két hónappal később

ismeretlen szám: luke?

Luke: ki vagy?

ismeretlen szám: ashton

ismeretlen szám: beszélhetnénk?

Luke: hű, mégis mi vett rá arra, hogy írj nekem? esetleg megint hazugságokkal akarod tömni a fejem?

ismeretlen szám: nézd, teljesen megértem, hogy dühös vagy, de meg tudom magyarázni

Luke: nem vagyok kiváncsi a magyarázatodra

ismeretlen szám: csak adj még egy utolsó esélyt, hogy mindent tisztázni tudjak

Luke: de nem szeretnék veled beszélni

ismeretlen szám: esküszöm, hogy ha most végig hallgatsz, és utána azt kéred, hogy ne keresselek többet, akkor megteszem

ismeretlen szám: nagyon szépen kérlek

Luke: jó, hívj fel skypeon

ismeretlen szám: köszönöm

Egy fáradt sóhaj hagyta el a szőke fiú ajkait, miközben ölébe helyezte a laptopját, és várta, hogy Ashton felhívja őt. Elöntötte őt a déjà vu érzés, s elméjébe beözönlöttek az emlékek a rengeteg videóhívásról, de mégsem volt minden ugyanolyan. Ugyanis akkor Luke az izgatottságtól alig bírt egy helyben megmaradni, arcán pedig egy hatalmas mosoly terült el. A legnagyobb különbség mégis az, hogy Luke akkoriban boldog volt. Most már csak idegesség töltötte el őt. És a fájdalom.

Miután megkapta azt a bizonyos üzenetet Ashtontól, habozás nélkül kirohant a kávézóból. Nem értett semmit, össze volt zavarodva, ettől pedig csak még dühösebb lett. Ashtonra, majd saját magára, végül az egész világra. Egyenesen a vonatállomás felé indult, ahonnan pár órával ezelőtt az univerzum legszélesebb mosolyával sétált ki, de visszafelé már csak lehajtotta a fejét, hogy senki ne lássa a szemébe gyűlő könnyeket. Viszont Luke megfogadta, hogy nem fog sírni. Egyszerűen megtagadta magától. Elvégre ő volt Luke Hemmings, aki nem sír egy másik srác miatt, mégha az a srác össze is törte a szívét.

Mikor hazaérkezett, igyekezett a lehető leghalkabban felosonni a szobájába, ám ez a terve nem sikerült, ugyanis Liz a nappaliban tévézett, és azonnal meghallotta fia lépteit.

- Na hogy sikerült a találkozó? - kérdezte meg vigyorogva, azonban rögtön lehervadt a mosoly az arcáról, mikor meglátta Luke csalódott arckifejezését. - Mi történt? - tette fel azonnal a kérdést, miközben kikapcsolta a tévét, s így már teljesen a fiára tudott koncentrálni.

- Nem jött el - vallotta be csendesen, és akkor még szánalmasabban érezte magát, mint a kávézóban.

- Ó, drágám, annyira sajnálom - mondta Liz, majd felkelt a kanapéról, hogy megölelje Luke-ot.

Azon az éjjelen képtelen volt elaludni. Végig azt járt a fejében, amit Ashton írt. Nem értett ezt az egészet. Ő azt hitte, hogy Ashton kedveli őt. Akkor mégis mi történt? Csak megjátszotta a magát? De miért csinálta volna ezt? Vajon csupán kihasználta Luke-ot? Egyik kédésre sem akadt válasz. Többször egymás után elolvasta azt a pár üzenetet, s minden alkalommal egy kicsit dühösebb lett. A düh, a csalódottság és az érzés, hogy elárulták őt, arra késztette a szőke fiút, hogy a lehető legtöbb felülelten letiltsa Ashtont és kitörölje a számát. Hiszen Ashton ezt akarta, nem?

Azonban az érzéseket és emlékeket sokkal nehezebb volt kitörölni.

Az egyetlen mód, mellyel meg tudott szabadulni tőlük az volt, hogy elnyomta öket magában, és igyekezett figyelembe sem venni őket. Helyette más dolgokra összpontosított. Például az érettségire, amely meglepően jól sikerült (Liz és Andy nagyon büszke volt Luke-ra), aztán munkát talált magának, és a szabadidejében egyre többet zenélt. Egészen hihetetlennek tűnt, hogy pár hete még Ashtonnal barátok voltak, most pedig úgy viselkedett, mintha soha nem ismerte volna őt. Azonban az a fájdalom, melyet akkor érzett a mellkasában, mikor aludni ment vagy nem akadt semmilyen dolga, biztosította őt, hogy mindez valóban megtörtént. És sajnos véget is ért.

És az utolsó dolog, amivel Luke foglalkozni kezdett, az az egyetem volt. Bár nem örült neki, hogy Sydney-ben kell majd tanulnia, de a barátaival így egyezett meg, mert akkor még jó ötletnek tűnt. Apropó, a barátai. Calum és Michael észrevették, hogy Luke megváltozott, viszont mikor megkérdezték, hogy mi a baj, a srác nem mondott meg semmit. Egy kisebb veszekedés után bevallott nekik mindent, és érezte, hogy végre megkönnyebbült. Ők sem értették, hogy mi ütött Ashtonba, viszont megpróbálták jobb kedvre deríteni Luke-ot, és szinte minden nap beszélgettek vele, amiért ő nagyon hálás volt. Igazán hiányoztak neki már a legjobb barátai, viszont két hónap múlva Sydney-be repülnek, azután pedig együtt fognak lakni. Luke biztos volt benne, hogy pár hét elteltével már elege lesz a két idiótából.

Luke visszacsöppent a valóságba, amikor a képernyőn megjelent az "Ashton Irwin hív" felirat, mire ő a zöld ikonra kattintott, és lélegzet visszafojtva várta, hogy megjelenjen előtte a göndör fiú. Mikor megpillantotta Ashtont, leesett az álla. A fiú karja fel volt kötözve, a szemöldökén egy gyógyuló félben lévő vágás húzódott, a szeme alatt pedig egy csúnya zöldessárga folt éktelenkedett. Az idegesség és a düh, amit érzett, azonnal eltűnt, helyükre pedig az aggodalom és a félelem került.

- Mi történt veled? - bukott ki belőle a kérdés, s keze ökölbe szorul. - Ki tette ezt?

Ashton lesütötte a szemét, miközben a pulóvere szegélyével kezdett játszadozni, amíg Luke intenzíven bámulta őt, ez pedig így ment pár percig.

- Mindent elmesélek, de hadd kezdjem el az elején - szólalt meg egy idő után, s Luke érezte, hogy borzongás fut végig a testén. Ekkor jött rá, hogy már nagyon régen nem hallotta Ashton hangját.

- Ki tette ezt veled?! - kérdezte meg sokkal ingerültebben.

- Kérlek, el szeretnék mondani neked mindent, aztán békén foglak hagyni, szóval megtennéd, hogy végig hallgatsz, és nem mondasz addig semmit? - kérlelte a szemüveges, és látszott rajta, hogy nagyon izgul.

Luke fejében csak úgy tolongtak a megválaszolatlan kérdések, viszont valamilyen oknál fogva mégsem tette fel őket, és teljesítette Ashton kérését.

- Rendben, akkor kezd el - mondta, s várakozva nézett a képernyő túl oldalán lévő fiúra.

Ashton rövid ideig habozott, majd nagy levegőt vett, és elkezdett beszélni. (író megjegyzése: egy rövid pillanatra megfordult a fejemben, hogy itt fejezném be a részt, de azért én sem vagyok olyan gonosz :D)

- A kávézóba készültem, de még előtte meggyőződtem arról, hogy senki sincs otthon. Úgy tudtam, hogy anya és James csak este fognak hazajönni, így nyugodtan el tudtam volna hagyni a házat, azonban mikor kimentem a szobámból, a nappaliban ott ült James - mondta Ashton. - Megkérdezte, hogy hová készülök, én pedig kitaláltam valami hazugságot, de nem hitte el. Kiderült, hogy mindvégig tudott a találkozásunkról. Azt hiszem, elolvasta az üzeneteinket, vagy hallotta, hogy erről beszélünk telefonálás közben, nem tudom. Kikapta a kezemből a telefonomat, és valamit írt. Ez volt az a néhány üzenet, amit megkaptál. James írta, nem én. Aztán elkezdett kiabálni, megint egy beteg korcsnak nevezett, meg egy undorító buzinak és egy értéktelen köcsögnek, majd azt is mondta, hogy csak a helyet pazarlom, és meg sem kellett volna születnem, mert akkor anya sokkal boldogabb lett volna - suttogta, s könnyek csillogtak a szemében. Luke érezte, hogy összeszorul a szíve.

- Tehát mindennek elhordott, amit csak eltudsz képzelni. Aztán... aztán felpofozott, gyomorszájon vágott. Azt hittem, hogy itt abbahagyja, és bezár megint a szobámba meg elkobozza a dolgaimat, de nem ezt tette. Hanem tovább ütött. Szörnyű volt - motyogta. - Minden testrészem égett a fájdalomtól, én meg csak azt kívántam, hogy legyen vége. A földö hevertem, félig ájultan, míg ő a hasamat rugdosta, amikor bejött valaki. Alig tudtam felfogni, hogy anya az. A többi dologra már csak homályosan emlékszem.

Ezután egy kisebb szünetet tartott, s összegyűjtötte az erejét, hogy tovább tudjon mesélni.

- Anya elmondta, hogy kihívta a mentőket meg a rendőröket. Elszállítottak a kórházba, Jamest pedig letartóztatták. Eltörött három bordám és a karom - mutatta fel a bekötözött jobbot. - Ezenkívül sok zúzódásom is van, mint te is láthatod. Anya azt hitte, hogy meg fogok halni, így mikor az orvosok beengedték őt hozzám, annyira elkezdett zokogni, hogy nyugtatót kellett neki adni. Másnap újra eljött, és bocsánatot kért azért, hogy nem vette észre hamarabb, hogy James ilyen és hogy ilyen rossz anya volt. Azt is elmondta, hogy két hét múlva lesz James tárgyalása, amin részt kell majd vennünk.

- Én bevallottam neki mindent, azt hogy bántalmaznak, hogy James többször is megvert, hogy vagdosni szoktam magam... Meséltem neki rólad is, és arról, hogy mennyit segítettél nekem - ismerte be lehajtott fejjel. - A tárgyaláson aztán kiderült, hogy Jamestől azért vállt el a felesége, mert őt is bántalmazta, és a múltban drog problémái is voltak. Azt hiszem, elsősorban az cseszett el mindent a fejében. Azt is megtudtuk, hogy a múltbéli pókerozás miatt rengeteg pénzzel tartozik valakiknek. Elsősorban ezért házasodott össze anyával... csak a pénz kellett neki. Végül a bíró három év börtönbüntetésre ítélte őt.

- Mikor végre hazamehettem, anya kijelentette, hogy más lakásba fogunk költözni, mert túl sok minden emlékezteti őt Jamesre, és nem szeretné, ha én is rosszul érezném magam. Anya aztán a suliba is elment, és lerendezett mindent, így akik bántottak, azokat felfüggesztették, egy valakit azt hiszem még ki is csaptak. Ezután pedig orvosok ajánlására elkezdtem pszichológushoz járni - mesélte, és úgy tűnt, hogy sikerült mindent elmondania.

Csend állt be a két tinédzser közé, amelyet pár perc elteltével Ashton tört meg.

- Én mindennél jobban beszélni szerettem volna veled, de miután elolvastam a válaszod, tudtam, hogy írtó dühös vagy, és felesleges lenne veled beszélnem. Amúgy is rengeteg dolgot kellett megoldanunk, később pedig már csak halogattam a dolgot, mert féltem, hogy tényleg nem fogsz már soha szóba állni velem.

Luke nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte magát, mint egy igazi tapló. Nem tudott semmit Ashtonról, mégis olyan dolgokat feltételezett róla, amiket nem kellett volna. És ahelyett, hogy megszakította volna vele a kapcsolatot, inkább megprobálhatta volna megtudni az igazságot. Túlságosan elvakította őt a düh és az önsajnálat. Mellkasára nehezedett a bűntudat, és alig tudott Ashton szemébe nézni.

- Ashton, én... én annyira nagyon nagyon nagyon sajnálom, kérlek bocsásd meg nekem, hogy így viselkedtem, ez ellen nincs mentség, egy tahó voltam - hadarta el a kék szemű szégyenkezve.

- Én megértem, Luke - válaszolta egy szomorkás mosoly kíséretében. - A helyedben én is hasonlóan reagáltam volna. És megbocsájtok neked.

A két fiú ezután nem tudta, hogy mit mondjon. Ashton félt Luke következő lépésétől, az említett pedig nem tudta, mit tegyen. Eltervezte, hogy meghallgassa Ashtont, aztán azonnal megszakítja a hívást, de így már minden megváltozott. Először meg kellett emésztenie a hallottakat.

- Azt hiszem, hogy ennyi volt - szólalt meg végül az alacsonyabb. - Te végig hallgattál, nekem meg nincs több mondani valóm, így le is tehetem.

Ám mielőtt Ashton véget vetett volna a hívásnak, Luka rá kiáltott.

- Mégis hová mész?

- Elmegyek. Azt mondtad, hogy nem akarsz már velem beszélni, én pedig betartom az ígéretem, s békén hagylak - magyarázta Ashton.

- De én nem akarom, hogy elmenj - vágta rá, és ezzel nem csak Ashtont lepte meg, hanem saját magát is.

- Nem? - kérdezte Ashton hitetlenkedve. - Két hónapig semmit nem tudtál rólam, viszont én megpróbálhattam volna kapcsolatba lépni veled, és annyi fájdalmat okoztam neked ezzel, te mégis azt szeretnéd, hogy továbbra is a barátod legyek?

- Igen - felelte habozás nélkül a piercinges srác.

- Miért? - tette fel az őt legjobban izgató kérdést a göndör.

Eljött az idő. Végre elérkezett a tökéletes alkalom, hogy Luke elmondja, mit érez. Csupán néhány szót kellett kiejtenie, mégis úgy érezte, hogy a világ legnehezebb feladatát kell elvégeznie.

- Mert szeretlek - jelentette ki.

Ashton szeme elkerekedett, és úgy nézett Luke-ra, mintha egy szellem lenne. A szőke hajú srác akkor azt kívánta, bárcsak ne mondott volna semmit, de már túl késő volt. Csak annyit tehetett, hogy fejben folyamatosan hülyének nevezte magát, amivel nem sokra ment. Örökkévalóságnak tűnt, míg Ashton válaszolt, azonban nem volt szó többről, mint néhány idegtépő másodpercről.

- Úgy, mint egy barátot? - tette fel a félve a kérdést.

- Nem, nem úgy, mint egy barátot, annál sokkal többet - felelte komolyan Luke.

Ashton alig tudott hinni a fülének. Luke tényleg azt mondta, hogy szereti őt? Jobban, mint egy barátot? Nem lehet, ez képtelenség, biztosan csak álom, gondolta. Nem mondhatta ezt. Hiszen miért szeretné őt, pont Ashtont. Nem volt különleges, csak egy önbizalomhiányos srác, aki nem képes kiállni magáért. Luke pedig tökelétes volt, legalábbis Ashton szemében igen. Ennek az egésznek nem volt értelme.

- Ezt mégis hogy érted? - kérdezett egy hülye kérdést a göndör hajú.

- Már számtalanszor elmondtam neked, hogy te más embert csináltál belőlem. Egy olyasvalakit, akit én is el tudok fogadni. Nem tudom ezt neked elmagyarázni. Fontos személy lettél az életemben, sokkal fontosabb, mint először szerettem. Azt éreztem, hogy muszáj megvédenem téged. Amikor azt mondtad, hogy miattam jobb kedved lett, mindig elöntött a büszkeség, és tudtam, hogy valakinek számítok. Olyan dolgokat kezdtem érezni, amelyeket még nem ismertem. Azt hittem, hogy egy puhány alak lett belőlem, amiért téged hibáztattalak, de tévedtem. Miattad megtaláltam önmagamat, és megtanultam szeretni. És aztán valahol a sok hajnalig tartó telefonhívás és a béna képek küldözgetése között beléd szerettem - vallotta be Luke, és óriási megkönnyebbülést érzett.

A képernyő túloldalán lévő fiú elfelejtett pislogni. Csak Luke-ot bámulta, aki idegesen várta Ashton válaszát.

- Nem viccelsz? - kérdezte meg végül.

- Ilyennel soha - csóválta meg a fejét.

- Hű.

Csak ennyit volt képes kipréselni magából. Még mindig az elhangzottak jártak a fejében. Ez egyszerűen hihetetlen, gondolta, Luke szeret! Ez nem lehet a valóság. A szemébe könnyek gyűltek, az arcán viszont óriási mosoly terült el. Luke aggódva pislogott.

- Luke, én is szeretlek téged - suttogta.

Az említett fiúnak szaporábban kezdett verni a szíve, miközben az ő arcára is egy mosoly kúszott fel.

- Ashton, ezt komolyan mondod? - kérdezte vigyorogva.

- A lehető legkomolyabban.

- Hű - ismételte meg Ashton előbbi mondatát, majd mindketten nevetni kezdtek, és addig nem hagyták abba, míg mindkettőjük arca könnyektől csillogott. Hogy a nevetéstől, vagy a boldogságtól vagy az elmúlt két hónap fájdalmaitól egyikük sem tudta. Azonban bevallották egymásnak az érzéseiket, így ez nem is volt annyira fontos.

Mikor a nevetés elhalt, ők meg csk bugyután bámultak egymásra, Ashton megszólalt.

- És most mi lesz?

- Nem tudom. Te mit szeretnél? - kiváncsiskodott Luke.

- Azt hiszem, hogy előbb találkoznunk kéne, mielőtt bármilyen előrelépést tennénk - magyarázta Ash.

- Hol és mikor?

Ashton kicsit elvörösdött, amikor válaszolt.

- Anya szeretne megismerni téged, és azt akarja, hogy jövő héten gyere el hozzánk vacsorázni.

- Te szeretnéd, hogy elmenjek? - nézett komoly arckifejezéssel a göndör hajúra.

- Mindennél jobban - ismerte be elpirulva.

- Akkor ott leszek - felelte mosolyogva Luke.

Ezután még órákig beszélgettek ugyanúgy, mint két hónappal ezelőtt. Mindkét fiú vigyorgott, és alig várták, hogy találkozzanak. Ez remélhetőleg jobban fog sikerülni, mint az előző. Este mielőtt elköszöntek egymástól, Ashton még feltett egy utolsó kérdést.

- Akkor minden rendben van már közöttünk?

Luke mosolyogva bólintott.

- A lehető legnagyobb rendben.

Végre kész vagyok! Egész nap azt írtam D: Kicsit gyorsabban kellene gépelnem. A helyesírási hibákat holnap kijavítom!

Sajnálom, hogy két hétig kellett várnotok, de sűrű volt a programom, kilépő dolgozatok, ballagás meg ilyenek, de remélem ez a rész kárpótól titeket. :)

Még 1 fejezet és az epilógus maradt.

Vote & komment xx