Egész úton senki sem szólalt meg. Mindenki a maga gondolataiba temetkezett. Craine néma csendben gubbasztott a monitorok előtt, újra meg újra végigfuttatva a hőkamerás felvételeket, mintha csak keresne rajtuk valamit. Reese - ezúttal kivételesen magától is - az útra, és a vezetésre koncentrált, Samerah pedig már azelőtt is nagyon csöndes volt, hogy elindultak volna. Csak ült Loki mellett, a fejét a vállára hajtva, és egyetlen szót sem szólt. Loki maga is hallgatott. Most kezdte csak érezni, valójában mennyire kimerítette ez az út. Samerah-t megtalálni komoly varázslat, kemény munka volt, csakúgy mint az, hogy amikor a lánynak szüksége volt rá, ott tudjon teremni nála. Egy ilyen bűbáj még jobb fizikai kondícióval is embert próbáló feladat lett volna, ő pedig még mindig nem volt a teljes ereje birtokában. Eddig valóban nem sokat törődött vele, de most már őt is kezdte komolyan bosszantani, hogy nem képes gyorsabban gyógyulni. Ahogy az is, hogy nem tudott ennek az okára rájönni, és az a rengeteg furcsaság is, amit látott, és amit érzett Samerah körül nap mint nap, és amiket nem tudott megfejteni, sem megmagyarázni...

Reese alaposan a gázra léphetett, mert szinte észre sem vette, és már meg is tették az utat a belvárosi parktól a Craine Intézetig. Már csak arra ocsúdott fel a töprengésből, hogy a kocsi egy pillanatra megállt a ház hátsó traktusa felőli kovácsoltvas kapunál, mielőtt az automata érzékelők szabaddá tették volna előttük a bejárást. A verandán égett a villany, és természetesen már kint sorakozott az aggódó fogadóbizottság. Gina egyenesen úgy vetette magát a furgonból éppen kilépő Craine nyakába, mintha a férfi legalábbis háborúból hazatérő hős lett volna. Dan is ott állt, nem messze mögötte, aggódva, kérdően nézve a barátjára. Craine nem mondott neki semmit, csak egy biccentéssel jelezte, hogy majd később megbeszélnek mindent. Maya ellenben, az első pillanattól kezdve, ahogy kiszálltak, csak velük foglalkozott.

- Jaj, te lány! - csapta össze a kezét szörnyülködve, mikor meglátta a holtsápadt, és még mindig reszkető Samerah-t. - Szegény kis veréb, hogy veled mindig történik valami... Te meg, mégis mit képzeltél?! - tette hozzá aztán haragosan, Lokinak címezve. - Agyon aggódtuk itt magunkat miattad! Hogy jutott eszedbe csak így eltűnni?! Na mindegy, majd később számolunk, most gyerünk, irány az orvosi!

Azzal már ott is termett mellettük, hogy segítsen betámogatni a házba lányt, de Loki csak a fejével intve jelezte neki, hogy nem kell, egyedül is bírja. Az orvosi szobához érve azonban végül mégis kénytelen volt kiengedni a karjából Samerah-t, hiába nem akarta. Reese ugyanis egyszerűen kerek-perec megtiltotta, hogy bemenjen vele. Egyedül Maya-nak engedte, hogy bekísérje őket és Loki hiába próbált ellenkezni, mintha meg sem hallották volna.

- Ne vedd magadra. - mondta Craine nyugodtan, egy laza vállrándítás kíséretében, majd kényelmesen letelepedett a folyosón sorakozó székek egyikébe. - Engem sem szokott beengedni soha. Még Maya-t is csak akkor hívja, ha asszisztálásra van szüksége.

Loki nem válaszolt, bár már ott volt a nyelve hegyén egy csípős kis visszavágás. Mit érdekelte őt, hogy Reese még Craine-t sem engedte be?! Nagyon helyes, nincs is ott semmi keresnivalója! De neki igenis Samerah mellett van van a helye. Őt nem tilthatja el a közeléből senki, hogy jön bárki is ahhoz, hogy egyáltalán...

- Köszönöm. - szólalt meg Craine egyszerre csak halkan, váratlanul, megzavarna a gondolatait, mire Loki olyan meglepetten pillantott fel, mintha a nagy magában fortyogásban egészen el is felejtette volna, hogy a másik férfi is ott van. Ahogy azt sem vette észre egyébként, hogy a példáját követve ő is leült, méghozzá pont vele szemközt.

- Megint megmentetted. - folytatta Craine, egy sóhajjal hátradőlve a székben. - És megint csak köszönettel tartozom neked. Tudod, én... Sosem kértem rá, hogy ezt csinálja. Sosem akartam... veszélybe sodorni őt, nem akartam, hogy a munkámban részt vegyen. Én csak... Már akkor is, mikor még aktív rendőr voltam, ha gondom akadt egy üggyel, azt mindig vele beszéltem meg. És ő valahogy... mindig segített. Azután pedig, hogy szabadúszó lettem, csak még inkább így volt ez. Egyre több mindent vett át tőlem. Először csak a háttérmunkákból, aztán... Egyszer csak arra kért, hogy terepre is elkísérhessen. Az ő ötlete volt, ő kérte, én pedig egyszerűen nem... nem tudtam nemet mondani neki. De mindig attól féltem, hogy történik vele valami. Próbáltam rá vigyázni. Megtanítottam mindenre, amire csak tudtam. A terepmunkákra, a helyszínelésre. Nyomrögzítésre, ilyesmikre. Még lövészetre és önvédelemre is, amennyire tőlem telt. Apám mindig azzal ugratott, hogy Samy az orromnál fogva vezet. És igaza is volt... Akármennyit is tiltakoztam ellene, végül is csak elérte, hogy lassacskán bevonjam mindenbe, és mire észbe kaptam, egy tökéletes társat képeztem ki magam mellé belőle. Pedig nem akartam... Nem akartam, de ugyanakkor, valahogy mégis... jó volt tudni, hogy mellettem van. A gyorsasága... az ereje... Hihetetlenek az ösztönei, félelmetes pontossággal érzett rá mindig mindenre. Ráadásként, akármelyik szakképzett mesterlövész elbújhatna mellette, olyan profi módon bánik a fegyverekkel, és mindezt alig pár hónap alatt sajátította el! Bármilyen lőfegyverre, amit a kezébe adtam, szinte azonnal ráérzett. Örültem, hogy az akciók közben velem van. És büszke voltam rá, hogy én tanítottam. De közben mindig, valami ilyesmitől tartottam. Főleg azután, hogy egyre-másra kezdtek megtalálni bennünket az ilyen... fura, nem hétköznapi ügyek. Hiába, hogy ő annyira más, mint mi, ez a munka azért neki is veszélyes. Volt, hogy bajba került... hogy megsérült, sokszor, és én... mindig attól féltem, hogy egyszer majd túlzottan is alábecsüli az ellenfelét, én pedig nem érek oda hozzá időben, és... most meg is történt. Ha te nem jelensz meg... Nem kérdezem, hogyan csináltad. Hogy hogyan kerültél oda, hogyan találtad meg. Csak azt akarom, hogy tudd, nagyon hálás vagyok neked. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha... Annyiszor kértem, hogy vigyázzon jobban magára, de sokszor olyan, mintha csak a falnak beszélnék. Mindig elfelejti, hogy már... nem olyan erős, mint rég...

- Rendbe fog jönni. - szólalt meg most Loki váratlanul, és ahogy olyan sokszor megesett már vele, mióta itt volt, megint csak nem értette magát. Miért próbálja a másikat megnyugtatni? Mit érdekli őt a mentegetőzése? Mert csak annak hallotta, amit Craine mondott, semmi másnak. Tisztán érezte rajta a féltést és az aggodalmat. De miért foglalkozott vele? Miért érdekelte? Mit számított neki, hogy hogyan érzi magát? Bűntudata van? Na és! Helyes, legyen csak! Végül is, ez az egész az ő hibája! Miatta sérült meg Samerah, ő ugratta bele ebbe az ostoba... „akcióba"! Mérges volt Craine-re, igen, amiért veszélybe sodorta, és a lányra is, amiért az hagyta. De ugyanakkor, egy másik gondolat is ott lappangott a fejében, a dühe mögött. Mert jól tudta, ő is tudta, hogy milyen makacs tudott lenni Samerah, hogy ha valamit egyszer a fejébe vett, nem tágított, mindig elérte, hogy teljesüljön az akarata. Hibáztathatta-e Craine-t, amiért az nem tudott nemet mondani neki? Végül is, ő sem tudott, soha... Egy pillanatra eszébe jutott, hogyan néztek egymásra ők ketten. Ott, az irodában. Mielőtt az ügyet végül... „elvállalták" volna. Úgy érezte akkor, mintha valami sajátos, szavak nélküli kommunikációt látna. Egyfajta néma párbeszédet, amit a résztvevőin kívül senki más nem értett. Talán így is volt, valóban. Talán nem is Craine volt az, aki döntött. Hanem Samerah. Craine talán tényleg megerősítést, tanácsot várva nézett akkor olyan jelentőségteljesen a lányra, aki pedig azzal a néma kis bólintással válaszolt. Nagyon is elképzelhető volt. Megint egy olyan elem a köztük lévő kapcsolatban, amire nem tudott magyarázatot adni. Legalábbis olyat nem, ami megnyugtatta volna... és ez bizony egyre kevésbé tetszett neki.

- Te tudod, hogy mik voltak ezek, ugye? Amik megtámadták őt és... azokat a nőket... - törte meg Craine ismét a köztük beállt csendet.

- Tudom. - bólintott Loki, egy kissé kényszeredetten. - Igen...

- Elmondod nekem?

Loki egy percig csak hallgatva nézett maga elé, majd hirtelen, egy pillanatra valami mosolyféle futott át az arcán.

- Te mit gondolsz? - kérdezte inkább, válasz helyett. - Szerinted mik voltak?

- Őszintén? - sóhajtott egy fáradt homlokráncolással Craine. - Halvány fogalmam sincs. De egyre kevésbé tartom ostobaságnak Reese ötletét...

Loki halkan felnevetett, de nem kommentálta a megjegyzést.

- Nem „vámpírok" voltak. - szólalt meg aztán Craine, néhány perc múlva megint. - Ugye?

- Nem. - rázta meg a fejét Loki. - Nem azok voltak. Legalábbis abban az értelemben nem, amire ezt a szót ti használjátok.

- Nem abban az értelemben? - nézett rá Craine kérdően. - Ezt hogy érted?

Loki egy fáradt kis nyögéssel hátradőlt a székében.

- Érdekes dolog ez a ti kis... vérszívós históriátok. - mondta. - Nem tudtam rájönni, honnan ered.

- Nem is tudja pontosan senki. - vonta meg a vállát Craine. - Ez csak... egy mese. Egy mítosz, amely néha itt is, ott is feltűnik.

- Még a mítoszoknak is megvan a maguk gyökere. Mindegyiknek. Talán, pont az ő fajtájuk adta az eredeti alapot a ti vámpírtörténeteiteknek...

- Lehetséges. - bólintott a szőke férfi eltöprengve. - Ha jobban belegondolok, nagyon is az, de... Mégis, miféle lények ezek?

- Mi életszívók-nak hívjuk őket. Vagy energiaszívók-nak, más világokban inkább ezt a kifejezést használják, de végül is, mindegy. Nem a megnevezés a lényeg. Igazából, eddig én is csak egyszer láttam ilyen lényeket. De olvastam róluk, elég sokat, mikor még... Rengeteg feljegyzést őriznek róluk ott, ahonnan én jövök, mégis, alig ismerek valakit, akinek dolga is akadt volna velük. Senki sem tudja, hogyan néznek ki valójában. Mindig felveszik... az adott bolygón élő uralkodó faj alakját, amelyre vadásznak. Azt sem tudjuk, igazából honnan származnak, de szinte minden ismert világban szól róluk valamiféle legenda. Úgy látszik, még itt Midgardon is...

- Jó, de mik ezek?

- Egyfajta élősködők. - fintorodott el egy kissé megvetően Loki. - Torz tükrök. Üres lények. Más létformák energiája tartja őket életben.

- Energiája?

- Vagy életereje, nevezd, ahogy akarod. Ez a táplálékuk. Ahhoz, hogy fenntartsák a saját életüket, a létezésüket, tulajdonképpen szó szerint az áldozataik életét szívják el. Nem a vérüket, az egy teljesen abszurd elképzelés. Nem is értem, hogyan...

- Szóval, azt mondod, ennek az egésznek nincs is semmi köze a... vérhez? - vágott közbe Craine értetlenül. - Akkor Sam miért mondta, hogy az ő...

- Valójában, egy egészen kicsi köze azért van. - ismerte be Loki tűnődve. - Tudod, ahhoz, hogy az energiaáramlás, a kapcsolatuk az áldozattal létrejöjjön, tényleg szükség van... némi vérre. De csak egyetlen cseppre. Nem az összesre, az egy ostobaság. Elég csupán egyetlen csepp. Az az idióta ott rontotta el, hogy túl sokat nyelt le.

- Tehát akkor, Sam nem akarattal ölte meg.

- Nem. - rázta meg a fejét Loki. - Samerah asgardi. - tette hozzá aztán, külön is kihangsúlyozva a lány teljes nevét. - Asgardi, ráadásul, egy sárkány. Az ő vére különleges. Nekünk, a saját világa népének életmentő gyógyszer. De másoknak, akár halálos méreg is lehet. Ezeknek úgy tűnik, az is volt...

- Értem... - hümmögte Craine, maga elé meredve. - Nos, amiket mondtál az... elég sok mindent megmagyaráz. Többek között azt is, hogyan lehet, hogy huszonéves lányok tűntek el és kilencvenéves öregasszonyokat találtunk meg...

- Mindig ez történik, ha megjelennek. Ebből lehet tudni, hogy energiaszívó garázdálkodik, ez a legnyilvánvalóbb jel.

- Te is ebből jöttél rá, hogy mik a tettesek?

- Ebből, igen.

- És mielőtt elindultunk, miért nem figyelmeztettél minket?

- Nem voltam még biztos benne teljesen, hogy helyesen értelmeztem a jeleket. Azon kívül pedig... Hittél volna nekem?

- Nem. - ismerte el Craine, egy megfáradt sóhajjal. - Én valószínűleg nem. De ha elmondtad volna Sam-nek...

- Azt hittem, Samerah magától is rájön majd, hogy ő is ugyanarra következtet, amire én. - mondta Loki, és hasonlóan fáradt sóhaj szakadt fel belőle is. - Sajnos, ebben tévedtem...

- Úgy látszik, igen... - morogta maga elé Craine, azután jó darabig nem is szólalt meg. Mindketten a gondolataikba merülve hallgattak egy ideig. Azután ismét a szőke férfi vette fel újra a beszélgetés fonalát.

- Szóval... - kezdte, egy kis torokköszörüléssel. - Akkor, azok a lányok abba haltak bele, hogy...?

- Hogy az utolsó cseppig elszívták az energiájukat, igen. - fejezte be Loki a félbehagyott mondatot nyugodtan. - Az egész életük mondhatni eltelt, mindössze néhány pillanat alatt. Ezért öregedtek meg. Ezért nem találtak semmilyen más halálokot azok a ti... halottkémeitek.

- Szerencsétlenek... Szörnyű haláluk lehetett...

- Valójában nem. Igazság szerint, egy ilyen... energiaszívó áldozatául esni nagyon is kegyes halálnem.

- Remélem, ezt csak egy rossz viccnek gondoltad.

- Miért? Mennyivel jobb betegségben meghalni? Vagy balesetben? Esetleg egy csatában, harc közben, kínok között, súlyos sérülésekkel? Az ő áldozataik nem éreznek semmit. Nem szenvednek. Fogalmuk sincs róla, hogy mi történik. Olyan alakot vesznek fel, ami tetszetős a prédájuk számára, magukhoz vonzzák, megbénítják, megdelejezik őket és végül, azok önként és boldogan adják át magukat nekik. Ki tudja, talán még... élvezik is.

- Ez beteges. - jelentette ki Craine undorodva, mire Loki halkan elnevette magát megint.

- Nézőpont kérdése. - felelte, és egy pillanatra nagyon meg volt elégedve magával, amiért sikerült megbotránkoztatnia a másikat az előbbi kijelentésével. - Kérdezd meg bármelyik nőt. Ha azt mondanád nekik, hogy életük utolsó perceit egy vonzó, fiatal férfi karjában tölthetik, minden fájdalom, szenvedés vagy félelem nélkül lépve át a halál kapuján... szerinted mit felelnének?

- Ez akkor is beteges...

- Mint mondtam, csak nézőpont kérdése. Érdekes dolog egyébként ez, velük kapcsolatban... hogy a bűverejük csak az ellenkező nemre hat. Az a szőke ficsúr elég furcsa volt ebből a szempontból... mintha nem igazán lett volna ezzel tisztában.

- Ezt hogy érted?

- Engem is megpróbált delejezni, mielőtt kiütöttem volna. Látnod kellett volna azt a meglepett képet, amit vágott...

Craine nem válaszolt. Láthatóan valamin nagyon elgondolkodott. Hosszú percek teltek el ezután némaságban, megint.

- Ő szenvedett. - szólalt meg végül Craine halkan, mikor a csend már-már kezdett kínosan hosszúra nyúlni. - Sam. Éreztem. Mindent. A kétségbeesését... a félelmét... a fájdalmát... Csak egy pillanatra ugyan, de tisztán éreztem, mindet. Ha a többiek is ezt érezték... Ne mondd nekem, hogy „kegyes és szép" volt egy ilyen halál nekik.

- Ő asgardi. - mondta Loki nyugodtan. - Ezért szenvedett. Ránk nem hat a bűvöletük, Samerah ezért nem... Ő ezért érzett mindent.

- Ha rátok nem hat az erejük, hogyan tudták őt elkapni? Hogyan tudták így... megbénítani?

- Nem tudom. - rázta meg a fejét Loki. - De ez sokkal inkább olyan dolog, amit neked kéne tudni. Nem gondolod?

Craine erre csak halkan felsóhajtott.

- Minket is meg tudnak ölni. - folytatta tovább Loki. - Ha el tudnak kapni. De az asgardiakkal, mivel ránk nem hat ez az ő sajátos... „kisugárzásuk", mindig is meggyűlt a bajuk, ezért velünk nem igazán szoktak próbálkozni. Ha mégis sikerült közülünk a múltban elkapniuk valakit... az mindig erőszakkal történt. És Samerah...

- Nem olyan erős már, mint rég... - szólt közbe alig hallhatóan Craine. - Megváltozott. Sokat változott, mióta... azóta, hogy apám rátalált. Ha láttad volna, milyen volt akkor... Milyen gyönyörű, milyen erős, milyen hihetetlenül elképesztő... Aztán lassacskán, ahogy telt az idő, mindig, egyre csak gyengült. Ki tudja miért, de egyre... sérülékenyebb lett és azután, hogy... - elharapta a mondatot, és kérdően Lokira nézett. - Rajta hogyhogy nem hagyott ez a támadás nyomot? Ő miért nem...tudod...

- A mi életünk hosszabb, mint a tiétek. - mondta Loki, és hirtelen, valamiért nagyon kényelmetlenül kezdte érezni magát attól, ahogy a másik ránézett. - Több ezer évnyi életet jóval tovább tart elszívni, mint... néhány évtizedet. Egyetlen asgardi, ha sikerül elkapniuk és fogságban tartaniuk, ha képesek a saját mohóságuknak parancsolni és mindig épp csak annyit vesznek el tőle amennyire szükségük van... akkor egyetlen asgadi áldozat egy ilyen párost akár... évszázadokig is életben tarthat.

- Ebbe még belegondolni is rossz... - morogta Craine, a fejét ingatva.

- Ahogy mondod...

Ajtó nyílt halkan, cipősarkak koppanása hallatszott, és egy pillanattal később Gina állt mellettük a folyosón.

- Jon. - szólította meg a vörös hajú lány Craine-t halkan, finoman megérintve a vállát. - Figyelj... Danny még mindig az irodában vár téged. Mit mondjak neki? Elküldjem?

- Ne Gina. Nem kell... - nézett fel rá a férfi kedvesen, megszorítva egy pillanatra a vállán pihenő kis kezet. - Mindjárt felmegyek, és beszélek vele. Rendben?

Gina bólintott egy aprót, viszonozta a kézszorítást, majd Lokira nézett.

- Te jól vagy? - kérdezte. - Szükséged van esetleg... valamire?

- Nem, nincs. Semmire. - rázta meg a fejét Loki meglepetten. - Köszönöm, de minden... Minden rendben.

- Jól van. - bólintott rá a lány, bár látszott rajta, hogy erről ő nincs teljesen meggyőződve. - Akkor én...

- Menj csak vissza nyugodtan, Gina. - mondta Craine egy mosollyal. - Mondd meg Dan-nek, hogy rögtön ott leszek.

Gina megint bólintott egy aprót, egy gyors puszit nyomott Craine homlokára, majd sarkon fordult és távozott.

- Az unokahúgom. - jegyezte meg Craine egy újabb kis mosollyal, mire Loki bosszúsan nyugtázta magában, hogy nyilván akaratlanul is kiült az arcára némi értetlenség, az iméntieket látva. Tény, hogy az Intézet meglehetősen családiasan fogta össze a tagjait, ahogy az is, hogy a földi szokásokkal nem volt teljesen tisztában még... de a főnök-beosztott viszonyhoz, aminek ő gondolta eddig Craine kapcsolatát ezzel a vöröske lánnyal, mindaz amit látott tőlük, neki valahogy túl sok bizalmaskodásnak tűnt. Na de, most már legalább ezt is érti. Nem mintha túlzottan érdekelték volna a másik rokoni kapcsolatai...

- Jobb lesz, ha utána is nézek a dolgomnak. - állt fel Craine kisvártatva, egy halk sóhajjal. - Ahogy ismerem Dan-t, ha nem kap magyarázatot a kérdéseire, képes lesz és hajnalig itt marad... - azzal el is indult az ajtó felé. De mielőtt kilépett volna rajta, még egyszer visszafordult Lokihoz, és nagyon komolyan, a szemébe nézve azt mondta:

- Köszönöm. Tényleg. Mindazt, amit ma tettél. Leköteleztél. Másodszor mentetted meg az őrangyalom életét, ezért én... Az adósod vagyok. Ahogy az Intézet is. Remélem, egy nap majd lesz rá alkalmam, hogy valahogy mindezt visszafizessem neked.

Loki rosszul leplezni próbált meghökkenéssel nézte, ahogy távozik, majd hirtelen, önmagát is meglepve utána szólt.

- Jonathan! Én...

- Csak Jon. - fordult vissza megint Craine, halovány félmosollyal a szája sarkában. - Kérlek. A barátaim mind így szólítanak.

- Mi nem igazán vagyunk... barátok, azt hiszem. - mondta Loki erre halkan, megfontoltan, nyugodt semlegességet kényszerítve magára.

- Talán valóban nem. - felelte Craine, még mindig ugyanazzal a félmosollyal. - Igazad van. De egy nagyon erős közös pontunk azért... úgy gondolom, mégis van.

Loki kérdően felvont szemöldökkel, hallgatva nézett rá. Sejtette, mi következik. Vaknak kellett volna lennie ahhoz, hogy ne vegye észre az árulkodó jeleket, hogy ne lássa. De nem volt benne biztos, hogy hallani is akarja...

- Ő nagyon fontos nekem. - mondta Craine, és nem kellett semmivel utalnia rá, hogy Loki tudja, Samerah-ról beszél.

- Ahogy nekem is. - vágta rá, és megint úgy kellett rákényszerítenie a nyugalmat a hangjára. Craine a válaszát csak egy kis biccentéssel nyugtázta, majd hasonlóan komoly és szelíd hangon így folytatta:

- Fontosabb bárkinél... Mindenkinél. Sam a társam. A partnerem. A barátom, a húgom és... a múzsám is egy személyben. Mindennél többet jelent nekem. Neki köszönhetem az életem. És megtennék bármit, hogy biztonságban tudjam, hogy megvédjem.

- Akárcsak én. - felelte Loki, elszántan állva a másik tekintetét. Hirtelen minden idegszála pattanásig feszült, olyan gyorsan támadt fel benne az ingerültség, bármennyire is nem volt látszólag semmi oka. Mégis úgy érezte, mintha valamiféle... támadás érné, mintha ellenállást kellene mutatnia. De mi ellen? Talán a másik szavai ellen? A köztük lévő közösség, a kötődés ellen, a közös pont ellen, amiről a másik beszélt? Vagy a saját, lappangó gondolatai ellen? Craine, mintha csak megsejtette volna, milyen belső harc dúl épp a fejében megint elmosolyodott kicsit.

- Látod, épp erről beszélek. - mondta egy újabb apró bólintás kíséretében, mintha pontosan azt a választ kapta volna tőle, amit hallani akart. Amire számított. Loki pedig mindig is nagyon utálta, ha könnyen kiszámíthatónak bizonyult... - Ugyanaz a célunk. Ő a mi közös pontunk. És azt hiszem, hogy - még ha neked nem is - de nekem ez elég erős pont ahhoz, hogy a barátomnak tekintselek. Vagy ha annak nem is, legalább a szövetségesemnek. Elvégre, ugyanazt akarjuk mindketten, nem? Azt, hogy ő biztonságban legyen...

Loki erre már nem tudott mit felelni. Nem cáfolhatta, amit a másik mondott. Hiszen minden szava igaz volt. Valóban megtett volna bármit, hogy Samerah-t biztonságban tudja... és nem volt olyan teremtett lélek, akivel - ha a szükség úgy hozza - ennek érdekében össze ne fogott volna. Nem is mondott semmit végül, és Craine mintha egyáltalán nem is várt volna tőle több választ. Újabb, féloldalas kis mosoly jelent meg a szája sarkában és csak annyit mondott, ahogy ismét elkapva a tekintetét, búcsúzóul megint odabiccentett.

- Hivatalosan is, üdv a Craine Intézet-ben.