neked, akkor azonnal tiltakozol - mondta bosszúsan, de minketten tudták, hogy csak megjátsza.

- Amiket én szoktam neked mondani, azok igazi dolgok. De az, hogy én vagyok a legjobb ember kicsit túlzás - magyarázta a szőke.

- Nem túlzás! Három hónapja ismerlek csak, de sokkal kedvesebb és figyelmesebb voltál velem, mint bármelyik ember, akit ismerek. Törődsz velem, aggódsz értm, megnevettetsz, türelmes vagy, és nem gondolod azt, hogy egy szörnyszülött vagyok. Ez nagyon sokat jelent nekem, Luke - vallott be minden Ashton, ami az elmúlt hetekben a fejében járt, és azonnal megkönnyebbült.

- Soha nem gondolnám rólad azt, hogy egy szörnyszülött vagy. Éppen ellenkezőleg, te egy remek ember vagy. Gyönyörűen nézel ki, vicces és szerény vagy. Imádom, hogy ilyen félénk vagy, máskor pedig gond nélkül el tudsz küldeni a fenébe, ha hülyén viselkedem. Nem érdemled meg, ahogy egyesek bánnak veled. Azért mondom neked olyan dolgokat, hogy helyes vagy meg kedves, hogy végre elhidd. Te vagy a lehető legjobb dolog, ami valaha történt velem - közölte Luke olyan komolysággal, amit Ashton még nem tapasztalt.

Az említett fiú szemei könnybe lábadtak, ezért összeszorította szemeit, és hagyta, hogy a könnycseppek végig csorogjanak az arcán. Soha nem volt még ilyen boldog. Luke szavai egyenesen a szívére hatottak, folyamatosan a fülében visszhangoztak, képtelen volt másra gondolni. Szerette volna megölelni a fiút, mellkasába fúrni ar arcát, és beszívni az illatát. Bármit megtette volna ezért, hogy most a fiú közelében lehessen.

- Ashton? Te sírsz? - tette fel a kérdést, mikor a csendet csak Ashton halk szipogás törte meg. Luke-nak összeszorult a szíve.

- Nem - válaszolta Ashton, de miután kimondta ezt az egy szót, hangosan hüppögött egyet.

- Mi a baj? Valami rosszat mondtam? - kérdezősködött azonnal a szőke. Ő segíteni akart ezzel, nem állt szándékában megsirattatni Ashtont.

- Nem, dehogy, én csak... amit mondtál... annyira jól esett - motyogta akadozva. - Egyáltalán nem érdemellek meg - motyogta magának, de ezt Luke is meghallotta.

- Ez nem igaz! Én vagyok az, aki nem érdemel meg téged. Te eszméletlen vagy, én meg csak egy egyszerű srác vagyok.

- Sokkal több vagy te egy egyszerű srácnál, Luke - suttogta gyengéden Ashton.

Ezután a két fiú még órákig beszélgetett fontos és kevésbé fontos dolgokról. Olyan volt, mintha már évek óta ismerték volna egymást, annyira összhangban voltak. Luke mosolyogva hallgatta, mikor Ashton hosszú percekig magyarázott valamiről, miközben gondolatai a fiú körül jártak. Azt hitte, soha nem fog beszélgetni a fiúval, ezért meglepte, hogy Ashton ilyen merészen cselekedett, de egyaránt büszke is volt rá, amiért legyőzte a félelmét.

Imádta Ashton hangját, órákig tudta volna őt hallgatni, és még az sem zavarta volna őt, ha Ashton épp az időjárásról beszél vagy a zöldségekről. A mellkasa égni kezdett, akárhányszor meghallotta Ashton nevetését. Azonban már nem riadt meg teste furcsa reakcióitól, mint pár hónapja. Tudta, hogy mit jelentenek, de inkább nem foglalkozott velük. A figyelmét egyetlen emberre fordította, méghozzá Ashtonra. 

Mikor kint már világosodni kezdett, észrevette, hogy Ashton egyre lassabban és nagyobb szüneteket tartva beszél. Saját maga is érezte, hogy egyre álmosabb lesz. Mielőtt még mindketten elaludtak volna, Luke gyorsan megkérdezte.

- Mikor tudunk majd újra beszélgetni?

- Nem tudom - mondta Ashton, miután elnyomott egy ásítást. - De hamarosan, megígérem.

Luke mosolyogva bólinott. Elégedett volt a válasszal. Ezután percekig csend volt mind két oldalon, majd váratlanul Luke halk, egyenletes szuszogást hallott Ashton feléről. A göndör elaludt. A kék szemű srác ahelyett, hogy letette volna a telefont, még egy rövid ideig hallgatta Ashton légzését. Azonban mikor érezte, hogy már ő sem bírt tovább ébren maradni, egy álomittas mosoly kíséretében még utoljára beleszólt a készülékbe.

- Jó éjt, Ashton. Szeretlek - suttogta.

Aztán végleg elnyomta őt az álom.

-

helló! remélem tetszett a rész, mert én imádtam írni ^^ kicsit nyálas lett néhány helyen, de hát na, kell egy kis romantika :D 

vote & komment! :)