Tágas, világos padlásszobában állt. Vastag, puha szőnyeget érzett a lába alatt, az orrában pedig a frissen gyújtott tűz, az égő fahasábok jellegzetes illatát. Hűvös volt, mintha a helyiséget korábban napokig fűtetlenül hagyták volna. Az ablakok előtti vastag bársonyfüggönyöket félrekötötték, beengedve a sápadt, téli délután minden gyengécske fényét. Samerah, úgy tűnt nem vette észre őt. Ugyanott állt az ablaknál most is, mint ahol először megpillantotta. Nem mozdult, a fejét az ablakfülke falának támasztotta, és csak nézett kifelé, mintha odakint a csupasz, hóborította kerten kívül valami mást is látna. Lokinak így volt alkalma egy kicsit alaposabban is körülnézni a szobában. Faburkolat a falakon. Egy régi öltözőasztal. Gyertyatartókat imitáló, kecses kis falilámpák. Az egyik sarokban egy rézkeretes, egész alakos, öreg tükör is árválkodott. Mintha csak véletlenül felejtették volna ott. Samerah, az ablaknál állva ekkor hirtelen felsóhajtott, és szorosabbra húzta magán a vastag, horgolt kendőt, amelybe – valószínűleg – a hideg ellen burkolódzott. Annyira fáradtnak látszott... és olyan szomorúnak... A bágyadt, tompa fényben különösen sápadtnak tűnt az arca, és a szeme is olyan furcsán fénylett, egészen úgy, mintha láza volna. Vagy, mintha az utóbbi órákban túl sokat sírt volna... Szerette volna átölelni. Megtudni, hogy mi bántja, megvigasztalni, felvidítani. De ha ez az álom is olyan, mint a korábbi volt, akkor most sem fog tudni hozzáérni. Hiába is akarná megpróbálni. Biztos volt benne, hogy Samerah nem tudja, hogy itt van, hogy nem látja őt, nem érzi, nem hallja. Így aztán alaposan meglepődött, mikor a lány egyszer csak megszólalt.

- Kérlek mondd, hogy jól döntöttem... - suttogta maga elé halkan. - Hogy helyesen cselekedtem... Kérlek mondd, hogy nem fogom megbánni ezt a napot...

Egy pillanatra egészen úgy tűnt, mintha hozzá beszélt volna. Mintha mégis tudná, hogy nincs egyedül, hogy ő ott van vele és hallja. Válaszolni akart, de nem tudott, a meghökkenéstől egyszerűen a torkán akadtak a szavak. Egy pillanattal később pedig, ugyanolyan hirtelen, ahogyan a látomás korábban kibontakozott előtte, elsötétedett a szoba...

***

Ugyanott volt megint, mikor visszatért a látása, ugyanabban a szobában. Samerah is, szinte pontosan ugyanott állt. Csak a fény volt más. Most reggel volt, nem délután. Halk nyikordulással nyílt az ajtó és Maya lépett be. Rosszalló kis szemöldökráncolással vetett egy pillantást az ajtó melletti fiókos komód tetején heverő tálcára, leemelte a fedelet róla, majd halk sóhajjal visszarakta. Samerah nem szólt, nem mozdult, mintha észre sem vette volna. Az asszony néhány pillanatig csak állt az ajtóban, várva, hogy a lány reagáljon valamit, de hiába várt.

- Samy... - szólította meg végül halkan, óvatosan, mint aki nem tudja, milyen reakcióra számítson tőle. - Nem akarsz lejönni reggelizni?

- Nem Maya. - rázta meg a fejét Samerah. - Köszönöm, de nem...

Maya csak egy újabb halk sóhajjal nyugtázta a választ, mintha előre tudta volna, hogy ezt fogja hallani.

- Napok óta ki sem dugtad az orrod ebből a szobából Samy. - mondta aggódva. - Akarsz róla beszélni, hogy mi...?

- Nem. - rázta meg a fejét Samerah megint. - Nincs miről beszélni...

- Legalább pár percre gyere le. - próbálta győzködni az asszony szelíden tovább. - Csak Arthur kedvéért, ha másért nem is... Olyan morcos mint egy vén lópokróc, mióta ezt csinálod. Hiányolja a társaságod...

Samerah nem válaszolt. Eltelt néhány néma perc és úgy tűnt, Maya végül feladta a próbálkozást, mert kifelé indult. De az ajtóból azért egyszer még visszafordult.

- Jonny már elment. - mondta halkan. - Kora hajnalban behívták. Nem fogsz vele találkozni, ha esetleg ettől tartanál...

Samerah most sem felelt, csak nézett ki az ablakon tovább. Maya várt még néhány pillanatig, mintha nem igazán tudná, mit tegyen, vagy mit mondhatna még, majd végül, egy beletörődő kis fejcsóválás kíséretében tényleg távozott. Nem sokáig maradtak azonban egyedül. Alig pár percre rá, hogy Maya elment, halk kopogás hallatszott az ajtón. Samerah egy pillanatra felvillanó, fáradt mosollyal az ablakfülke falához dőlt, és csak annyit mondott:

- Gyere be, Papus...

Nyílt az ajtó, és Loki ugyanazt a bottal bicegő, idősödő férfit látta belépni rajta, akivel már abban a havas, téli álomban is találkozott. Craine apját. Jóval korosabbnak látszott már és jóval nehezebben is járt. De egyértelműen ő volt az.

- Ejnye bogaram, hát szabad így meggyötörni egy ilyen vén csatalovat? - kérdezte mosolyogva, ahogy besántikált. - Fel kell másznom ide, hogy láthassalak?

- Lementem volna hozzád. - mondta Samerah egy elfojtott kis mosollyal a szája sarkában, ahogy az arcára adott kedves kis puszikkal üdvözölte a férfit. - Ha korábban nem szedtél volna úgy rá, ugyebár!

Az öreg erre nem mondott semmit, csak joviálisan kuncogott magában és Samerah sem bolygatta a dolgot tovább. Intett egy aprót a bal kezével, mire a szoba sarkában álló karosszék a hozzá illő zsámollyal együtt a kandalló elé csúszott. Egy újabb kis kézmozdulat, és kellemes tűz lobbant fel, Samerah pedig előzékenyen, a maga megszokott, kedves gyöngédségével segített az idős férfinak, hogy leülhessen.

- Köszönöm, kis boszorkám. - paskolta meg a kezét az öreg hálásan, ahogy a lány letelepedett mellé a zsámolyra.

- Mondd, miért mindig téged szabadít rám, ha valami nehézség támad köztünk? - kérdezte Samerah sóhajtva. - Valahányszor összeveszünk, mindig téged küld...

- Nem ő küldött, kincsem. - mondta a férfi halkan. - Saját magamtól jöttem. Tudod... hogy mennyire nem szeretem itthon a feszültséget. És nagyon fáj látnom, hogy így kerülitek egymást napok óta, hogy még csak nem is beszéltek. Mégis, mi történt, Samy?

- Semmi, Papus. - felelte a lány kis félmosollyal, nemtörődömnek szánt hangon, de Loki közben azt is látta rajta, mennyire igyekszik elkerülni az idős férfi aggodalmasan fürkésző tekintetét. - Semmi, csak... hát... összekülönböztünk egy kicsit. Ennyi az egész...

- Jon is pont ezt mondta. - bólintott Craine. - Pontosan ugyanezeket a szavakat használta. És nem is hajlandó ennél többet mondani, amilyen csökönyös, makacs egy öszvér, hiába próbáltam kifaggatni. Pedig szerintem itt ennél most jóval többről van szó Samy. Nem csak egy szokványos, ostoba kis vitáról. Valami történt. Mindketten elhallgattok előlem valamit, és az a helyzet kislányom, hogy nekem ez egyáltalán nem tetszik!

Samerah hallgatott. Nem mondott semmit, csak egy apró mosolyféle villant fel a szája sarkában megint. És Loki maga is, csak nehezen tudta elfojtani a magáét a jelenetet látva. Az öreg számlátomást valóban nehezen viselte, hogy nem tudja mi zajlik körülötte. Az utolsó szavaknál még mérgesen a földre is koppantott a botja hegyével, neki pedig önkéntelenül is olyan érzése támadt, mintha egy morcos, akaratos nagypapát látna, aki az engedetlen, de végtelenül türelmes unokájával pöröl éppen.

- Hogy van a lábad? - kérdezte a lány kisvártatva, válasz helyett, és közben máris nekilátott, hogy a beteg végtagot óvatos mozdulatokkal megvizsgálja, majd átmasszírozza. Annyira tudta, hogy ezt fogja csinálni... annyira ez volt a természete... A gyógyító. Az ápoló. Mindig csak segíteni, mindig csak más fájdalmával törődni. Loki egyfelől, mindig is csodálta ezért. Másfelől, néha legszívesebben megrázta volna, amilyen felelőtlenül, saját magával nem törődve használta sokszor a tehetségét. Ugyanakkor, kénytelen volt elismeréssel adózni a lány apró ravaszkodása előtt is. Ez a kis gondoskodó kedvesség a részéről ugyanis tökéletes figyelemelterelés is lehetett volna akár. Sajnos azonban, az öreg Craine úgy tűnt, túl jól ismerte Samerah-t, mert átlátott a szitán.

- Sajog, mint mindig bogaram, de ne próbáld elterelni a témát! - kuncogott halkan, tréfásan megfenyegetve az ujjával a lányt. - Mondd el mi történt, kérlek. Hadd segítsek helyrehozni a dolgokat köztetek...

Samerah azonban továbbra is csak makacsul hallgatott, hiába győzködte, kérlelte az öreg, és bár Loki biztos volt benne, hogy az sem adta csak úgy fel, hogy legalább olyan makacs kitartással igyekezett megpuhítani a lányt, de a további próbálkozásokat már nem hallhatta. Alig egy perccel később ugyanis, egyszerűen véget ért a látomás és megint sötétségbe borult a szoba...

***

Először csak valami furcsa, idegesítően éles csengést hallott. Aztán egy hosszú, elnyújtott sípszót. Majd kisvártatva ideges, zaklatott női hang kezdett el beszélni.

- Nagyon súlyos az állapota. Órák óta a műtőben van, senki nem mond nekünk semmit, még csak azt sem, hogy egyáltalán van-e esély rá, hogy túlélje. Arthur azt mondja, ide kell jönnöd, kérlek, Sam... Könyörgöm, ne csináld ezt! Tudom, hogy ott vagy, nagyon kérlek, vedd fel!

Hosszú percekbe telt, mire rájött, hogy Maya az, aki beszél, hogy az ő hangját hallja. Olyan furcsán hangzott, hogy nem ismerte fel. Még mindig sötét volt. Szabályosan erőltetnie kellett a szemét, hogy ki tudja venni a tárgyak körvonalait, de nem a látásával, vagy az álommal volt a baj. Egyszerűen csak más napszak volt, megint. Ezúttal éjszaka. Csillagtalan, sötét, téli éjszaka. Samerah a hideg kandalló előtt kucorgott a karosszékben, átölelve maga előtt felhúzott lábait. Nem válaszolt Maya hívásának, úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal bámult maga elé, az állát a térdein nyugtatva, mint aki nincs is jelen igazán ebben a világban. Loki, bár tudta, hogy elméletileg nem zavarhatja meg a lányt, hiszen az nem érzékelheti őt, de mégis, olyan óvatosan lépett hozzá közelebb és térdelt le elé, mintha attól félne, hogy egy hirtelenebb mozdulattal felriaszthatja, hogy megtörheti ezt a furcsa, csendes töprengést. Most már eléggé megszokta a szeme a fényviszonyokat ahhoz, hogy tisztán lássa maga előtt a lány arcát. És azt a különös, elrévedő tekintetet. Nagyon furcsa volt. Különösen a szeme. Mintha nem teljesen az övé lett volna... mintha a pupillák azokban zafírszín szemekben csupán keskeny, fekete csíkok lettek volna... Csak egyszer látta őket korábban ilyennek. Azután, hogy a lány annak a holdkóros mágusnak a várában magához tért.

Hirtelen megint felhangzott az az éles hangú csengés. Loki ijedten össze is rezzent egy pillanatra tőle, Samerah azonban még csak meg sem moccant. Mint aki egyáltalán, semmit sem hall. Majd ismét Maya hangja szólalt meg a sötét szobában, egy újabb, hosszú sípszó után, és az asszony most a korábbinál is sokkal zaklatottabbnak tűnt.

- Samy, vedd fel! Kérlek! Tudom, hogy hallasz, ne csináld ezt! Be kell jönnöd a kórházba, szükségünk van rád. Sam!

- Add ide a telefont Maya. - szólt közbe hirtelen egy férfihang. Arthur Craine hangja. - Hadd próbáljam meg én. Rám talán hallgat majd...

Néhány pillanatnyi recsegő, statikus zörejjel tarkított némaság következett, majd megint az öreg Craine kezdett el beszélni. És ha Maya hangja zaklatottnak hangzott korábban, az övé egyenesen kétségbeesettnek tűnt.

- Samy... - kezdte, jól érezhetően egy kissé habozva. - Kincsem, tudom, hogy haragszol rá. Nem tudom, mit csinált, amiért ennyire... Egyikőtök sem volt hajlandó beszélni róla miért, de tudom és meg is értem, hidd el, hogy haragszol rá. De Samy... akármi is történt... akármit is tett, vagy mondott neked... kérlek, most felejtsd el, csak egy pár órára. Komolyan válságos az állapota. Bent volt az épületben, amikor az felrobbant, a sérülései nagyon súlyosak. Megtettek érte mindent, amit tudtak, de nem... Kérlek angyalom, gyere be hozzá!

Samerah még mindig hallgatott. Nem reagált, nem válaszolt. Meg sem rezzent. Csak a szeme... csak az lett valahogy egyre fényesebb, egyre különösebb.

- Hazamegyek érted, ha akarod. - beszélt közben Craine tovább. - Vagy elküldöm a kocsival Maya-t. De Gina is úton van már, ő is beugorhat érted, ha kell. Ahogy te szeretnéd Sam, csak gyere, kérlek... Téged hívott. Egyedül téged... Alig néhány percre tért csak magához, de rögtön téged keresett. Samy... kérlek... Nagyon kérlek... - az öreg szinte már a sírás határán könyörgött neki, de Samerah még most sem reagált semmit, csak ugyanazzal a rezzenéstelen arccal meredt maga elé. - Megteszek bármit... Megkapsz bármit, amit csak kérsz, bármit megígérek! Ha az kell, hogy térden csússzak előtted vén fejemre, esküszöm, megteszem! Csak ezt az egyet tedd meg most te is értem... Ne érte Sam, értem. Az én kedvemért. Kérlek, Samy! A fiam... az egyetlen fiam haldoklik... És téged hív...

Csak egy pillanatnyi haragos, hideg villanás volt a szemében. Egy mérges, türelmetlen mozdulat, amellyel a háta mögé intett. Az ajtó melletti komódon álló készülék – amit Loki csak most vett észre, és amiből nyilván, a hívás szólt – hangos csattanással a padlón kötött ki, apró darabokra törve. Még a vezetéke is kiszakadt a falból. Samerah mély, dühös, elkeseredett sóhajt hallatott és a kezébe temette az arcát. Loki, aki még mindig előtte térdelve nézte végig az iménti jelenetet, szinte a sajátjaként érezte a belőle áradó feszültséget és haragot. De valami mást is, ugyanakkor... Félelmet talán? Aggodalmat? Sajnálatot? Bűntudatot? Nem tudta... Sokért nem adta volna, ha most az egyszer tevékeny résztvevője lehetett volna az álomnak, ha kérdezhetett volna, ha Samerah látta, hallotta volna őt, és a megfigyelés, a találgatások helyett egyenes válaszokat kaphatott volna. De hiába volt mágus, hiába volt minden hatalma. Az ilyen álomlátások szabályaira nem volt semmi befolyása.

A lány ekkor hirtelen felnézett, egyenesen rá, és Loki egy pillanatra úgy érezte, bármilyen lehetetlennek is tűnt, hogy teljesült a kívánsága, hogy Samerah igenis látja őt. Mintha a szemébe nézett volna olyan volt, egészen olyan...

- Bocsáss meg, kérlek. - szólalt meg Samerah halkan. - Nem tehetek mást. Oda kell mennem. Meg kell tennem. Kérlek, értsd meg! Meg kell tennem... Tartozom neki... ennyivel...

Hozzá beszélt vajon? Neki magyarázkodott? Vagy saját magát győzködte? Nem tudta. Nem értette... És annyira furcsa... olyan különös volt a szeme! Annyi kétségbeesés, annyi fájdalom tükröződött benne! Válaszolni akart neki, mondani valamit, akármit, amivel megnyugtathatja, amivel segíthet. De már nem tudott. A látomás megszakadt és megint minden sötétségbe borult...

***

Éles, hideg, fehér fény hasított a szemébe alig egy pillanat töredékével később, olyan hirtelen és olyan fájdalmas erővel, hogy felkiáltott tőle. Fehér falak. Fehér padló. Mindenhol csempék és járólapok. Minden steril. Csillogóan tiszta. Hideg. A szúrós, erős fertőtlenítőszag szinte marta az orrát. Mi ez a hely? Hová került? És hol van Samerah, miért nem látja őt? De mielőtt még igazán aggódni kezdett volna, már meg is hallotta a hangját. Az övét, és Gináét is. Meg egy ismeretlen férfiét, aki a maga komoly, nyugodt és összeszedett módján épp a két fiatal nőhöz beszélt, ahogy a sarkon befordulva, azon a hideg fehér folyosón lassan végigsétálva közelítettek felé.

- Őszinte leszek, Miss Craine. - mondta az idegen fickó, aki valami fura, kék anyagból lévő ruhát és felette fehér köpenyt viselt, az arcát pedig az orrától az álláig maszk takarta el. - Sajnos, valóban nem túl biztató a helyzet. A bátyja állapota finoman szólva is... Hatalmas szerencséje volt. Már ha ezt nevezhetjük annak, ugye... Külsőleg többnyire megúszta égési sérülések nélkül, bár a jobb oldalán főleg a karján és a lábán azért akad néhány. De egyik sem súlyosabb másodfokúnál. Engem sokkal inkább a belső, szervi károsodások aggasztanak. Az a hatalmas erejű légnyomás, ami érte... És a füst, az a tűzforró, mérgező gázokkal teli levegő, amit belélegzett... Már maga a puszta hő is elég lett volna, hogy végzetes mértékben roncsolja a tüdőszövetet. A füst maró hatásáról, az azbesztről, és a többi ilyenkor felszabaduló káros anyagról meg már ne is beszéljünk. Csinos kis mérgezést is kapott, ha a légnyomás miatti bordatörések és a törmelék okozta sebesülések nem lettek volna elegek a külső-belső égések mellé...

- Térjen a lényegre, doki. - szólt közbe Samerah egy fáradt, és kissé ingerült sóhajjal. - Mire számíthatunk?

- Nem igazán tudnám megmondani. - vonta meg a vállát a férfi. - Már az is csodaszámba megy, hogy még egyáltalán életben van. Mi amit lehetett, megtettünk. A kórház legjobb sebészei dolgoztak velem a műtőben, minden emberileg lehetségeset elkövettünk. De nem vagyunk csodatévők.

A hármas időközben elhaladt előtte, majd el is hagyta őt, ahogy lassan végigsétáltak a hosszú folyosón. Loki követte őket. Hamarosan egy kevésbé rideg és mesterséges, sokkal barátságosabb képet mutató folyosóra értek, amelynek mindkét oldalán kis ablakokkal ellátott ajtók sorakoztak.

- Miért nem az osztályon van? - kérdezte halkan Gina, mikor az egyik ajtó előtt végül megálltak. - Ha olyan súlyos a helyzet, ahogy mondta, akkor miért hozták ki ide? Az intenzíven lenne a helye, steril szobában, nem pedig egy sima kórteremben.

- Ez a nagybátyja kifejezett kérése volt, Miss Kahlo. - vonta meg a vállát az orvos.- Azt mondta, nem akarja, hogy Jon egyedül legyen. A fia mellett akart lenni és azt akarta, hogy maguk is ott lehessenek. Az intenzív osztályon ezt nem engedhetném meg. Legfeljebb egyikük mehetne csak be, és mindössze csak néhány percre. Mr Craine azonban ragaszkodott hozzá, hogy a fiát ne gépek és ápolók, hanem a családja vegye körbe...

- Maga pedig beleegyezett, mert nem lát rá esélyt, hogy túlélje. - szólt közbe Samerah nyugodtan. Túlságosan is nyugodtan. A hangja már-már közömbösnek hatott. - Így van?

Az orvos nem felelt, csak bólintott egy aprót, majd szélesre tárva előttük az ajtót, betessékelte őket a kórteremnek nevezett szobába. Loki, akárcsak korábban, most is gond nélkül a nyomukban maradt.

- Magukra is hagyom önöket. - mondta a férfi egy újabb, ezúttal nyilván búcsúzásnak szánt biccentéssel. - A nővérhívó az ágy mellett közvetlenül az én csipogómra jelez. Hívjanak, ha rosszabbodna az állapota, vagy ha szükségük van valamire.

Azzal távozott is, csendben behúzva maga mögött az ajtót.

- Samy, kincsem... - állt fel az öreg Craine az ajtó melletti székből nehézkesen, és ahogy Samerah odalépett hozzá, rögtön a karjába is zárta a lányt. - Hát itt vagy, végre...

Maya, aki eddig a betegágy mellett ücsörgött, most szintén felpattant és hozzájuk sietett.

- Tudtam én, hogy végül csak eljössz. - súgta halkan a lány fülébe, ahogy az öreg után ő is megölelte. - De miért vártál ilyen sokáig, Sam?

Samerah nem válaszolt, csak egy egészen picit megrázta a fejét, futólag még egyszer megölelte Mayát, majd a betegágy felé indult.

- Hogy van? - kérdezte, óvatosan letelepedve a takaró szélére.

- Egyelőre semmi változás. - felelte Maya, aki mostanra ugyancsak az ágy mellett volt, megint. - Lélegeztetőn tartják. És mély-altatásban. A fájdalmak miatt.

Samerah nem igazán figyelt oda. Már csak az ágyban fekvő alakra koncentrált. Akiben Loki a kötések, sebek, zúzódások és a lélegeztetőgép csövei között csak alig-alig ismerte fel az életét mostanság segítő, de ugyanakkor olyannyira meg is nehezítő férfi, Jonathan Craine sok évvel fiatalabb változatát. Nagyon furcsa volt ezt a jelenben megismert, vibrálóan életerős embert most ilyen kiszolgáltatottan, élet és halál között látni. Mert már csak egy halovány, vékony kis szál tartotta őt itt, az élők világában, ezt pontosan látta. Érezte is. A távozás szélén álló lélek összetéveszthetetlen, világosan felismerhető nyomot hagy. Amit az arra érzékenyek mindig meglátnak. Ahogy most ő is. Ahogy Samerah is. A lány percek óta nem csinált mást, csak ült az ágy szélén Jon mellett, a férfi kezét a sajátjában fogva. Búcsúzott volna? Így készült vajon arra, hogy útjára bocsássa? Loki nem tudta. Most nem érezte, mi jár a fejében, nem láthatott Samerah gondolataiba. Végtelenül hosszúnak tetsző percek teltek el ebben a furcsa némaságban, mire végül aztán a lány megszólalt újra.

- Nagyon gyenge... - mormolta halkan. Egészen halkan, mintha nem is a körülötte lévőknek beszélt volna, csupán saját magának. - Egyre csak gyengül, percről-percre...

- A legjobb orvosok kezében van. - szólalt meg Maya is most újra, finoman átkarolva Samerah vállát. - Megtesznek érte mindent, ami emberileg lehetséges. Gépeken tartják, hogy tehermentesítsék a sérült tüdőszövetet. Tiszta oxigént kap, és az elérhető legjobb gyógyszereket. Az osztályvezető főorvos, aki idekísért titeket még a kórház teszt-projektjét is kiterjesztette rá. Egy sejt-regenerálódást gyorsító kísérleti gyógyszeren dolgoznak és Jon... Most már ő is teszt-alany. Az első adagot épp egy órával ezelőtt kapta.

- Hiába, Maya... - rázta meg a fejét csüggedten Samerah. - Minden hiába. Túl gyenge már...

- Bogaram, ne mondd ezt. - szorította meg Maya finoman a lány vállát, miközben gyöngéden puszit nyomott a hajára. - Még nincs veszve minden. Ez az új szer talán...

- Nem. - rázta a fejét Samerah újra. - Hiába. Bármit is csinálnak, már nem segíthetnek rajta. Akármilyen csodaszert találtak is ki, már az sem... Nem segítene rajta. Az én véremből kell kapnia.

- Samy! - pattant fel az öreg Craine az ajtó mellett álló karosszékből, olyan hirtelenséggel amit Loki a rossz lábával ki sem nézett volna belőle. És az a riadt kifejezés az arcán... - Kincsem, ne... Ezt ne...

- Nincs más lehetőség, Papus. - nézett rá egy szomorú mosollyal a lány. - Vagy ez, vagy...

- De... Samy kicsim... Biztos vagy benne...?

- Nem, Papus... A legkevésbé sem. De nincs más ötletem...

- Sam... - szólt közbe most Maya is. - Gondolod, hogy... beválik majd?

Loki izgatottságot hallott a hangjában, de ugyanakkor félelmet és aggodalmat is, és ez őt is nyugtalanná tette. Miről beszélnek ezek? Mire készülnek? Samerah vére... A sárkányvér valóban alapanyaga Asgard egyik legősibb gyógyító elixírjének. De nem akarhatja...

-Vagy megöli, vagy meggyógyítja. - mondta Samerah halkan, eltökélten, még mindig Jon kezét szorongatva. - De nélküle mindenképp meghal.

Súlyos csend telepedett a szobára, sokáig. Nagyon sokáig. Majd amikor Loki már-már kezdte úgy érezni, hogy még pár perc és ez a néma feszültség az őrületbe fogja kergetni, egyszer csak megszólalt Arthur Craine.

- Rendben. - mondta, komor eltökéltséggel nézve előbb Maya-ra és Samerah-ra, majd a fiára. - Ha tényleg ezt akarod Sam... ha biztos vagy benne, hogy ezt... akkor próbáljuk meg.

***

Sötétség borított el mindent, megint, de csak egy villanásra. A pillanat töredékénél is rövidebb villanásra, és máris újra látott. Éles, fehér fény. Fehér csempék, megint. De ez most nem folyosó. Valami kicsi, egészen keskeny, hosszúkás helyiség. Az egyik fala csupa tükör. Előtte sorban mosdókagylók, beépítve egy zárt, magas polcszerűségbe. Samerah az egyik peremének támaszkodva áll, nehezen, szaggatottan lélegzik, szinte zihál. Az arca sápadt, ajka remeg, színtelen, a szemei pedig valahogy túl nagynak, túl fényesnek tűnnek abban a tükörben. És őt megint elfogta a vágy, hogy átölelhesse, hogy megsimíthassa azt a sápadt arcot, hogy letörölhesse a szeme sarkában bujkáló kis könnycseppet. De nem tehette... Mi történhetett vele? Mi történhetett, amitől ilyen állapotba került? Hirtelen egy hang szólalt meg. Furcsán, tompán, visszhangosan is kissé, mintha valami sajátos zengést kölcsönöztek volna neki a tükrök és azok a hideg, fehér csempék... De így is felismerte. Semmi sem torzíthatta volna el annyira, hogy ő fel ne ismerje. Ezt a hangot... Édes volt és lágy, akárha Samerah maga beszélt volna, de erős és ércesen telt is ugyanakkor, mintha az idők mélyéről, sok-sok évezred távlatából szólt volna.

- Ostobaságot csinálsz!

Az ő hangja volt az... Az ő hangja! A sárkány hangja... Mennyire hiányzott neki ez a hang! És ő is, ő maga... az a gyönyörű, ősi teremtmény, akit magában hordozott Samerah... A vidám kis csipkelődései, a kioktatása. A bölcsessége, a tudása. A gyöngéd kedveskedése és igen... az a hirtelen fellobbanó haragja. Még az is... De ez a hang most nem volt sem csipkelődő, sem vidám. Sokkal inkább indulatos, feddő, helytelenítő. És aggódó. Mélységesen féltő és aggódó. De Samerah ezt mintha észre sem vette volna. Ő mintha csak a szidást, a rosszallást hallotta volna, olyan indulatosan vágott vissza.

- Nem tehetek mást!

- Dehogynem tehetsz! - morrant megint a hang. - Mégis, hogy gondoltad ezt?! Azok után, amit veled...

- Nem tehetek mást! Nem hagyhatom, hogy...!

- Nem hozhatsz meg egyedül egy ilyen döntést!

Loki egészen elhűlve, a döbbenettel viaskodva hallgatta a vitájukat. Annyira bizarr volt az egész, annyira... értelmetlen. Samerah felsóhajtott, mély fáradt sóhajjal, mint akinek túl sok, túl nagy teher nehezedik a vállára és már nagyon elege van. Kinyitotta a csapot, hideg vizet fröcskölt az arcára, majd anélkül, hogy felnézett volna a tükörképére, mintha csak magában beszélt volna, halkan azt mormolta:

- Már meghoztam.

- Nincs jogod ezt tenni! Így nem! Nem, az én jóváhagyásom nélkül!

- Nem tarthatsz vissza. - közölte Samerah ridegen. De Loki ugyanakkor azt is látta, hogy a keze időnként megremeg, és egyre több könnycsepp gyűlik a szemében. - Végleges a döntésem. Nem hagyom őt cserben.

- Őt nem, de engem igen. - felelte erre a sárkány halkan, elkeseredetten. Loki szinte már a sajátjaként érezte a csalódottságát. - Te ostoba lány. Fogalmad sincs róla, mit csinálsz, hogy mindez mivel jár...

***

Megint elhomályosodott a látása pár percre a sárkány végszavát követően, olyan hirtelenséggel, mintha csak megszédült volna. De a sötétség, ahogy korábban is, most is mindössze néhány pillanatig tartott. És mikor újra látni kezdett, megint abban a kórteremnek nevezett szobában volt. Az az orvosnak mondott fickó is megint ott volt, épp valami infúziós szerkezettel babrált a betege karján. Valami nagyon hasonló szerkezettel, mint amit ő is felfedezett az Intézetben, az ébredésekor magán... Az ágy mellé időközben egy másik karosszék is került, hasonló ahhoz, mint amiben az öreg Craine is ücsörgött. De ebben most Samerah foglalt helyet. Samerah, halálsápadtan de eltökélten, levetett kabáttal, felgyűrt ujjú ingben.

- Maguk megőrültek. - jelentette ki az orvos nemes egyszerűséggel, ahogy a betegágynál végezve most a lány karját vette kezelésbe.

- Nem mi kértük a segítségét, doki. - mondta a Samerah mögött álló Maya egy kissé gunyorosan, mindkét kezét a lány vállán nyugtatva. - Maga ragaszkodott hozzá, hogy itt akar lenni.

- Senkinek nem beszélhet róla. - szólalt meg most Arthur Craine is, olyan komor, szigorú éllel a hangjában, amilyennel Loki eddig még egyszer sem hallotta beszélni. Még akkor sem, mikor azt a csökönyös öszvér fiát igyekezett jobb belátásra bírni. - Sem arról, amit tőlünk hallott, sem arról, amiket majd látni fog. Megértette?

- Igazán bízhatna bennem jobban is, Arthur. - mondta a férfi, és sértetten megcsóválta a fejét. - Épp elég szívességet tettem már az Intézetének. És aláírtam a titoktartást, amit kért.

Samerah egyetlen szisszenés nélkül tűrte, hogy az alkarjába szúrja a tűt. Ugyanolyan tűt, mint amit az a... Szabályos rosszullét tört rá, mikor felismerte azt a tűt. Hát még akkor, mikor az orvos végre végzett a dolgával és ő hirtelen rádöbbent, mire is készülnek ezek itt valójában. Hogy mit akar csinálni Samerah. Nem az elixírre gondolt, mikor azt mondta, Jonnak az ő véréből kell kapnia...

- Miss Craine? Ha felkészült, kérem szóljon, és máris kezdjük a transzfúziót.

- Ne! - vágott közbe Loki hangosan. - Sameh, ne! Ne csináld!

Hiába tudta, hogy nem ér vele semmit, hogy nem fogják hallani, nem tudja megállítani. Ösztönös volt a reakció. Ösztönös, de hiábavaló... Samerah csak bólintott egy aprót, így jelezve, hogy készen áll, és a folyamat – bármennyire is szerette volna Loki megakadályozni – már útjára is indult.

Innentől nagyon zavarossá vált minden. Villanásokra váltogatta egymást a fény és a sötétség, szinte követhetetlen sebességgel. Másodpercekre kitisztuló képek. Homályos, elmosódott emlékek. Nem látott többé tiszta, összefüggő történéseket. Samerah emlékezete, amelyben most ő is járt, zavarodottan csapongó, értelmetlenül összemosódó képkockák tömegévé vált, minta a lány az események alatt többször is eszméletét vesztette volna, mintha sokszor nem lett volna teljesen a tudatánál. Azután egyszer csak, hirtelen kitisztult a kép megint. Kitisztult, de nem úgy, ahogyan eddig. Puha, aranyos fények. Tompa, elmosódó körvonalak. Mintha egy álmot látott volna. Álmot, az álomban... Egy álmot, amelyben nem szerepelt senki más, nem volt ott senki más, csak Craine és Samerah. A férfi ágyban feküdt, lassan, egyenletesen lélegezve, ezúttal már gép segítsége nélkül. Sebeknek, külső sérüléseknek már alig maradt nyoma rajta. Samerah mellette ült, a kezét fogva, finoman cirógatta az ujjait, és időnként gyöngéden végigsimított az arcán is. Lokit valami végtelenül keserű érzés kerítette hatalmába egy pillanatra ezt a kedvességet és odaadó szeretetet látva, de legyűrte magában. Mindez már a múlt. Megtörtént. Ha haragszik, ha neheztel rá miatta, ha gyötri magát vele, akkor sem tud rajta változtatni többé.

A férfi szemhéja megrebbent párszor, gyengén, tétován, ahogy ébredezni kezdett. Majd kinyitotta a szemét és Samerah-ra nézett. A lány elmosolyodott, és gyöngéd csókot nyomott Craine homlokára. Ő pedig megint ugyanazt a keserű kis érzést érezte egy pillanatra feltámadni magában kettőjüknek ezt a meghitt, bensőséges pillanatát látva...

- Sam...? - suttogta a férfi rekedten, tétován, mintha nem lenne biztos benne, hogy valódi, hús-vér személy az, akit lát.

Samerah csak bólintott és az arcához húzta a férfi kezét, de nem válaszolt.

- Sajnálom... - mondta Craine erőtlenül, szemlátomást küszködve ejtve ki minden szót. - Én... Samy... Nagyon... sajnálom...

- Én is sajnálom. - súgta válaszul Samerah, finoman belepuszilva az immár gyöngéden az arcára simuló tenyérbe.- Mindent, amit mondtam. Mindent, ami történt...

Újabb, ezúttal vakítóan éles villanás. A fejébe hasító fájdalom. Az álom eltűnt, megszakadt. Semmit sem hallott, semmit sem látott többé. Nem maradt semmi. Semmi, csak a csend és a sötétség... Majd azután, az a kis világos, hűvös padlásszoba, megint. És Samerah... Samerah az ablaknál, sápadtan, elgyötörten, fázósan összehúzva magán a kendőt a hideg ellen.

- Kérlek mondd, hogy jól döntöttem... Hogy helyesen cselekedtem... Kérlek mondd, hogy nem fogom megbánni ezt a napot...

Ugyanezt mondta akkor is, mikor a látomásban először pillantotta meg. Ugyanitt állt akkor is, ugyanígy, ugyanezekkel a szavakkal könyörögve a megnyugvásért. Akkor nem kapott választ. De most...

- Bárcsak mondhatnám... - hangzott fel megint az az az ércesen zengő, bársonyos hangú suttogás. A sárkány hangja. Lemondó, beletörődő, és mélységesen szomorú volt most ez a hang. Samerah, az ablaknál állva, a fejét a keretnek támasztva halkan sírva fakadt.

- Bocsáss meg, kérlek... - zokogta, a kendő sarkába rejtve az arcát. - Kérlek... Tudom, hogy te nem... De nem tehettem mást! Nem tehettem mást...

Nem jött újabb válasz. Már csak a némaság felelt. Samerah hirtelen ellökte magát az ablaktól, és Loki úgy érezte a szíve szakad meg, látva ahogy még mindig sírva, remegő lábakon botorkálva ahhoz az öreg, falnak támasztott tükörhöz ment.

- Kérlek... - suttogta, a kezét az üvegnek támasztva, könnyek közt, a földön térdelve. - Kérlek... Meg kell értened... Kérlek, szólj hozzám, felelj!

A sárkány azonban néma maradt. Nem szólalt meg többé újra. Samerah hiába könyörgött neki, hiába kérlelte sírva. Ő pedig nem bírta tovább hallgatni. Nem bírta tovább tétlenül nézni. Semmi értelme nem volt, tudta jól, de mégis odament hozzá, hogy megpróbálta átkarolni, vigasztalni. Alig térdelt azonban le mögé, alig vetett egy pillantást a tükörre – mikor egy másodpercre hirtelen még a vér is megfagyott benne. Mert nem őt látta ott viszont... Abból az öreg tükörből, a homályos, foltos üveglapról nem Samerah nézett vissza rá. Hanem egy másik lány... Ezüstszínű hajzuhatag. Jeges kékségben ragyogó szempár. Azok az ajkak... azok az arcvonások... Ő volt az, de mégsem ő volt! Szólni akart, de képtelen volt. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. A lány a tükörben nem nézett többé rá. Csak Samerah-ra, szívszaggatóan gyöngéd, szánakozó arccal, a tenyerét a tükör belső oldalán ugyanúgy az üvegnek támasztva. Nem tudta, meddig nézte, meddig bámulta a kettősüket így. Azt sem tudta akkor, képzeli-e vajon azt a halk suttogást, amelyet végül, a némaság hosszú percei után hallani vélt. De utóbb mégis esküdni mert volna rá, hogy igenis valós volt, hogy a sárkány beszélt.

- Ne sírj... - mondta azon a telt, zengő, de most mégis olyannyira gyöngéd hangon. - Ne sírj... Nincs semmi baj, ne sírj... Majd átvészeljük ezt is, te meg én. Csak légy erős. És bátor. Ahogy mindig... Tudod, mi a dolgod... hogy mit kell tennünk... Tedd meg, és ne félj! Együtt majd ezt is átvészeljük...

Samerah is hallotta vajon? Vagy csak ő volt ilyen szerencsés? Ha igen, miért sírt olyan keservesen, még mindig? Ha pedig nem... akkor ő hogyan hallhatta a sárkány vigasztaló üzenetét? Csak képzelte volna azt a hangot, mégis? Nem tudta meg a választ, soha. Nem láthatta, hogy a továbbiakban mi történt. Aranyszínű fény villant, és máris megszakadt a kép. Az álom - immár sokadszorra – ismét véget ért.

***

Jon zihálva, remegve ébredt a hajnal első óráiban, egy pillanatra még csak azt sem tudva, ki is ő, vagy hol is van. Évek óta nem volt már ilyen különös, lidércnyomásos álma, mint ma éjszaka. Nem is tudta, mikor fordult elő vele utoljára, hogy a balesete napjára álmodta magát vissza...

Pedig ma éjjel ez történt. Ott volt újra abban a bevásárlóközpontban, azután a kórházban, átélte az egészet, megint. Azt a félresikerült mentési akciót... a robbanást... Meglepően sokáig eszméleténél volt, az orvosok utólag legalábbis ezt mondták. Magánál volt, mikor a mentő beért vele, még beszélt is állítólag, de ő nem emlékezett rá. Nem emlékezett a fájdalmakra. A műtétekre. A családjára. Semmire. Csak Sam-re. Sam-re, arra, hogy őt hívta, hogy a tudata minden pillanatban kétségbeesetten kiabált utána. Ő pedig végül el is jött érte. Rá emlékezett. A puha kezére. A gyönyörű, kék szemére. Rá, és arra a tüzes, égető forróságra, amely az ereit betöltve visszahozta őt az életbe. Sam mentette meg, ő hozta vissza. Akkor éjjel meg kellett volna halnia, de Sam nem hagyta. Ő tartotta itt, ő nem engedte el... Az ő múzsája... az ő szépséges, drága őrangyala... Nagy árat fizetett érte, de visszarángatta őt az életbe.

Jon sóhajtva megdörzsölte a könyökhajlatát, ahogy kiült az ágya szélére. Egy halvány, különös alakú kis heg formájában örökös nyomot hagyott rajta az az este... Később az apjától tudta meg, hogy pontosan mi is történt. Hogy Samy-től kapott vért és végül az mentette meg az életét. De hogy mindez milyen következményekkel jár majd, akkor még csak nem is sejtették... Nem köszönhette meg neki. Akkor nem. Mindennél jobban vágyott beszélni vele, de azután az este után sokáig, nagyon sokáig, hosszú hónapokig még csak nem is látta őt. Másnap reggelre ugyanis, Sam egyszerűen nyom nélkül eltűnt...