Egy hét telt el csupán Ashton és Luke utolsó beszélgetése óta. Ashton most a tükör előtt ácsorgott, és idegességében a felsőjén lévő nem létező hajszálakat távolította el. Azt szerette volna, hogy minden tökéletes legyen majd, ha találkozik a kék szemű sráccal. Ha csak arra gondolt, hogy végre láthatja őt, a gyomra görcsbe rándult. Amúgy egész nap a hányinger kerülgette őt az idegességtől. Csak reménykedni tudott, hogy nem lesz rosszul, mert az elrontana mindent.

Lemondóan sóhajtott, s farkasszemet nézett a tükörképével. Nem volt megelégedve a látvánnyal, de már nem töltötte el őt undor, ha magára nézett. Mindezt a pszichológusának köszönheti, Jane Walter-nek, aki egy igazán kedves nőnek bizonyult, és aki rengeteget segített Ashtonnak az utóbbi hetekben. Mindent elmesélt neki a gyerekkorától kezdve, a szőke fiúval való megismerkedésen keresztül egészen addig a szörnyű napig, melyen édesanyja végre megtudta az igazságot. A doktornő megjegyezte, hogy sokat beszél Luke-ról. Ashton elmondta, hogy ő egy nagyon fontos személy a számára, aki megszámlálhatatlan alkalommal segített neki. Ha ő nincs, lehet Ashton már hónapokkal ezelőtt nem élt volna.

Ekkor jött rá a göndör hajú fiú, hogy Luke nemcsak a szerelme lett, hanem a barátja is. Az első igazi barátja, aki nem hagyta el őt más miatt, nem fordított neki hátat csak azért, hogy menőbbnek tűnjön mások szemében, és nem csinált hülyét belőle. Ashton megértette, hogy neki szüksége volt Luke-ra, csak akkor még nem tudta. A szőke hajú srác pont időben érkezett, hogy megmentse őt.

Az említett elkapta a tekintét a tükörről, ezzel egy időben kiszakította magát a gondolatai kavalkádjából is. Magára öltötte az előre kikészítt kockás ingjét, s miután a telefonján megnézte az időt, sietős léptekkel lement a konyhába. Ashtonnak tetszett, hogy végre rendes házuk van, és nem kell egy kis lakásban nyomorognia másik két emberrel. Bár a ház egy kicsit üresnek tűnt, mivel csak ő lakott ott az anyukájával, ez neki pont megfelelt. 

A konyhában Anne Marie éppen a vacsora elkészítéséhez szükséges alapanyagokat gyűjtötte össze, amikor fia betoppant a helyiségbe. Amint meglátta őt, egy hatalmas mosoly terült el idősödő arcán. Világos kék szemével végig mérte az előtte lévő göndör hajú fiút, és büszkeség töltötte el őt. Azonban a büszkeség mellett mást is érzett, még pedig bűntudatot. Hogy lehetett ennyire vak? Mindvégig egy erőszakos, drog problémákkal küzdő férfivel élt együtt, aki mellesleg bántalmazta a fiát, és ő semmit nem vett észre ebből. Fájt, amikor megtudta az igazságot Jamesről, de annál is jobban fájt neki, hogy cserben hagyta Ashtont. 

Az a szörnyű jelenet, melynek tanúja volt, nem hagyta őt békén. A szemei előtt lebegett a fia összekuporodott teste, a sírástól és a vértől vörös arca, és James elvetemült, gyűlölettel teli arckifejezése amint Ashton fölé hajolt, hogy egy újabb ütést mérjen rá. Rengeteg rémálom alapjául szolgált az a pár pillanat. De azokban az álmokban Anne Marie túl későn ért oda, és Ashton már halott volt. Olyankor könnyes szemekkel riadt fel az éjszaka közepén, aztán sietve benézett Ashton szobájába, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs semmi baja.

Anne Marie már a kórházban megfogadta, hogy ezentúl meg fogja védeni a fiát, és nem engedi, hogy ez újra megtörténjen. És mindent megtesz azért, hogy betartsa az ígéretét.

- Mi lesz vacsorára? - kérdezte meg Ashton, ezzel magára vonva anyja figyelmét, aki egy kicsit elkalandozott.

- Spagetti - jött a válasz. - Luke szereti a spagettit, ugye? - jutott eszébe hirtelen.

- Anya, Luke mindent megeszik, ami ehető - felelte Ashton, miközben felvette a bakancsait. - De ha jól emlékszem, azt mesélte, hogy egyszer zsírkrétát evett, szóval mindegy mit raksz le elé, meg fogja enni.

Anne Marie figyelmét nem kerülte el, hogy Ashton szeme tompán csillogni kezdett, amikor a másik fiúról beszélt. Örült, hogy Ashtont talált valakit, aki boldoggá tudja őt tenni. Még akkor is, ha az a személy egy srác volt. A göndör hajú félt az anyja reakciójától, mikor bevallota neki, hogy meleg, de Anne Marie csak annyit tett, hogy megölelte, majd azt suttogta, hogy támogassa őt. Ennél többet nem is kívánhatott volna. 

- Mit fogtok csinálni? - kiváncsiskodott a nő, miközben Ashton megragadta a konyhapulton lévő legkisebb almát, és beleharapott.

- Nem tudom. - A fiú nyelt egyet. - Úgy gondoltam, hogy várost nézünk, aztán iszunk valamit, majd hazajövünk.

Anne Marie a falon lévő órára pillantott, majd visszanézett Ashtonra.

- Azt hiszem, hogy ideje menned, nemsokára megérkezik a vonat. Majd hívj fel, mielőtt jöttök.

Mielőtt elhagyta volna a házat, Ashton odalépett az édesanyjához, és egy puszit nyomott az arcára, pont úgy, mint amikor kicsi volt. Anne Marie meghatódva söpörte el a fia homlokába hulló tincseket, majd intett, hogy induljon el. Az út a vonatállomásig nem tartott sokáig, még is az a húsz perc sétálás volt a legnehezebb dolog, amit Ashtonnak meg kellett tennie. Minél közelebb ért a célponthoz, annál idegesebb lett, és újra a hányinger kerülgette. A tenyerei izzadtak, mégis jéghidegek voltak. Szinte biztos volt benne, hogy el fog ájulni mielőtt még találkozhatna Luke-kal.

Amikor meglátta a vonatállomás impozáns épületét, nagyot nyelt, s ingatag léptekkel megindult a vonatok felé.

Ashton: hol vagy?

Luke: 5 perc múlva megérkezem :-)

Ashton: siess, lehetséges, hogy addig összeesek

Luke: nyugodj meg, és vegyél mély levegőt, mindjárt ott vagyok xx

Ashton egy mosoly kíséretében zsebébe süllyesztette a mobilját, majd neki támaszkodott a mögött lévő falnak, és ott várta, hogy megérkezzen a vonat Canberrából. A peronon gyülekeztek már az emberek, mindannyian ugyannara vártak, mint Ashton, aki minden húsz másodpercben ellenőrizte a telefonját, amely ugyanazt az időpontot mutatta. Idegesen megcsóválta a fejét, majd mély levegőt vett, ahogy Luke tanácsolta. Nyugodj meg, Ashton, minden rendben lesz, hiszen Luke szeret téged!

Szeret.

Alig tudta elhinni, hogy igaz, amit a fiú mond, és nem csak holmi gonosz tréfa az egész. Ki tudná őt szeretni? Még ő is utálta saját magát. De valahogy mégis, Luke talált valamit abban a ronda testben és a sok szenvedést átélt személyiségben, amit megtetszett neki, és amit megszeretett.

Ashtont a hangszórókból megszóló női hang szakította ki gondolatai közül, mikor bejelentette, hogy a 36-os számú Canberrából érkező vonat mindjárt megérkezik. Pár másodperccel később az említett jármű berobogott az állomásra, s leállt, majd sorban kinyíltak az ajtók, és kiözönlöttek az emberek. Ashton szíve a torkában dobogott, miközben próbálta megtalálni a szőke srácot a nagy tömegben. Az utasok lökdösték őt, valakik pedig rátapostak a lábára, ami egyáltalán nem tetszett Ashtonnak. Már félre szeretett volna állni, és üzenni Luke-nak, hogy kint találkozzanak, amikor valaki mellkasának ütközött. Mikor felpillantott, és összetalálkozott a tekintete az illetővel, elállt a lélegzete.

Ugyanis Luke állt előtte.

Nem a laptop vagy telefon kijelzőjén keresztül látta. Nem. Itt volt, lélegzett, és szélesen vigyorgott. Ashton önkéntelenül Luke mellkasára helyezte a tenyerét, így érezte, milyen hevesen dobog a fiú szíve. Most már semmi kétség, hogy Luke igazi volt. Ashton ámulva mérte végig az előtte lévő srácot, minden porcikáját az emlékezetébe akarta vésni, és Luke is hasonlóan cselekedett. Úgy érezte mondania kell valamit, így kinyögte a legelső dolgot, ami az eszébe jutott.

- Hű, de nagy vagy! 

Ashton legszívesebben arcon csapta volna magát ezért a mondatért, de csak elvörösödve lehorgasztotta a fejét, azonban mikor meghallotta Luke lágy nevetést, akkor már nem érdekelte hogy mit mondott, mert ez volt a legszebb hang, amit az életében hallott. 

- Te pedig kicsi vagy - mondta vigyorogva, s bár meleg volt, Ashton mégis megborzongott. 

- Nem vagyok kicsi - vágta rá. - Csak te vagy óriás - tette hozzá álsértődöttséggel az alacsonyabbik. 

- Amúgy sem fontos, nekem így tetszel, ahogy vagy - mondta gyöngéden mosolyogva, mire a göndör hajú elpirult. - Ash? 

- Igen? - A fiú gyomra görcsbe rándult a becenév hallatán.

- Megölelhetlek? - kérdezte meg legörbített ajkakkal, Ashton pedig hevesen bólogatott, majd Luke karjaiba vetette magát, aki szorosan magához húzta.

Az utasok lökdösődtek körülöttük, néhányan még nekik is mentek, de ez a két fiút cseppet sem zavarta. Az volt a fontos, hogy végre egymás mellett lehetnek, és megérinthetik a másikat. Ashton úgy kapaszkodott Luke-ba, mintha az élete fügött volna tőle. Az örömtől könnyek szöktek a szemébe, melyek lassan lecsorogtak az arcáról, és benedvesítették Luke felsőjét. Mikor Luke meghallotta az alacsonyabb sráctól származó szipogást, aggódó arckifejezéssel eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Hé, ne sírj! Nem szeretem, ha azt a gyönyörű arcodat könnyek áztatják - suttogta kék szemű, és hüvelykujjával letörölte Ashton arcáról a könnyeket.

- Én csak nem tudom elhinni, hogy ez az egész valódi. Olyan sokáig vártam erre, és most annyira boldog vagyok - mondta csukladozva, majd újra Luke mellkasába temette az arcát, s addig ölelkeztek, míg az állomás majdnem teljesen kiürült.

- Most már jól vagy? Mehetünk? - kérdezte meg Luke, mikor Ash abbahagyta a szipogást, és megtörölte az arcát.

- Igen, persze - bólogatott. - Gyere! - Megragadta a magasabb fiút, majd összekulcsolta a kezeiket. - Ez így megfelel neked? - nézett rá félve.

- Tökéletes - felelte mosolyogva, aztán hagyta, hogy Ashton kivezesse őt az állomásról. Amikor már az utcán álltak, az említett felé fordult.

- Hova szeretnél először elmenni? 

- Nekem mindegy, bárhova elmegyek, ha te mindvégig velem leszel. 

Ashton arcába újra sok vér szökött, de ezzel az alkalommal nem horgasztotta le a fejét, hanem nevetni kezdett, majd a párosuk elindult a belváros felé. Egy ideig csak céltalanul bolyongtak, miközben Ashton mindenfélét mesélt Sydney-ről, mint egy idegenvezető, Luke pedig csendben hallgatta, és le sem vette róla a szemét. Nem tudott betelni a látvánnyal, mert Ashton élőben még helyesebb volt, mint képernyőn keresztül. Meg akarta őt csókolni, de úgy gondolta, hogy még nem jött el az idő. 

Az városnézés közben be sem állt a szájuk, úgy beszélgettek, mintha már születésük óta ismerték volna egymást, és ennél nem volt jobb érzés. A nap folyamán megnézték a Harbour Bridge-t, majd az egyetemet is megkeresték, ahova mindketten járni fognak.

- Te milyen szakot választottál? - kérdezte meg Luke, miután megálltak fagyit venni, majd letelepedtek az egyetem közelében lévő padok egyikére.

- Pszichológia és rajz - felelte Ashton.

- Ó, én egyáltalán nem tudok rajzolni.

- Dehogynem, mindenki tud - állította.

- Hidd el, tényleg nem. Várj, mutatok egy képet! - Luke előhalászta a telefonját, majd rövid keresgélés után felmutatta. A képernyőn egy barna meg egy piros és sárga színű folt volt. - Most már hiszel nekem?

- Öö, ezt ovis korodban rajzoltad? - kérdezte meg a lehető legkedvesebben, mire Luke hangosan röhögni kezdett.

- Nem, két héttel ezelőtt csináltam, mikor anyát meglátogatta az egyik barátnője, és a kislánya megkért, hogy rajzoljak neki valamit.

Ekkor már Ashton sem bírta ki, ő is elnevette magát.

- Szabad tudnom mi van a képen?

- Macska meg egy pizza - jött a válasz.

- És most melyik folt melyik?

Luke játékosan meglökte Ashtont, miközben mindketten nevettek, majd átkarolta az alacsonyabb fiút, aki a vállára hajtotta a féjét. Miután elfogyott a fagyi, úgy döntöttek, hogy megnézik az Operaházat. Mint máskor, most is rengeteg turista vette körül, akik fényképezkedtek vagy egy turisztikai könyvecskét bújtak. Ketten azonnal leszólították őket, hogy legyenek szívesek, és csináljanak róluk képet.

Bár sokan megbámulták a két fiút, akik összefont kezekkel sétáltak, egyikük sem foglalkozott a rájuk szegeződő szempárokkal. Mindketten a korlátnak támaszkodtak, és onnan bámulták az óceánt.

- Hé, csináljunk egy közös képet - jutott eszébe Luke-nak az ötlet.

Ashton bólintott, majd előszedte a telefonját, míg Luke hátulról a vékony dereka köré fonta a karjait, s a vállára támasztotta az állát. A borostája csiklandozta a fiú nyakát, aki ettől kuncogni kezdett.

- Mi az? - kiváncsiskodott Luke.

- A borostád - felelte Ash. - Egy kicsit csikiz.

- Igen?

Luke ekkor szándekosan Ashton nyakának dörgölőzött, amitől a fiú hangosan kacagni kezdett, és próbálta magát ellökni tőle, de Luke szorosan tartotta őt. Időközben elvette Ashton kezéből a készüléket, hogy videózni tudjon. A felvételen az látszódott, hogy a nagy röhögés és kapálódzás közben mindketten hátra esnek a fűbe, ahol tovább nevetnek, ezt követően Luke magához vonja Ashtont, aztán kisöpör egy szemébe lógó hajtincset, majd mindketten előre hajolnak.

És megcsókolják egymást.

Hirtelen megszűnt körülöttük minden, nem létezett más, csak Ashton és Luke és az egymásra tapadó ajkuk, melyek lassú táncot jártak. Nem tartott ez tovább pár pillanatnál, de számukra ez mégis egy örökkévalóságnak tűnt.

- Hű - suttogta Ashton, miután elváltak.

- Ashton? - szólalt meg kissé lihegve Luke.

- Igen?

- Szeretnél velem járni? - tette fel a kérdést, és lélegzetvisszafojtva várt, azonban mikor észrevette a göndör hajú arcán az egyre szélesedő vigyort, már tudta a választa.

- Igen, nagyon szeretnék - jelentette ki, majd kacagva hagyta, hogy Luke újra megcsókolja.

Most már egy párt alkottak.

Mielőtt hazamentek volna, Luke újra a kezébe vette Ash telefonját, hogy készítsenek egy képet. A szőke újra átkarolta a másik fiút, az állát a vállán pihentette, és a világ legszerelmesebb tekintetével nézett a kamerába, míg Ashton arca ki volt pirosodva, duzzadt ajkai pedig egy széles mosolyt formáltak. Aztán készítettek még egy képet. És még egyet. Végül az egy képből lett vagy ötven, melyek közül sok el volt mosódva, de akadt köztük néhány nagyon jól megörökített pillanat is.

Ezután már Ashton házuk felé tartottak. Bár Luke nem mutatta, elég ideges volt. Mégis mit fog róla gondolni az anyukája? Talán ő is csak valami huligánnak fogja nézni, vagy egy drogos punknak az öltözködése miatt? Pedig igyekezett szebb ruhákat felvenni, még a kedvenc szakadt farmeréről és bakancsairól is képes volt lemondani ezért. 

- Jól nézek ki? - nyögte ki váratlanul, mikor már a ház előtt ácsorogtak. Igazán szép volt, modern és otthonos. 

- Nagyszerűen nézel ki - nyugtatta meg őt Ashton. - De miért kérdezed ezt?

- Az anyukádnak tetszeni fogok így? - mutatott végig magán.

Egy őszinte mosoly jelent meg az arcán, mikor válaszolt: - Imádni fog téged. 

Ezzel benyitott az ajtón, majd egy "Megérkeztünk!" kiáltás után egy szőke hajú nő jelent meg előttük virágos ruhába öltözve. Érdeklődő arckifejezéssel mérte végig az újonnan jött alakot, mire Luke megköszörülte a torkát.

- Jó estét, asszonyom, Luke Hemmings vagyok- szólalt meg illedelmesen, és a kezét nyújtotta, mire a nő hangosan hahotázni kezdett. Luke nem értett semmit.

- Látom, nagyon igyekszik - mondta a fiára nézve, majd kuncogva megrázta a felé nyújtott kezet. - Drágám, kérlek tegezz, nem vagyok még olyan öreg! Ó, és a nevem Anne Marie. Gyertek be, már kész a vacsora.

A két fiú megindult Anne Marie után a konyhába, majd mindketten helyet foglaltak az asztalnál, az asszony pedig eléjük helyezte a gőzőlgő spagettivel megrakott tányérokat. Luke illedelmesen megköszönte, aztán neki látott az evésnek.

- Na és merre jártatok ma? - kiváncsiskodott Anne Marie, és a szőkére nézett. 

- Megnéztük a Harbour  Bridge-t, aztán meg az egyetemet, és mhm.... Elnézést, de ez a spagetti eszméletlen finom! Az én anyukámnak valahogy mindig ropogósra sikerül a tészta. Nem éppen a legjobb szakács - magyarázta miután lenyelte a szájában lévő falatot.

- Köszönöm, ez kedves tőled - felelte mosolyogva. - Ha szabad megkérdeznem, akkor hogy ívják az anyukádat?

- Liz, vagyis Elizabeth. Az apám pedig Andy. 

- Ashton mesélte, hogy Canberrába költöztetek, előtte pedig Melbourne-ben éltetek. Nehéz volt a költözés?

- Nem is annyira. Canberra jobban tetszik, de hiányoznak a barátaim. De szeptembertől ők is az itteni egyetemen fognak tanulni, mint én és Ashton. 

Ezután Anne Marie további kérdéseket tett fel Luke-nak, hogy jobban meg tudja őt ismerni, amire a fiú készségesen válaszolt. Közben elfogyott a spagetti, de a vacsora nem ért ezzel véget, mert Anne Marie még egy csokis tortát is készített, ami Luke szerint a világ legfinomabb édessége volt. Mivel Ashton már úgy érezte, nem bírna megenni egy egész szeletet, Luke felajánlotta, hogy akkor egyen az övéből. Az asszony mindentudóan figyelte, ahogy Ashton megetette Luke-ot, és nem kerülte el a figyelmét, hogyan nézett a srác a fiára. Üvöltött róla, hogy fülig szerelmes Ashtonba.

Amikor már egyikük sem bírt tovább enni, Anne Marie eltakarította az asztalon maradt tányérokat, amiben a két fiú is segített neki. Mindhárman a konyhában ácsorogtak, mert Luke felajánlotta, hogy segít a mosogatásban.

- Ashton, kérlek, kivinnéd a szemetet? - szólt a fiához, mikor meglátta, hogy nincs semmi dolga, különben meg szeretett volna Luke-kal beszélgetni.

- Persze - felelte, majd kisétált a konyhából.

Ekkor a nő komoly tekintettel nézett a magas fiúra, aki tudta, hogy most egy fontos beszélgetés vár rá.

- Luke, szeretném megköszönni, hogy ennyit segítettél Ashtonnak. Én egy rossz anya voltam, és nem vettem észre, hogy szüksége van valakire. De te ott voltál neki, ezért örökre hálás leszek - mondta lágy hangon, és az arckifejezéséből látszott, hogy komolyan gondolja. - Látom, ahogy Ashton rád néz. Teljesen szerelmes beléd, de kérlek, Luke, ne okozz neki fájdalmat, már eleget szenvedett. Áldásomat adom rátok, de ha megtudom, hogy bántottad, nem állok jót magamért - közölte szigorúan. 

- Nem kell emiatt aggódnia, Mrs Irwin. Én szeretem Ashtont, és a szavamat adom, hogy mindig meg fogom védeni és soha nem okozok neki fájdalmat.

- Köszönöm - suttogta a nő, majd váratlanul megölelte Luke-ot, aki esetlenül átkarolta őt.

Mikor Ashton visszatért, már mindketten a mosogatással voltak elfoglalva. 

- Nem akarsz lemenni a parta? - kérdezte Luke-hoz intézve a szavait.

- Menjetek csak, én egyedül is meg tudom ezt csinálni - szólalt meg az asszony, majd egy bátorító mosolyt küldött feléjük. 

A nap már lenyugvóban volt, mikor a két fiú kézen fogva elindult a partra. Az út nem tartott tovább tizenöt percnél, amit végig beszélgettek.

- Nagyon jó fej az anyukád - jelentette ki a szőke, mikor már közel jártak a parthoz.

- Még mindig nagyon ki van akadva a történtek miatt, így most szuper figyelmes velem.

- És te hogy érzed magad amiatt? 

Ashton elgondolkodott, és csak hosszabb idő után adott választ, amikor már megérkeztek.

- Nem vagyok jól. De azt hiszem, hogy egy napon majd az lehetek. 

Luke magához vonta Ashtont, és egy gyöngéd csókot nyomott a homlokára, majd letepeledtek a homokba. Ash a szőke ölébe hajtotta a fejét, ő pedig elkezdett a hajával játszadozni. A nap egyre lejebb kúszott a horizonton, ők pedig továbbra is beszélgettek. Amikor már besötétedett, és az égen megjelentek a csillagok, úgy gondolták, hogy ideje visszamenni. Luke felsegítetette Ashtont, de mielőtt elindultak volna, még hosszasan megcsókólta.

- Szeretlek, Ashton - suttogta, és a hangját majdnem elnyelte a tenger morajlása és a szél zúgása, azonban a másik fiú tisztán hallott mindent.

- Én is szeretlek, Luke - mondta mosolyogva, majd a mellkasára hajtotta a fejét, és percekig így álltak. 

Ashtonnak eszébe jutott az első beszélgetésük, és majdnem hangosan elnevette magát, ugyanis akkor még nem gondolta, hogy az az idióta srác, aki az éjszaka közepén zaklatta őt, valaha az ő barátja lesz. Végül nemcsak a barátja lett, hanem a szerelme is, akinek tulajdonképpen az életét köszönheti.

- Luke? - motyogta a mellkasának.

- Igen? - hallatszódott Luke mély hangja.

Ashton felemelte a fejét, és mélyen Luke kék íriszeibe nézett. 

- Örülök, hogy akkor éjfélkor engem választottál - mondta komolyan, majd elmosolyodott.

Luke egy ideig nézte Ashtont, azt a gyönyörű fiút, aki a mindenét jelentette, majd szorosan magához szorította, és mielőtt válaszolt volna, mosolyogva belepuszilt a hajába. 

- Én is.

V É G E

Úristen, ezt el sem hiszem! Befejeztem egy újabb fanficet! (Btw ez a rész több, mint 3000 szóból áll és nagyon gyorsan hoztam, szóval tapsot nekem :D )

Hű, tehát a Midnightnak itt a vége, már csak az epilógus maradt, ami már nem lesz ilyen hosszú, de megpróbálom azt is ilyen hamar hozni. 

Megkérlek mindenkit, aki olvasta ezt a történetet, hogy írja le mit gondol az egészről, mi tetszett benne és mi nem, melyik karaktert kedvelte jobban stb. Nagyon örülnék neki, ha írnátok! :)

Love you all, cybertragedy x