A kínos, feszült csend az irodában már hosszú percek óta tartott. Jon kifejezéstelen arccal, maga előtt összekulcsolt karokkal, lazán az irattartó szekrénynek dőlve állt az íróasztala mögött. Culson ügynök, vele szemben, türelmesen várakozott. A leghalványabb jele sem volt rajta annak, hogy zavarná, vagy feszélyezné a szituáció. Samy a fal mellett álló sötétkék bőrfotelek egyikébe telepedett le, és most egy kissé zavartan nézett hol egyik férfira, hol a másikra. Hiába ismerte Jont olyan jól, és olyan régóta. Hiába figyelte az arcát, most egyszerűen semmit sem tudott leolvasni róla. Semmit, csak a feszültséget. De azt is, sokkal inkább csak érezte, mint látta...

- Azt hittem, apám temetésén két éve elég világosan kijelentettem... - szólalt meg aztán Jon, végre. - Megmondtam, hogy a jövőben semmiféle együttműködésre nem vagyunk hajlandóak a S.H.I.E.L.D.-el.

- Valóban, Mr. Craine. - bólintott rá Coulson türelmesen. - De ez most egy nagyon... különleges eset. Olyan amiért talán megérné... félretenni a régi sérelmeket.

- Sérelmek! - horkant fel Jon mérgesen, aztán gunyorosan hozzátette - Elég... szolidan fejezi ki magát, ha mondhatok ilyet.

- Nézze Mr Craine, én...

- Maguk átvertek minket! Végig a saját céljaikra használták az Intézetet! Apám pedig túlságosan is szentimentális bolond volt ahhoz, hogy ezt idejében észrevegye...

- Kérem, Mr Craine, ha meghallgatná, hogy miről... - próbálkozott Coulson újra, de Jon megint a szavába vágott.

- Hazudtak nekünk, kihasználtak minket és a tetejébe még a laborunkba is betörtek, hogy megpróbálják ellopni a kutatási anyagainkat! - sorolta a szőke férfi mérgesen, hasztalanul próbálva megőrizni tovább a nyugalmát. - Ezek után én még ezt sem hiszem el, amit kérdeznek! Nem hogy azt, amit mondanak...

Újra feszült csend telepedett az irodára. Samy aggódva figyelte Jon-t, ahogy az mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni az önuralmát. Coulson ügynök, akit szemlátomást egyáltalán nem leptek meg sem a S.H.I.E.L.D-et ért vádak, sem pedig a férfi feldúltsága, tiszteletteljes hallgatásba merülve várta, hogy „vendéglátója" egy kissé lecsillapodjon.

- Mr. Craine. - szólalt meg aztán néhány pillanat múlva. - Higgye el, én megértem az indulatait. Ahogy a felháborodását is. Az, amit a cég akkor művelt, a legkevésbé sem volt... tisztességes magukkal szemben, de...

Jon keserűen felnevetett erre.

- Megint nagyon finoman fejezi ki magát. - mondta, a fejét ingatva.

- Sokan voltunk, akik egyáltalán nem helyeseltük az akkori eljárást. A főnököm, Nick Fury például saját, személyes sértésnek vette, hogy az Igazgatótanács utasítást adott arra a betörésre.

- Látja, ezt nem is kétlem, mivel hogy ő volt az, aki belerángatta az apámat az egészbe. - közölte Jon mogorván. Coulson azonban nem zavartatta magát.

- Arthur Craine-t mindig is az egyik legközelebbi barátjának tekintette. - folytatta szelíden tovább. - Az édesapja rengeteget segített nekünk, a maga idejében, és remélte, hogy ez ügyben... a fia sem tesz majd másképpen.

- Szóval, Fury küldte magát ide?

- Igen.

- És, mit akar?

- A segítségét, természetesen. Nem azt kéri, hogy a S.H.I.E.L.D.-el működjön együtt. A történtek után szinte biztos volt benne, hogy Ön erre nem lesz majd hajlandó. Nem a céggel kellene együtt dolgoznia. Csak vele.

- Miből gondolja, hogy vele majd hajlandó leszek?

Coulson erre már nem válaszolt semmit. Egyszerűen csak a zakója belső zsebébe nyúlt, majd letett Jon elé az íróasztalra egy kapszula alakú, ezüstszínű kis fiolát és egy felcímkézett, barna papírborítékot. Azután csak csendben állt, és várt. Egymás után teltek a néma, eseménytelen percek. Majd Samy, aki eddig csak félrevonult szemlélőként követte az eseményeket, hirtelen felállt a fotelből, és az íróasztalhoz ment. Nem értette, mi folyik itt, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Persze, ott volt... Ő is ott volt, hiszen már akkor is a Craine Intézethez tartozott, amikor az imént emlegetett események történtek. Nagyon... nagyon régóta élt már együtt velük, és Jon-t még talán a saját apjánál, vagy Mayánál is jobban ismerte. De most mégsem tudott mit kezdeni a furcsa viselkedésével... A férfi úgy nézett az előtte heverő tárgyakra, mintha... Valósággal rémülten, mintha kísértetet látna. Ő pedig nem értette ennek az okát, képtelen volt megérteni, hiába próbálta. Futólag vetett egy pillantást a fiolára, de semmi különöset nem vett észre rajta. A borítékon viszont... a saját nevét látta! A nevét, és egy nyolcjegyű, betűkből és számokból álló azonosítókódot. Amitől aztán, csak még jobban összezavarodott...

- Jonny... - szólította meg a férfit halkan, finoman megérintve a vállát. - Jonny, mégis mi... mi történik itt? Mi ez?

- Az aktád... - felelte a férfi, kissé fojtott hangon, mintha nagyon nehezen tudta volna csak rávenni magát arra, hogy megszólaljon. - Az az akta, amit apa kezdett el vezetni, miután... rád talált. És a DNS-mintád...

- A francba... - suttogta Sam maga elé, és már ő is, legalább akkora riadalommal tekintett az asztalon lévő tárgyakra, mint a férfi korábban. - A fenébe is, ez nem lehet! Jon, miért nem mondtad meg?!

- Nyugodjanak meg, kérem. - szólalt meg most Coulson ügynök is újra, próbálva menteni a helyzetet. - Nincs belőlük másolat, efelől kezeskedem. Egyikből sem. Csak ezek a példányok léteznek és egyetlen szerveren sem tárolták őket. Fury azért küldte vissza mert úgy vélte, ezzel talán... sikerül elérnie, hogy bízzanak benne. Az, hogy Miss Craine nem a vér szerinti húga, az egész város előtt nyílt titok. De hogy valójában micsoda is ő... Azt magukon kívül, csak mi tudjuk. És ez is így marad, biztosíthatom róla.

Jon némán hallgatta a férfi szavait, még mindig meredten nézve maga előtt a Samy valódi származását igazoló bizonyítékokat. Amikről csak ő és az apja tudta, hogy eltűntek, amikről végig azt hazudta a lánynak, hogy biztonságban vannak... Sam időközben ösztönösen közelebb húzódott hozzá, ahogy mindig is tette, ha veszélyt érzett, vagy ha bizalmatlan volt azzal, akivel szemben álltak. Mintha csak védeni akarná őt, vagy, mintha védelmet keresne, nála... Ő pedig magától értetődő természetességgel karolta át a lány vállát, hogy megnyugtassa. Annak ellenére is, hogy most ő maga sem volt éppen a nyugalom mintapéldánya...

- Rendben van. - mondta végül, ahogy egy türelmetlen mozdulattal kirántotta az egyik fiókot és belesöpörte az asztalról az árulkodó tárgyakat. - Hallgatom. Miről van szó?

- Csak egyetlen megbízásról. - felelte Coulson, és szinte látni lehetett, hogyan fut át rajta a megkönnyebbülés. - Nemrég elloptak tőlünk valamit. Egy nagyon... különleges dolgot. Szerezzék vissza.

- Ennyi? - kérdezte Jon, felvont szemöldökkel. - Ez minden?

Coulson egy pillanatig csak némán nézett farkasszemet vele.

- És még egy valami... - tette hozzá végül, szolid, bocsánatkérő kis mosoly kíséretében. - Szeretnénk, ha Dr. Johnson megvizsgálná azt a tárgyat. Nagyon alaposan megvizsgálná. És megosztaná velünk, amit talál.

- Fury miért nem Starkot kéri erre? Vagy a S.H.I.E.L.D. saját kutatóit?

- Nem akar bevonni senki mást. És valamiért azt hiszem... ebben az ügyben sokkal jobban bízik Dr. Johnson ítélőképességében.

- Mert Reese annyira az objektív látásmódjáról híres... - morogta maga elé Jon, egy kissé szórakozottan, mire Coulson megint csak elmosolyodott.

- Vagy talán pont azért, mert nem. - mondta. - Talán itt most pont ez az, amire szükség van. Ez az, ami kell. Az ő sajátos látásmódja...

- Szóval... akkor ez egy magánakció? Jól sejtem?

- Olyasmi, valóban. - hagyta rá Coulson.

- Értem... - bólintott Jon töprengve. Egy percig még láthatóan mélyen elgondolkodva állt, az állát simogatva, majd az asztalon lévő telefonhoz nyúlt, és tárcsázott. Ezúttal csak sima hívás volt, de kihangosított.

- Na, mi a helyzet? - szólalt meg szinte rögtön Reese hangja a vonal túlsó végén. - Odaért?

- Nem. - közölte Jon kurtán. - És gondolom, eszerint haza sem ment.

- Nem. - felelte Reese.

- Rendben... Figyelj Ree, Maya majd tartja a frontot otthon. Rátok most itt van szükségem. Gyertek ide Ginával, mindketten.

- Miért? - kérdezte a szőke lány jól hallhatóan meglepve. - Mi történt?

- Megbízásunk van...

***

Valahogy mintha... rövidebbnek tűnt volna ez az út, mikor a kislány mutatta... - töprengett Loki magában, ahogy egyik utcát a másik után rótta a nyüzsgő belvárosban. Nem tudta, mennyi ideje sétált már, csak azt, hogy régóta. De abban biztos volt, hogy jó úton jár. Ezért aztán, csak ment tovább, és próbált nem törődni az ólmos fáradtsággal, amely egyre inkább kezdett elhatalmasodni rajta. Sem azzal a makacs, szurkálódó fájdalommal, amit megint egyre többször kezdett érezni egy-egy pillanatra, a vállában, és az oldalában...

Az emberek körülötte, többnyire ügyet sem vetettek rá. Mindenki a maga dolga után igyekezett. Tudtukon kívül is tökéletesen a kezére játszottak az Intézetben, tökéletes álcát adtak neki azokkal a ruhákkal, amiket most viselt. Az a farmernadrágos, zöld inges fiatalember a fekete bőrdzsekiben, akinek a járókelők most látták őt, senkinek nem szúrt szemet. Nem volt benne semmi feltűnő. Hétköznapi volt. Normális. Ideillő... És bár őt nemigen nézték meg, ő viszont annál inkább igyekezett megfigyelni maga körül mindent. Próbálta kiismerni, feltérképezni a világot, ahová került. Mert egy dolog volt olvasni róla, vagy a Pusztító szemén keresztül látni... és egészen más volt élőben, fizikai valójában is itt lenni.

Túlságosan nem merülhetett azonban bele a nézelődésbe. Valahányszor ugyanis egy kicsit hosszabban elidőzött volna egy helyen, hirtelen különös, sürgető késztetést kezdett érezni arra, hogy tovább menjen. Mindig csak tovább, egyre tovább. Mintha valami vonzotta volna... Mintha valami - vagy valaki - várt volna rá, ott, ahová tartott... Nagyon furcsa érzés volt. És amit még ennél is furcsábbnak talált, hogy egyszerűen nem tudott... Nem bírt ellenállni ennek a hívásnak, képtelen volt. Pedig próbálta. Többször is megpróbálta, mióta úton volt, már csak kíváncsiságból is... de a késztetést valahogy mindig erősebbnek bizonyult. Most is, épp ezen gondolkodott, ahogy egy üzlet kirakata előtt megállva, tűnődve szemügyre vette az üvegben a saját tükörképét egy pillanatra. Tény, hogy nem volt éppen a legfényesebb formában... Nagyon sápadtnak, nagyon nyúzottnak látta magát, és mintha fogyott is volna. Pedig nem igazán volt miből fogynia...

Szórakozottan dörzsölgette a mellkasát, nem is igazán tudva, miért csinálja, majd egy sóhajjal tovább indult megint, engedve annak az újra csak rátörő, különös sürgetésnek. Egész nap olyan... furcsán érezte magát. Szinte attól a perctől fogva, hogy felébredt, de nem értette az okát. Mintha valamit elvesztett volna. Mintha valami hiányzott volna, csak nem tudta, mi az... De mostanra rájött már. Nem érezte azt a tompa, húzódó sajgást a szíve táján. Azt, amit mindig érzett, mióta... azóta, hogy elvesztette Samerah-t... Mindig érezte. Mindig, az óta a nap óta, hogy... De most, mióta ma reggel magához tért, már nem. És nem értette, miért. Nem értette, hogy ez mit jelent, hogy jelent-e valamit egyáltalán. Talán egyszerűen csak... túlságosan is régen történt már... Talán végre készen áll rá, hogy tovább lépjen, hogy felejtsen, olyan hosszú idő után...

Egy kereszteződéshez ért, amelyet elhagyva befordult egy csöndesebb, kevésbé forgalmas mellékutcára - és hirtelen valamiért azt kezdte érezni, hogy már nagyon közel jár. Ez a tudat, hogy mindössze néhány saroknyira van csak attól, hogy célhoz érjen végre, újult erővel töltötte el, és még nagyobb sietségre késztette. Nincs már sok hátra, hamarosan tényleg odaér. És talán... ott végre majd válaszokra is talál...

***

- Szóval, ez lenne az? - kérdezte Reese kíváncsian, az iroda hatalmas kivetítőpanelje előtt állva. - A cucc, amit meg kell szereznünk?

A képernyő közepén futó video-felvételen egy kékes fénnyel izzó, pulzálva ragyogó kocka látszott, a felvétel körüli képek pedig szintén ezt a tárgyat ábrázolták, az összes lehetséges szögből lefotózva, és pontos információkkal ellátva, a kocka méretét, súlyát, tömegét, térfogatát - és valamely okból - a hőfokát is megadva.

- Tesseract-nak hívják. - szólalt meg Coulson ügynök, és a lány mögött állva, egy apró távirányító segítségével tovább léptette a kivetítőt. - Pontosan még mi sem tudjuk, mi mindenre képes. Csak azt, hogy rossz kezekben nagyon veszélyes lehet. Ezért is szeretnénk, ha megvizsgálná...

- És ki ez az ürge? - kérdezett újra Reese, a fejével a kivetítő felé intve, amelyen most egy jól öltözött, magas, kisportolt, napszemüveges, és csaknem tar kopaszra nyírt fejű fickó képe látszott.

- Ő Dicky Vincent. - felet neki Jon a háttérből. - A mai ügyfelünk, mellesleg. Őt vártuk, mielőtt maga megjelent volna itt, és felborította volna a tervezetet. - fordult Coulsonhoz egy kissé szemrehányóan, amire az csak egy újabb - ma már ki tudja, hányadik - bocsánatkérő mosollyal válaszolt.

- Már értem, miért kellett felvennem ezt a ruhát... - morogta Samy rosszallóan, mérgesen összehúzott szemmel nézve a mellette álló férfira, majd a kivetítőre újra. - Egy ilyen pofának tényleg csak az számít, amit... a kirakatban lát.

Ezúttal Jonon volt a bocsánatkérő mosoly sora, és hogy biztos lehessen benne, hogy sikerült Samyt kiengesztelnie, még egy gyors öleléssel és egy apró puszival is megtoldotta.

- Azért kellett felvenned, mert te vagy a menedzser, és ez a klub egyenruhája. - mondta, békítően megszorítva egy kicsit a lány vállát. - És persze azért is, mert nagyon... úgy értem, tényleg nagyon csinos vagy benne... Ezt szerintem bárki jelenlévő örömmel megerősíti itt neked. Akár még Coulson ügynök is. Nincs igazam?

- Minden további nélkül. - bólintott rá a kérdezett egy apró mosollyal. - De ha megenged egy megjegyzést, azt hiszem, ez nem csupán a ruha érdeme. Miss Craine bármi másban is épp ilyen gyönyörű lenne...

- Pasik... - motyogta erre Sam, a fejét ingatva. - Egyik reménytelenebb mint a másik...

Vidám nevetés tört ki mindenkiből egy pillanatra, majd az általános jókedv csillapodtával Coulson, a monitor elé sétálva újra visszaterelte a szót a megbízásuk tárgyára.

- Mennyit tudnak Vincent-ről? - kérdezte, megint tovább léptetve a kivetítőt, amin ezúttal egy ezüstszínű diplomatatáska-szerűséget cipelő szőke nő, és az őt körülfogó három, fekete egyenruhás alak látszott, egy épület bejárata előtt.

- Csak amennyit mindenki. - közölte Jon vállvonogatva. - Nagymenő tévés - és zenei producer, emellett pedig bandákat menedzsel. Egy új tehetségkutató műsorhoz keres helyszínt, és szinte már az összes klubot megnézte ebből a célból a városban, de egyik sem felelt meg neki. Legalábbis ezt mondta, mikor felhívott ma reggel. Azt pedig még külön kérte, hogy veled is találkozhasson, Samy...

- Érdekes... - mormolta maga elé Coulson töprengve. - Tudják, két napja véletlenül elcsíptünk egy telefonbeszélgetést, amelyből az derült ki, hogy Vincent erre a bizonyos... tehetségkutatóra már rég leszerződött, a Top/Ten klubbal. Akkor viszont, miért kereste meg magukat ezzel a sztorival? Ne vegye sértésnek Miss Craine, de nem hinném, hogy pusztán azért, mert az Ön közelébe akart volna férkőzni...

- Nem, azt én sem hinném. - bólintott erre komoran Samy. - Mit gondol, mégis mit akar itt?

- Várjunk egy percet... - szólt közbe Jon, láthatóan nagyon elgondolkodva valamin. - Maguk... figyelik Vincent telefonhívásait? Mégis, miért?

- Mert van egy másik igencsak... érdekes, és költséges passziója is, a zenei tehetségek felkutatása mellett. - felelte Coulson. - Ritka - és nem mellesleg, a legtöbbször lopott - műtárgyak, és háborús relikviák adás-vétele

- Jó, de hogy jön ehhez a mi megbízásunk? - kérdezte Gina, aki eddig csöndben töprengve állt az egyik sarokban, de most előrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a kivetítőn még mindig sorozatban futó képeket. - Úgy értem, ez a kocka nem egy... Vagy mégis?

- A Tesseract a második világháború alatt került elő, egy HYDRA nevű szervezet titkos fegyvereként. Ez a csoport pedig szoros együttműködésben állt a náci párttal, sőt, egyes nem hivatalos források szerint magának Hitlernek volt egyfajta... elit-állománya. Szóval... ha ebből a szempontból nézzük a dolgokat, akkor igen, a kocka nyugodtan tekinthető náci háborús emléktárgynak. Egy kellően pénzes - és kellően ostoba - laikus számára legalábbis, mindenképp...

- Szóval, azt hiszik, Vincent lopatta el a kockát?

- Nem, Mr. Craine. Tudjuk, hogy ő lopatta el. Az átadást pedig ide, a maga klubjába szervezte meg.

Meglepett és kissé megdöbbent csend fogadta Coulson magabiztos kijelentését.

- Ide? - kérdezte végül Jon, értetlenül. - Miért pont ide?

- Ez számunkra is legalább akkora rejtély Mr. Craine. Köztudott ugyanis, hogy a Sárkánybarlang talán a legjobban biztosított szórakozóhely, egész New Yorkban...

- Persze, hiszen egy volt zsaru a tulajdonosa... - jegyezte meg Reese halkan, az orra alatt motyogva.

- Mi sem értjük, miért. De akárhogy is, akármiért is, egy biztos - az átadás itt lesz. És ez csak még eggyel több ok volt Fury-nak, hogy a kocka visszaszerzésére magukat kérje meg.

- Pontosan mit akar, hogy mit csináljunk? - fordult Samy Colusonhoz.

- El kel érniük, hogy a tolvajok Vincent megbízottja helyett maguknak adják át a kockát.

- És mégis, hogyan gondolta ezt elérni? - kérdezett közbe hirtelen Gina, gyanakvó pillantásokat vetve közben a férfira.

- Nagyon egyszerűen. - felelte Coulson egy kis mosoly kíséretében. - Miss Craine... - nézett aztán kérdően Samy-re. - Ha jól tudom, ön képes arra, hogy... elváltoztassa az alakját, ugye?

Samy nem válaszolt, csak merően nézett vissza rá, a férfi azonban egyáltalán nem zavartatta magát. - Mit gondol, meg tudná csinálni, hogy úgy nézzen ki, mint ez a nő itt? - kérdezte, a képernyőre bökve, ahol most a már korábban is látott, szőke hajú nőről jelentek meg közelképek. - Ő Vincent asszisztense. És neki kell majd átvennie a kockát, amíg a főnöke Mr. Crainnel tárgyal idebent...

- Szóval, ez a terve. - állapította meg Jon egyszerűen. - Hogy Samy vegye át, helyette.

- Pontosan.

- Samy? - fordult Jon a lányhoz, aki percek óta egy szót sem szólt, csak elmélyülten tanulmányozta a monitort. - Menni fog?

Sam most sem mondott semmit sem, csupán közelebb sétált a kivetítőhöz, mintha jobban meg akarna nézni rajta néhány részletet. Majd hirtelen behunyta a szemét, csillámló, kékezüst fény futott végig az alakján... és egy pillanattal később már ugyanaz a bubifrizurás, fehér blúzt és fekete nadrágkosztümöt viselő, szőke nő állt előttük, mint akit a képernyőn is láttak.

- Milyen lett? - kérdezte, hátrafordulva a többiekhez. Három társa büszkeséggel vegyes elégedettséggel, Coulson ügynök ellenben leplezetlen csodálattal bámult vissza rá.

- Megjárja. - mondta Jon, továbbra is elégedetten somolyogva. - Maga mit gondol, Coulson? Megfelel a célnak?

- Hogy megfelel-e? - kérdezte a férfi, még mindig döbbenten bámulva Samyre. - Ez egyszerűen... tökéletes lett!

- Azért nem egészen... - vetette ellene Samy, és a falon lévő tükörhöz sétálva ő is szemügyre vette a saját képét. - A hangját nem tudom lemásolni, így, hogy még sosem hallottam. Egyébként sem biztos, hogy menne. A szemem színe is a sajátom maradt, és azt hiszem... ő valamivel magasabb is nálam. Legalábbis a képekből ítélve...

- Emiatt ne aggódjon, Miss Craine. - sietett megnyugtatni a lányt Coulson. - Nem kell beszélnie. Csak átveszi a táskát, és kész.

- A magasságodon tudunk korrigálni, ha felveszed Gina egyik nyaktörő sarkú cipőkülönlegességét. - szólalt meg most Jon, megint. - Ami pedig a szemedet pedig...

- Azt bízzátok rám. - mondta Gina magabiztosan. Sietve belekotort a táskájába, majd Samy mellé lépve a kezébe nyomott egy kecses kis, keret nélküli, halványlila lencséjű női napszemüveget.

- Tedd fel. - utasította a lányt, majd ahogy Samy engedelmeskedett, a többiek felé fordította őt, hogy ők is felmérhessék a hatást. - Látjátok? Tökéletes. - jelentette ki elégedetten. - Pontosan annyit rejt el, amennyit kell. Lehetetlen kitalálni, milyen színű pontosan a szeme, viszont semmit sem takar az arcából.

- Te vagy a mi kis házi divatgurunk, Gina. - ölelte át Samy a mellette álló lányt, halkan kuncogva.

- Ahogy mondod, Sam... - nevette el magát erre Jon is. - Jól van lányok, akkor ez a probléma megoldva, gyerünk lássuk a többit. Munkára!

- Igenis, főnök! - szalutált Reese tréfásan, és már indult is az egyik falba süllyesztett szekrényhez, amely - mint ahogy az a kinyitása után kiderült - egy komplett számítógépes megfigyelőrendszert rejtett.

- Ree, a te dolgod az utcai kamerák. - szólt utána Jon, csak úgy félvállról, miközben már az egyik íróasztalfiókban kotorászott.

- Akkor mégis feltörhetem a városi rendszert? - kérdezett vissza izgatottan Reese, mire a férfi rögvest el is ejtette, ami a keze ügyében volt.

- Mi?! Nem, dehogyis! A saját kameráinkra céloztam, Ree...

- Pedig a központi rendszeren sokkal többet látnánk...

- Azt mondtam, nem!

- Akkor legalább a műholdas hálózatba hadd másszak be egy kicsit...

- Ree, nem! Szó sem lehet róla, még csak az kéne! Nem elég a S.H.I.E.L.D., az FBI-t is a nyakunkra akarod hozni?!

- Ajh már, Jonny! - forgatta a szemét Reese, a szenvedőt játszva. - Néha olyan egy játékrontó tudsz lenni!

- Örülj neki, hogy néha elrontom a... „játékodat". - morogta Jon az orra alatt. - Máskülönben, már rég egy szövetségi börtönben csücsülnél valahol...

Reese erre már nem válaszolt semmit, csak incselkedve nyelvet öltött a férfira, azután visszafordult a számítógépek felé, engedelmesen a klub saját kameráira korlátozva az utcai megfigyelést.

- Gina, te idebent maradsz velem, és segítesz fogadni a „vendégünket". - osztotta tovább Jon az instrukciókat.

- Sejtettem, hogy nekem kell majd a helyettes „kirakatbabának" lennem... - sóhajtott egy aprót Gina, de egy szóval sem vitatkozott, vagy ellenkezett.

- Coulson, mondja mennyi időnk van még? - fordult most Jon az ügynök felé, aki eddig félrehúzódva, érdeklődő megfigyelőként követte csak a szervezést.

- Talán tíz percünk. - válaszolta a férfi nyugodtan.

- Rendben... - nyugtázta Jon az információt. - Samy, mielőtt kimennél... - intette oda aztán magához a lányt. - Ezt vedd fel.

Két apró fülbevalót nyújtott oda Samnek, aki habozás nélkül fel is tette őket.

- Mikrofon van bennük, így hallani fogunk téged. A jobb oldalit pedig Reese úgy alakította ki, hogy te is hallhass rajta keresztül minket. Csak te, és senki más, szóval nem kell aggódnod, hogy lebukunk... és ne kérdezd, hogy oldotta ezt meg, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla...

- Pedig elmagyaráztam, hogy működik! - jegyezte meg Reese a gép mellől. - Nem én tehetek róla hogy nincs gyakorlati érzéked. Miért nem vagy hajlandó logikusan gondolkodni?

- Talán mert a logika és a te logikád, az két külön fogalom...

Halk, elfojtott nevetés hallatszott a sarok felől, ahol Coulson álldogált, félbeszakítva a vitájukat, Jon pedig olyan meglepett arccal fordult felé, mintha egészen elfelejtette volna, hogy az ügynök is ott van.

- Bocsánat! - mentegetőzött a férfi a kezét feltartva, és még mindig a nevetéssel viaskodva. - Elnézést, én csak... Azt hiszem, kezdem érteni, Fury miért akarja annyira újra a játékban látni magukat. És azt is, miért ragaszkodott hozzá, hogy Dr. Johnson vizsgálja meg a kockát...

- Remek, ez esetben örülök, hogy hozzájárultunk a megvilágosodásához... - morogta Jon az orra alatt, mire Coulson zavartan elhallgatott.

- Ne is törődjön vele. - kacsintott oda Reese kuncogva a férfinak. - Ha rossz kedve van, mindig olyan, mint egy bolhás kutya...

- Reese, kérlek! - nézett felé Jon sértődötten, mire a szőke lány újfent csak elnevette magát.

- De ha ez az igazság?

- Fejezzétek be. - szólt rájuk Samy szelíden. - Mindketten. Ideje, hogy elfoglaljuk a helyünket.

- Igazad van. - mondta Jon egy halk sóhajjal. - Ideje mennünk. Kezdődik a játék. Coulson, maga idebent marad?

- Ha nem bánja. - felelte a férfi. - Nem szeretném megkockáztatni, hogy miattam lepleződjenek le.

- Ahogy gondolja. - hagyta rá Jon a döntést, majd úja Samhez, és Ginához fordult. - Gyertek, induljunk...

***

Legalább húsz perce várakozott már odakint, a klub mögötti utcában, a hátsó bejárat előtt, de még semmi az égadta egy világon nem történt. Egy árva lélek sem járt arra, nem jött senki, se egy autó, semmi... Vincent nem telefonált, hogy lemondja a találkozót, így nem volt okuk azt feltételezni, hogy nem fog jönni. Sam mégis kezdte egyre inkább úgy érzeni, hogy nagyon nem stimmel a történet körül valami...

- Mi újság odakint? - hallotta meg Jon kissé aggódó hangját a fülében.

- Semmi. - felelte halkan. - Még mindig nem jött senki, egyáltalán semmi mozgás. Odabent?

- Szintén semmi. Vincent még nem érkezett meg, nem is jelentkezett.

- Jonny... neked nincs olyan érzésed, hogy valahogy... nincs rendben itt valami?

- Nem hiszem, hogy Coulson felültetett volna minket, ha erre célzol. - válaszolta a férfi nyugodtan.

- Nem, azt én sem...

Mindketten hallgattak, majd kisvártatva, néhány perc múlva, Jon újra megszólalt.

- Mi a baj, Sam? - kérdezte kedvesen.

- Semmi...

- Nem igaz. - felelte erre a férfi. - Érzem, hogy zavar valami, Samy. Rajta, ki vele, mi az?

- Nem tudom, ez csak... egy megérzés, semmi több. De azt hiszem... nem volt jó ötlet ebbe belemennünk...

- Jókor találod ki te is, mikor már nyakig benne vagyunk.

- Tudom, tudom, csak... - Samy egy óvatos mozdulattal megigazította magán a fülbevalót. - Nem szabadott volna vállalnod. - mondta végül, sóhajtva.

- Nem volt más választásom Samy. Tudnak rólad. Tudják, hogy ki vagy. Hogy mi vagy. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kockáztassak...

- Miattam vállaltad el. - sóhajtott fel Samy újra.

- Mi másért vállaltam volna? - válaszolta Jon, egy árnyalatnyi kuncogással a hangjában. - De ne aggódj. Nem lesz baj. Különben is, ennél sokkal nagyobb ostobaságokat is elkövettem már miattad...

- Akkor sem kellett volna...

- Samy... - sóhajtott Jon türelmesen. - Mégis, mit kellett volna tennem? Szerinted? Bizonyítékuk van rá, hogy mi vagy!

- Coulson azt mondta, nincs az aktából másolat...

- És te ezt elhiszed?

- Miért, te nem?

- Még szép, hogy nem! Megmondtam. Azt sem hiszem el többet, amit kérdeznek... És egyébként is... ez csak egyetlen megbízás. Ami még nem jelenti azt, hogy hagyom, hogy megint felhasználjanak minket, vagy az Intézetet. Egy feladat. Nekem ennyit megér, hogy biztonságban tudjalak.

- Gondolod, hogy Fury megelégszik majd ezzel az egy alkalommal?

- Kénytelen lesz. Nem fogom engedni, hogy dróton rángasson minket.

Lesötétített ablakú, fekete Mercedes fordult be az utcába, rögtön magára is vonva Samy figyelmét.

- Jon, azt hiszem, itt vannak... - mondta a lány halkan, a kezét szája elé téve, hogy még véletlenül se láthassák úgy, mintha magában beszélne.

- Rendben. Csak ügyesen. Ne aggódj, itt vagyunk veled. És ha bármi gond lenne, azonnal ott leszek...

Fekete öltönyös, sötét hajú, napbarnított férfi szállt ki a kocsiból, egy ezüstszínű, fém aktatáskával a kezében. Ahogy meglátta Samy-t - pontosabban, azt a rövid hajú, szőke nőt, akinek a lány most kinézett - egyenesen felé indult, mintha pontosan tudná, hogy ő az, akit keres.

- Miss Monroe. - üdvözölte egy kurta biccentéssel, mikor odaért hozzá.

Samy szintén, csak egy bólintással felelt. Nem tudta, a vele szemben álló férfi ismeri-e Veronica Monroe-t, Vincent asszisztensét személyesen, vagy hogy beszélt-e már vele valaha, így nem merte megkockáztatni, hogy a hangja elárulja.

- Amint látja, az áru itt van, épen és sértetlenül. - mondta a férfi, és a karjára fektetve az aktatáskát, egy pillanatra kinyitotta, így Samy jól láthatta, hogy valóban az a kéken izzó kocka van benne, aminek a visszaszerzésére Coulson felkérte őket. A férfi ezután, egy mozdulattal visszazárta, majd Samynek nyújtotta a táskát. A lány, pillanatnyi habozás után, el is vette, és meglepve állapította meg, hogy az sokkal nehezebb volt, mint amire egy ilyen méretű tárgynál számított volna. Nyilván, valamilyen speciális anyagból készülhetett a táska...

- Remélem, a főnöke elégedett lesz. - szólalt meg a férfi újra. Samy most sem válaszolt neki, mindössze finoman bólintott egyet.

- Jól van. - szólalt meg a fülében Jon halk hangja újra. - Szép volt, megvan a táska. Most gyere vissza a klubba.

Samy, miután egy pillanatig csak néma csendben meredtek egymásra a vele szemben álló férfival, valóban sarkon is fordult volna, készen rá hogy visszatérjen az épületbe. A küldönc azonban, a karját elkapva megállította.

- Várjon. És a pénzzel mi lesz?

- Pénz? - hallotta Samy újra Jon ezúttal kissé ideges hangját. - Francba, erre nem gondoltunk... Coulson!

- Sajnálom, erről mi sem tudtunk. - hangzott az ügynök zavart, kissé recsegő mentegetőzése a vonal túloldaláról.

- Francba! - mondta Jon mérgesen újra. - Sam, improvizálnod kell! Méghozzá gyorsan...

Samy egy másodperc erejéig csak merően nézett a karját szorongató férfi szemébe. Majd hirtelen bájos mosolyt villantott fel az alteregója arcán, és nagyon igyekezve, hogy megőrizze a hangja nyugodtságát, így szólt:

- Egy kissé változott a terv. A pénzt Mr. Vincent fogja majd átadni önöknek. Személyesen.

- Nem ebben állapodtunk meg!

Innentől túlságosan is gyorsan követték egymást az események. Samy később hiába próbálta, képtelen volt pontosan visszaemlékezni arra, mi mi után történt, vagy hogyan. Annyit még látott, hogy a férfi, aki még mindig a karját markolta, pisztolyt ránt. Egy eldördülő lövést is hallott. De nem tudta, honnan jött pontosan... Nem tudta, hogy került a földre. Nem érezte az esést, nem érzett fájdalmat sem. Csak egy ismerős illatot, amelybe hirtelen belesajdult a szíve. És egy erős kart a derekán ahogy óvón átölelte...

***

Furcsán ismerősnek találta azt a hosszú, csöndes kis mellékutcát, amibe most befordult. Egészen olyan volt, mintha korában már járt volna ott. Mindössze egyetlen autó parkolt benne, és nem őgyelgett arra egyetlen járókelő sem. Látott viszont két embert, egy sötét hajú férfit, és egy apró termetű, karcsú kis szőke nőt, amint egy nagy, kékre festett vasajtó előtt álltak. Úgy tűnt, mintha valamin vitatkoznának, de nem hallotta, miről folyt a szó. Azt sem tudta, milyen hatodik érzék vette rá, hogy felnézzen, a háztetőkre. Sem azt, hogy miért hűlt el úgy benne a vér, mikor az egyik lapos tető sarkában azt a fémes csillanást észrevette. Hogy honnan tudta, hogy veszélyt jelent, hogy az egy lőfegyver csöve... Vagy, hogy miért ijedt meg még jobban, mikor mellette a másik fegyvert is észrevette. Egy pillanat alatt felmérte, hogy melyiknek, ki a célpontja. Az egyik a férfit, a másik azt a pici, szőke nőt vette célba. Volt valami furcsán ismerős, abban a karcsú kis alakban. Valami nagyon ismerős... Biztos volt benne, hogy nem látta korábban még, soha. De mégis, az, ahogyan állt ott, ahogy a fejét tartotta... Nem tudta, miért csinálta, amit csinált, hogy miért rohant oda. Hogy mi vette rá, hogy derékon kapva, átölelve a földre rántsa. Hallotta a lövéseket, egyiket a másik után. Hallotta a nő halk, meglepett kis sikolyát. Azt a nehéz, fémes koppanást, ahogy elejtette a kezében tartott táskát. Furcsa melegséget érzett, és kékes, derengő fényt vélt látni a szeme sarkából. Túlságosan is nagy volt a lendület, amellyel lerántotta őt, így elszakadtak egymástól. Mintha pillanatok alatt történt volna minden... Látta, hogy az a sötét öltönyös fickó a földön fekszik, a halántékán tátongó lőtt sebbel. Félelmetesen pontos találat volt... Visszafordult a védencéhez - de a helyén már egy teljesen más nőt látott. Ő is kicsi volt, és karcsú. De a rövid, szőke frizura helyett, hosszú sötét haja volt. Sötét haja, porcelán bőre, gyönyörű, mélykék szeme... Döbbenten néztek egymásra egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig. Mint a villám, úgy hasított belé egy érzés, egy felismerés, ahogy azzal az igézően kék szempárral találkozott a tekintete. De nem tudott megszólalni, nem tudott mondani semmit sem, nem volt rá ideje. Valami fura, csikorogó hangot hallott, egy kétségbeesett sikolyt, majd tompa ütést érzett hirtelen - és azután percekig nem jutott el a tudatáig semmi sem...

***

Hiába próbálta görcsösen a kezében tartani a táskát, elejtette. Túl hirtelen volt az esés, túl nagy volt a lendülete. Érezte, ahogy lefoszlik róla az álcája, de nem tudott tenni semmit sem ellene. Gina szemüvege leesett róla, és valami tompa, zsiborgó fájást is kezdett érezni a bal válla táján, de nem törődött vele. Vincent küldönce a földön feküdt, szétlőtt fejjel, nem messze tőle. Halottabb talán nem is lehetett volna. Nem ő volt tehát az, aki végül rálőtt, mindkettejüket valaki más vette célba. Nem értette, ezt az egészet. Mi a fene történhetett?! Majd, ahogy a megmentője felé fordult, csak még inkább úrrá lett rajta a döbbenet. Ő volt az. Ő volt! Itt volt... Eljött hozzá... Eljött érte... Megtalálta, megmentette. És ő nem tudott segíteni neki, nem volt hozzá ereje. Az az ezüst színű kocsi, ami elütötte, mintha a semmiből bukkant volna fel. Hallotta a saját sikolyát, de semmit sem tudott tenni, hogy a balesetet megakadályozza. A kocsi csikorgó fékekkel megállt, és három férfi pattant ki belőle. Az egyik felkapta a földről táskát és már ugrott is vissza az autóba vele, a másik ellenben megállt az utca közepén, félreérthetetlen mosollyal fogva rá a fegyverét. Samy a másodperc törtrésze alatt cselekedett. Ő sem volt teljesen védtelen, Jon egyik szolgálati pisztolya ott lapult a farzsebében. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy elhozza, megbízás ide vagy oda, anélkül talán ki sem engedte volna. És ő nem először volt már kénytelen hálát adni érte, amiért ilyen bosszantóan makacs tudott lenni néha... Ahogy azt is neki köszönhette, hogy most ilyen gyorsan tudott reagálni, hiszen ő tanította meg a lőfegyverekkel bánni. A fickónak még meglepődni sem volt ideje, máris átlőtt torokkal hanyatlott le az utca koszos aszfaltjára. Az ezüstszínű kocsi eközben teljes sebességre kapcsolva elviharzott, és Samynek már csak annyi ideje volt, hogy tárat cserélve gyorsan utána küldjön egy nyomkövető-jeladót. Majd felpattant, és a harmadik alakot keresve körülnézett az utcában. De már nem volt vele gondja. Már elintézte helyette valaki. Sápadtan, fáradtan, kifulladva, de ő állt ott, az utca közepén. Ő, a saját lábán, mintha az, hogy az imént elütötték, meg sem kottyant volna neki. Samy pedig, nem törődve többé senki és semmi mással, boldogan, a megkönnyebbülés könnyeivel az arcán rohant oda hozzá, és vetette magát a nyakába...

***

A földön feküdt, mikor visszatért az eszmélete. Nem hallott semmit és valamiért egyetlen egy tagját sem érezte. De ez a furcsa érzés mindössze a pillanat egy töredékéig tartott és azután rögtön, minden újra normális lett. Már amennyire egy ilyen helyzetben bármi is normális lehetett... Megint nem tudta, mi késztette arra, amit tett, ösztönösen cselekedett. Akkor is, mikor kigáncsolta a mellé lépő alakot, és akkor is, mikor a földön fölébe kerülve, egyszerűen, habozás nélkül végzett vele. Szánalmasan gyengének érezte, egyetlen mozdulat elég volt, hogy eltörje a nyakát. Nem is ezért zihált, mikor sikerült felkelnie végre. Nem ez a nevetséges kis küzdelem volt az oka, hogy úgy elöntötte megint az az ólmos fáradtság hirtelen, ezt biztosra vette...

Ösztönösen jött az a mozdulat is, amellyel a hozzá rohanó, a nyakába ugró karcsú kis alakot átölelte. Egy illat csapta meg az orrát, amelybe beleremegett a gyomra. Puha ajkak csókolták féltve, és ő gondolkodás nélkül viszonozta. Ugyanúgy, ugyanazzal a természetességgel, mint amellyel a tulajdonosukat a karjába zárta. Nem tudta, mi történik, csak érezte. Érezte azt a törékeny kis testet a karjában, azt a fájóan ismerős illatot az orrában... és nem is akart érezni többé soha, semmi mást. Itt akart maradni, itt lenni, jelen lenni, most, ebben a pillanatban, vele! De az elméjét elöntő köd, az az ólomnehéz fáradtság már túlságosan is elhatalmasodott fölötte. Az a gyönyörű, a zafír kékjét idéző szempár volt az utolsó, amit látott. Az, és egy gyöngéd, szomorú kis mosoly, mielőtt megint minden, abba az elméjét betöltő sűrű, sötét homályba borult...

***

- Jonny, mégis, mi a fene volt ez?!

Ginától származott ez számonkérő, már-már kissé dühös kérdés, amit újra meg újra feltett, ahogy a hideg, fémes csillanású folyosón járkált oda-vissza. Már ismét a Craine Intézetben voltak, a laboratóriumban, és épp arra vártak, hogy Reese és Sam végre előkerüljenek a vizsgálószobából. A lőtt sérülés, a lány bal vállán nem volt veszélyesen komoly, de azért el kellett látni. És Reese, amilyen szétszórt és kelekótya tudott lenni más esetekben néha, épp olyan kérlelhetetlenül precíz, pontos és alapos volt, ha orvosi esetekkel akadt dolga.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte Gina most, még mindig feldúltan mászkálva.

- Persze Gina... - felelte Jon kissé fásultan. - Nem is tudnék nem figyelni.

- Akkor elmagyaráznád nekem végre, mi folyik itt?

- Mindent a maga idejében, Gina...

- A maga idejében, persze! - fújta a vörös hajú lány, mérgesen toppantva. - Ki a fene ez a srác?!

- Az nem fontos...

- Nem fontos?! - ismételte Gina egy cinikus kis grimasszal. - Jonny kérlek, ne nézz már madárnak!

- Eszembe sem jutna, Gina...

- Samy lesmárolta, a nyílt utcán!

- Tudom Gina, én is láttam...

- És elszúrta az akciót!

- Ezt is tudom, én is ott voltam...

Jon fáradt sóhajjal dőlt neki a folyosó falának. Szinte azonnal kirohantak a klubból, amint meghallották a lövöldözés zajait a Samy által viselt mikrofonokból. De túl gyorsan történtek a dolgok. Már csak a földön heverő hullákat látták, mire kiértek, és Samy-t... Samy-t és azt a fura idegent, akit pár hete szedett össze a városban, egymás nyakába borulva, és olyan hévvel csókolózva, mintha... De Reese-nek igaza volt. A srác tényleg nem volt még jól. Egyáltalán nem, és ez látszott is rajta. Nyilván az a több kilométernyi gyaloglás sem tett neki túl jót, sem pedig az, hogy nem sokkal később elütötte egy autó. Össze is esett, alig néhány perccel azután, hogy ők kiértek, és azóta is eszméletlenül feküdt a szobájában. Samy nem akarta egy percre sem magára hagyni. Arra is alig tudta rávenni, hogy lejöjjön vele ide, a laborba és engedje a sérülését ellátni. Csak úgy volt rá hajlandó, hogy Maya megígérte, ő majd figyel rá helyette addig.

- De annyira azért nem szúrta el az akciót. - fordult aztán megint Ginához. - A nyomkövető működött. Tudjuk, hová vitték a kockát. Már csak azt kell kitalálnunk, onnan hogy fogjuk megszerezni...

- Akkor is, ilyet művelni egy bevetés kellős közepén, ez... Nem hiszem el, hogy téged nem zavar, egy cseppet sem, amit láttál!

- Hidd csak el... - mondta Jon, egy fájdalmas kis mosollyal. - És ha már itt tartunk, elárulhatnád, hogy téged miért zavar ennyire...

Gina egy halk szusszanással letelepedett a folyosón lévő székek egyikébe, és a kezébe temette az arcát. Sokáig nem szólalt meg. Azután egy halk sóhajjal kiegyenesedett, beletúrt párszor a hajába, majd egy bocsánatkérő mosollyal Jonra nézett.

- Sajnálom. - mondta halkan. - Ne haragudj, én csak... Tudod, mindig azt hittem... Azt reméltem, Samy egy nap majd rájön, milyen ostoba is volt, és akkor te meg ő majd...

- Ginám, édes! - nevette el magát a férfi halkan, és a lány mellé telepedve átölelte a vállát. - Én már rég túl vagyok ezen... Ideje, hogy végre te is túllépj rajta.

- Ne mondd nekem, hogy egy kicsit sem fájt...

- Nem mondom, mert hazudnék. - felelte Jon, egy újabb kis mosollyal. - De Samy és én... Az csak egy ábránd volt, Gina. Egy szép álom... És én már felébredtem belőle, húgocskám. Most rajtad a sor.

- Hazudsz. - közölte Gina mély meggyőződéssel. - És még csak nem is csinálod valami jól. Sosem leszel teljesen túl rajta Jonny, ezt te is tudod...

- Köszönöm a támogatást hugicám, tényleg jól esik... - sóhajtott Jon egy kissé keserűen, mire Gina szomorúan elnevette magát.

- Sajnálom, nem akartam... - mondta, békítően megszorítva unokabátyja karját. - De tényleg, mindig abban bíztam, hogy...

- Tudom, Ginám. - felelte Jon, viszonozva a kézszorítást. - És ez nagyon kedves tőled. De Samnek... Neki olyasvalakire van szüksége, aki... aki hozzá hasonló.

- És ő olyan? - kérdezte Gina halkan. - Hozzá hasonló?

- Azt hiszem, igen...

- Beszélt neked róla? Neked elmondta, amit nekünk nem volt hajlandó? Hogy kicsoda is, valójában ez a fiú?

- Igen Gina. Elmondta. De én nem fogok neked beszélni róla. Kénytelen leszel megvárni, míg Samy maga dönt úgy, hogy nektek is elmondja...

***

Késő éjszaka volt. Mindenhol csend, és nyugalom honolt, már szinte mindenki aludt. A folyosókon lévő lámpák is, csak tompított fénnyel égtek, mintha azok sem akarták volna megzavarni azt az álmos nyugalmat, ami a házra borult. Sötét bőrű, fekete hajú, talán ha a késő negyvenes éveiben járó asszony lépett ki csendesen az egyik ajtón, óvatosan egyensúlyozva egy tálcát a karjában - majd hirtelen ijedt sikkantással hátrált neki a falnak, kis híján el is ejtve azt, mikor a szemközt ácsorgó alakot megpillantotta.

- Az istenit Jon, a frászt hoztad rám! - suttogta mérgesen, az ijedtségtől még mindig szaporán lélegezve.

- Sajnálom Maya, ne haragudj. - válaszolta a ház ura csendesen, bocsánatkérő kis félmosoly kíséretében. - Semmi változás?

- Semmi. - rázta meg a fejét az asszony. - Még mindig nem ébredt fel.

- Értem... - nyugtázta Jon, egy fáradt sóhajjal. - Nem evett semmit? - kérdezte aztán, a fejével a tálca felé bökve.

- Nem, és aludni sem hajlandó. Nem lesz ez így jó, Jonny. Beszélned kellene vele. Ha így folytatja, a végén még belebetegszik ebben az egészbe.

- Tudom... - mondta a férfi, egy újabb sóhajjal. - Reggel majd beszélek vele, megígérem.

- Egyébként, ez rád is vonatkozik. - folytatta az asszony, összehúzott szemmel méregetve a vele szemben álló férfit. - Már ami az alvás részét illeti. Nagyon pocsékul nézel ki. Utoljára talán egyetemista korodban láttalak ilyen lestrapáltnak, mint amilyen most vagy.

Jon halkan elnevette magát.

- Igazad van. - hagyta helyben az asszony észrevételét. - És tényleg nagyon... strapás volt ez a nap. Lekísérlek a konyhába, azután már megyek is... Rendben van?

Maya egy mosollyal közelebb lépett hozzá, és megpaskolta az arcát, azután egyszerűen a kezébe nyomta a tálcát.

- Legalább valami hasznodat is vegyem, ha már a konyhámban akarsz lábatlankodni... - mondta, majd egyszerűen elindult a folyosón, a lépcső irányába.

Jon egy pillanatig meghökkenten nézett utána, majd a tálcára a kezében, azután elnevette magát és utána ment.

***

Nagyon... nagyon nehezen tért csak magához újra. Hiába küzdött ellene, a sötétség minduntalan visszahúzta. Tompa, meleg fényt látott, ahogy lassan végre sikerült annyira visszanyernie az uralmat önmaga fölött, hogy kinyissa a szemét. Ágyban feküdt, megint. Ugyanabban az ágyban, ugyanabban a szobában, mint ahol ma reggel is felébredt... Egyáltalán, ma reggel volt az a reggel? Mégis, mennyi idő telhetett el, mióta... És egyáltalán, mi... mi történt vele? Nem emlékezett pontosan, nagyon zavaros volt, minden. Nem voltak fájdalmai. Nem nagyon érzett semmit, egyfajta bódult, meleg zsibbadást kivéve, ami eltöltötte a tagjait. Nem volt kellemetlen, épp ellenkezőleg. Csak valamiért állandóan... aludni vágyott tőle. De ha már egyszer sikerült végre felébrednie, nem fogja hagyni, hogy az a mákonyos álom megint eluralkodjon felette, amíg választ nem kap legalább néhány kérdésére. Hiába erőltette az agyát, nem bírt visszaemlékezni a délutánból - ha az egyáltalán a ma délután volt - semmire. Semmi pontosra, csak... képekre. Érzésekre. A fáradtságra. Arra a fura kényszerre ami mindig csak tovább és tovább hajszolta. Egy könnyű kis testre ahogy hozzá simult, egy karcsú kis derékra, a karjában. Egy illatra... Egy ölelésre... Egy csók ízére... Mégis, mi a fene történhetett vele? Miért nem bír visszaemlékezni rendesen az eseményekre? Lehet, hogy csak az elméje tréfálta meg? Hogy valójában fel sem ébredt reggel, és csak álmodta az egészet? Fáradt kis nyögéssel dörzsölte meg a szemét, majd megpróbált felüli az ágyban, egy halk, aggódó, női hang azonban megakadályozta benne.

- Jobb lenne, ha fekve maradnál.

Döbbenten nézett a hang irányába, amely valahonnan az ágy lába felől jött... de a szobában uralkodó gyengécske fény miatt nem láthatta elég jól a beszélőt. Nem is hallgatott rá, csak azért is felült valahogy, mire a hang a szoba túlsó felében halkan felkuncogott.

- Mindig is rémesen rossz páciens voltál...

Ez a nevetés... Ez a hang... Loki, a hátát az ágy támlájának vetve, egyre nagyobb elképedéssel - és még nagyobb hitetlenséggel nézett a szobának abba a sarkába, ahol a beszélőt sejtette. És egyre inkább kezdett meggyőződve lenni arról, hogy elment az esze... Ez a hang, ez... Lehetetlen! Nem lehet, hogy... biztosan nem... Biztos megint, csak a saját ostoba képzelete az, ami játszik vele...

A szoba sarkában lévő kanapén ülő alak azonban, aki most felállva lassan közelebb sétált hozzá, valódi volt, nem ábrándkép. Nem képzelet. Valóságos volt, minden ízében, ahogyan az ágya lábánál megállt előtte, ahogy finoman végighúzta a kezét az ágytámlán... Ahogy zavartan a füle mögé tűrte a haját... Ahogy azzal a kedves mozdulattal félrebillentette a fejét, ahogy beharapta az ajkát... Valódi volt. Igazi volt. És itt volt... Vele...

- Egyszer régen azt mondtad nekem, hogy bárhová követnél engem. - mosolygott rá kedvesen, szelíden, és még közelebb lépve óvatosan leült mellé, az ágya szélére. - De soha nem gondoltam, hogy majd ennyire szó szerint veszed...

Csengő, kedves kis nevetés hagyta el az ajkát megint, és valóságosabb talán már nem is lehetett volna, ahogy még egy kicsit közelebb húzódva, Loki jobb kezét óvatosan a saját, finom kis ujjai közé fogva, halkan csak annyit kérdezett:

- Mondd, hogy kerültél ide, hercegem?