Maga a pokol volt az ébredés... Az a rémes, szaggató fejfájás, a szédülés, az émelygés... Még így, hanyatt fekve is szinte úgy érezte, hogy forog vele a szoba. Felülni már meg sem próbált. Nem is mert, de nem is tudott volna – jött rá aztán egy pillanattal később hirtelen. Nem tudott volna, hiszen még mindig ott feküdt a karjában Samerah...

Loki egy halk, fájdalmas kis nyögéssel végighúzta a szabad kezét a homlokán. Ez az átkozott lüktetés a fejében nem akart csitulni, egyáltalán. Még a függönyréseken átszűrődő gyenge kis fény is fájt... Megint sóhajtott egyet, és óvatosan, a lehető legkevesebb mozgással körülnézett szobában. Azt se tudta, egyáltalán milyen napszak van. A fény alapján nem tudta megállapítani, épp úgy lehetett volna kora reggel, mint késő délután. Vajon mennyit aludtak? Akármennyit is, valaki biztosan járt a szobában az alatt az idő alatt. A függönyök nem egészen úgy volt behúzva, ahogyan ő hagyta és mellettük – ahogy azt egy újabb fejfájáshullámot követően megállapította - az asztalon mellettük ott volt egy tálca. Ami az előző este még biztosan nem volt sehol... Akárhogy is, de a teásbögréik hűlt helyén egy kerek ezüsttálca állt most, rajta kecses kis porcelán készlet, egy hosszú nyakú kancsó a hozzá illő tartókkal és két csészével. Amelyek ráadásul nem is voltak üresek. Mindkettőt valami sötét színű – szinte teljesen fekete – folyadék töltötte meg. Megint belehasított a fejébe a fájdalom, ő pedig azt gondolva, hogy ha inna valamit, talán jobb lenne, fél kézzel óvatosan elemelte az egyik kis csészét a tálcáról és felhajtotta, ami benne volt. Nem volt jó ötlet... Kevés híja volt csak, hogy nem köhögött fel hangosan, olyan pocsék íze volt. Keserű és hideg. Az egyik legrosszabb kombináció... Viszont akármi volt is, pár perc múlva egyszer csak azt vette észre, hogy valóban csillapulni kezdett a fejfájása tőle. Samerah még mindig aludt mellette, nem ébredt meg a mocorgásaira. Nem is akarta még felébreszteni. Egyelőre nem. Ráfért az alvás, mindazok után, amiket tegnap átélt. Szüksége volt a pihenésre. Neki pedig, szüksége volt az időre. Időre, hogy átgondolja mindazt, amit megtudott. Mindazt, amit az éjjel, Samerah álmában látott...

Halk, nehéz sóhaj szakadt fel belőle, ahogy egy finom mozdulattal végigsimított a lány haján. Samerah most sem ébredt fel, épp csak megrezzent és még szorosabban az oldalához bújt. Loki erre a másik karjával is átölelte és gyöngéden csókot nyomott a homlokára. Valami nehéz, tompa sajgás telepedett a szívére, már az ébredése pillanatától fogva. Ami csak egyre jobban fájt, ahogy az álomban látottakra gondolt... Hogy történhetett ez meg? Hogy fajulhattak idáig a dolgok? Hogy tehette a lány... ezt? Nem haragudott rá amiatt, amiket látott, vagy legalábbis... Arra, amit érzett, pusztán a harag nem a megfelelő szó volt. Igazából... nem is tudta volna megmondani, mi is volt az pontosan. Furcsa, ellentmondásos érzések sora kavargott benne ezzel az egésszel kapcsolatban és nem tudta, mit kezdjen velük, hogy hogyan tegye helyre őket magában.

Amit Samerah tett, bátor dolog volt. Bátor és ostoba. Ő pedig rém büszke volt rá miatta. Igen az volt, büszke, a bátorsága miatt. De ugyanakkor mérges és csalódott is, az ostobasága miatt. Azért, hogy ilyen veszélynek tette ki magát. Ezért kiáltott rá az álomban, mikor rájött, hogy mi az amit lát, hogy a lány nem csak egy egyszerű vérátömlesztésre készül, hanem azzal együtt varázslatot is használ. Ezért próbált közbelépni, noha a józan esze tudta, hogy nincs semmi értelme. Mert felismerte a jeleket. Nagyon hamar felismerte, és rögtön tudta azt is, milyen következményei lesznek majd... Samerah egy ősi, erőteljes – és nagyon veszélyes mágiához nyúlt akkor éjjel. Olyan mágiához, amely szinte az istenek világával, sőt csaknem magával az Élettel is egyidős volt. És ez volt az... Ez volt az, amit ő már az elején meglátott köztük, csak akkor még nem értette... Emiatt volt az a sok furcsaság. Azok a néma pillantások, a szavak nélküli párbeszédek, az a sokszor szinte pattanásig feszülő vibrálás. Ez volt az. Ez volt az oka mindennek. Ezt érezte köztük, a vérköteléket... Samerah, hogy megmentse ennek az embernek, ennek a... nyomorult, semmi kis halandónak az életét, a világuk egyik legősibb varázslatához folyamodott. Asgardi vérmágiát használt, hogy életben tartsa Jon-t, nem törődve sem a veszéllyel, sem a következményekkel... semmivel. Pedig könnyen rajtaveszíthetett volna. Ha a férfi akkor meghal, Samerah-t is magával rántotta volna. Hiszen ez volt a bűbáj lényege... Egy élet folyása egy másik életéért cserébe. Élet a vérben – és élet az életben. Ez volt a rendje. Akik osztoztak a vérben, osztoztak az életben is, és ha a varázslat rosszul sült el, ha a végrehajtása közben az egyik résztvevő meghalt, akkor a vele összekötött másik élet fonala is megszakadt. És Samerah... ő fölvállalta ezt a veszélyt. De miért?

- Miért? - suttogta Loki halkan, újabb puszit nyomva a lány homlokára. - Miért csináltad Sameh, miért?

Nem kapott választ, de nem is igazán számított rá, hogy a lány majd felel. Bele sem akart gondolni, mi lett volna, ha... de nem hagyta nyugodni a tudat, hogy megtörténhetett volna. A vérkötelék bűbáját egy asgardi csak a leges-legvégső esetben használta. Csakis olyankor, és olyan valakiért, aki... Nem volt tiltott praktika, ellenkezőleg és bármelyik asgardi gyógyító képes volt rá, hogy levezényelje. De a következmények miatt senki nem vállalkozott rá jó szívvel. Józan ésszel végiggondolva senki sem tette volna ezt meg... Csakis végső kétségbeesésében. Samerah tényleg nagyon bátor volt... és ő tényleg büszke is volt rá, egyfelől nagyon. De ugyanakkor dühös is volt igen, és csalódott... Az a jól ismert, keserű tüske bizony újra meg újra beleszúrt, ha arra gondolt, hogy Samerah – még ha nem is úgy, ahogyan őt – de valaki mást is a szívébe fogadott. Hogy valaki másért tette ezt meg... hogy pont őérte, pont Craine-ért... Ez megint csak azt mutatta, hogy a férfi nagyon fontos a számára, hogy nagyon sokat jelent neki... és ez a tudat bizony egyáltalán nem segített, hogy jobban kedvelje őt. Vajon Samerah tényleg nem tehetett mást? Nem volt más választás? Tényleg nem menthette volna meg őt máshogy, csak ezen az áron, hogy vérmágiát használt? Ennyire súlyos lett volna a helyzet, valóban? Nem tudta... Nem tudhatta. Az álom alapján a férfi valóban a halál küszöbén járt akkor és Samerah gyógyító volt. Ha valaki, hát ő képes kellett rá legyen, hogy helyesen ítélje meg a helyzetet, a halandók pedig – ezt jól tudta – náluk sokkal gyöngébbek voltak, sokkal sérülékenyebbek. Ahol egy asgardi még megmenthető lett volna máshogy, egy földi ember valószínűleg már nem. De mégis bizonytalan volt... Mégis úgy érezte, hogy a kockázat amit a lány vállalt szükségtelen és felesleges volt.

- Én gyönyörű... buta... buta sárkányom... - sóhajtott Loki megint. - Hogy neked mindig ki kell találnod valami életveszélyes ostobaságot...

- Ezt most miért mondod? - szólalt meg Samerah halkan, szinte még félálomban és cicamód odatörleszkedve hozzá a nyakába csókolt. - Még mindig... - kérdezte, de egy apró ásítással szinte rögtön félbe is szakította a mondatot – ...a tegnapi miatt haragszol?

Loki nem válaszolt. Akár igent, akár nemet mondott volna most, az csak részben lett volna igaz. Hazudni pedig nem akart. Neki nem. Most nem. És azt sem akarta, hogy a lány azt higgye, még mindig neheztel rá, hogy rosszul érezze magát emiatt. Nem akart még beszélni arról, amit látott, időre volt még szüksége, hogy feldolgozza, hogy átgondolja, mielőtt kérdőre vonja miatta. Még mindig nem tudhatta, Samerah vajon mennyit érzékelt abból, ami történt az éjszaka, vajon észrevette-e, hogy ő is ott volt vele az álmaiban, hogy végigkísérte mindazon, amin keresztülment a régmúltban. Másodszor történt meg ez, mióta itt volt, és a lány azóta sem hozta szóba az előző alkalmat. Annak a napnak az éjszakáját amikor ő magához tért. Ez a mostani eset csak annyiban volt más mint az akkori, hogy ő ezúttal szándékosan csinálta, amit csinált. Tudatosan próbálta előidézni az összekapcsolódást, készült rá, és az emlékekre, amiket majd látni fog. Tudta, milyen lesz, hogy mi fog történni, még ha arra, amit látott végül, nem is számított. De nem akart ő lenni, aki először szóba hozza ezt az egész... emlékmegosztás-dolgot. Arra várt, hogy Samerah tegye meg, hogy ő akarjon beszélni róla. Ha egyáltalán tudja... Ha pedig nem, nos... akkor talán nem is kell róla tudnia.

- Neked is jó reggelt, édes. - mondta ezért inkább válasz helyet, kikerülve, hogy magyarázkodnia kelljen. - Hogy érzed magad?

- Kerékbe törten és fejfájósan. - motyogta Samerah halkan, újabb kis puszikat nyomva a nyakára. - Na és te?

- Hasonlóan, azt hiszem. - nevette el magát Loki a csiklandozó, finom kis csókok hatására. - Nagyon hasonlóan... De ha így folytatod, szerintem rögvest jobban is leszek...

Samerah halkan felkuncogott erre és tovább puszilgatta, ő pedig jóleső kis sóhajjal túrt bele gyöngéden a lány hajába a tarkójánál, hasonlóan elégedett hangokat csalva ki belőle is, ami nem kis megelégedésére szolgált. De aztán hirtelen, ahogy a puha tincseket cirógatva lefelé tévedt a keze a lány nyakán, egyszerre csak valami kemény, hideg dolgot érzett meg az ujjai alatt, Samerah pedig ugyanabban a pillanatban, ahogy ahhoz a valamihez hozzáért, halkan felsikoltott, mintha fájdalmat okozott volna neki.

- Mi az?! - ült fel Loki riadtan, felrántva magával a lányt is. - Mi a baj?! Sameh... Kicsim mi történt, mi van?

Samerah azonban nem felelt, csak fájdalmas kis fintorral az arcán dörzsölgette a tarkóját egy pillanatig, majd hirtelen, ugyanazzal a mozdulattal Loki keze után kapott.

- Sameh, mit művelsz? - kérdezte az megdöbbenve, de választ most sem kapott. Csak ekkor nézett rá a tulajdon kezére - és máris, legalább annyira meghökkent, mint a lány. Szépen formált, széles aranypánt csillant meg a csuklóján, puha, fekete, selyemfényű szövetet keretezve, amelyet aprólékosan részletes, pici smaragdgyöngyökből hímzett sárkányfigura díszített. Szóval ezért kiáltott Samerah! Biztos beleakadt a hajába, amikor... Ő pedig nem vette észre. Olyan könnyű volt a pánt, hogy nem is érezte.

- Azt hittem, elveszett... - mondta halkan, végigsimítva az ujjaival a hímzés mintáján. - Hogy a semmibe zuhant, amikor... akkor, amikor Thor összezúzta a hidat. De hogy lehet...? Sameh...? - pillantott fel a lányra kérdően, de az nem nézett vissza rá. Még mindig a pántot bámulta a csuklóján.

- Sameh...? - szólította meg újra halkan, de most sem sikerült magára vonnia a figyelmét. Az övét viszont nyomban felkeltette valami, ahogy megint a lányra nézett. Kecses, művészi részletességgel kidolgozott aranylánc ölelte körül most Samerah karcsú nyakát. Egy a saját farkába harapó kígyót formázó nyaklánc. Ami korábban egészen biztosan nem volt rajta. Megérezte... észrevette volna, ha ott lett volna... Két apró, smaragd pontocska csillant a tompa fényben ahogy a lány hirtelen megmozdult, és Loki nem tudta megállni, muszáj volt odanyúlnia, hogy a kígyócska fejét egy pillanatra gyöngéden megsimítsa.

- Sameh... - mondta hitetlenkedve, finoman végigcirógatva a karcsú kis arany állatkán. - A nyakláncod...

A lány erre ugyanolyan hirtelenséggel, mint ahogy korábban megragadta, elengedte a kezét és most a saját nyakához kapott.

- Azt hittem, elveszett... - suttogta elképedve, hajszálra ugyanazokat a szavakat használva, amiket korábban Loki is, de még csak észre sem vette. - Azt hittem, hogy... Azóta kerestem, mióta magamhoz tértem itt, Midgardon. Átkutattam érte mindent, az egész kertet legalább százszor ott, ahol... De sosem találtam meg...

- Ő viszont most megtalált téged. Visszatért hozzád. Ahogy hozzám is a sárkányom...

- Loki... mit jelent ez?

- Nem tudom kedves... nem tudom... Azt sem, hogy mit jelent, azt sem, hogy hogy lehet... De végső soron... ez csak jó jel lehet, nem? Hiszen együtt vagyunk. Együtt vagyunk újra és a zálogainkat is visszakaptuk. Ez nem jelenthet mást, csakis valami jót...

Nagyon remélte, hogy így van, hogy igaza van és ez valóban jó ómen. Más nem is lehet. Mást nem is jelenthet, hogy most, amikor oly sok év és oly sok viszontagság után újra együtt vannak végre, mindkettejük elveszettnek hitt záloga is újra megjelent. Ez csak azt jelentheti, hogy most már minden rendben lesz...

- Visszatértek hozzánk... - mondta, finoman újra végigsimogatva a nyakláncon. - Ahogy mi is egymáshoz. Csak ez számít, Sameh... hogy újra együtt vagyunk...

Samerah meghatottan bólintott, az ujjait az ő ujjaira kulcsolva, a fejét a vállára hajtva megint hozzábújt és Loki, ahogy az ölébe vonva újra szorosan magához ölelte őt, egy pillanatra végre igazán megnyugodott. Nem voltak többé kétségek és zavaró gondolatok. Csak ők. Csak ez a szoba, csak ez a pillanat, és csak ő, Samerah, itt, vele, végre újra a karjában...

- Mi az? - kérdezte nevetve, ahogy a lány megint felnyögött halkan, mikor a tarkójához ért. - Megint meghúztam a hajadat?

- Nem, dehogy... - nevetett Samerah is halkan. - Te nem csináltál semmit, nem a te hibád, hercegem. Csak még mindig nagyon fáj a fejem...

- Szegény kicsim... - puszilta meg Loki a homlokát gyöngéden. - Az a büdös, sötét, keserű lötty ott a tálcán majd megoldja. Már ha rá tudod venni magad, hogy megidd...

- Milyen lötty?

- Hát az ott, az asztalon...

- Maya hozott fel kávét? - élénkült fel nyomban a lány, ahogy meglátta a tálcát. - Istenem, de kedves... Valamit komolyan ki kell már találnom, amivel meghálálhatom neki, hogy ennyit törődik velünk...

- Kávé? - ráncolta a homlokát Loki értetlenül, de választ megint nem kapott. Samerah nem figyelt rá, csak elégedett kis mosollyal nekilátott a tálcán lévő kancsók-csészék közt matatni.

- Nem tudom, mit lelkesedsz úgy Sameh. - nézett rá Loki fejcsóválva. - Az az izé pocsék. És még hideg is. Engem ugyan rá nem vesz semmi, hogy még egyszer igyak belőle, akár csak egy kortyot is!

- Te így ittad meg? - kérdezte Samerah erre meghökkenten. - Mármint... csak így? - emelte meg óvatosan a kezében lévő, még teli kis csészét.

Loki bólintott, mire a lány halkan nevetni kezdett.

- Ez miért olyan vicces? - kérdezte Loki összevont szemöldökkel, némiképp bosszúsan. Sosem szerette ha kinevették, nem is vette jó néven senkitől sem. Még Samerah-tól sem. A lány nem válaszolt neki, csak halkan kuncogott tovább magában. A kezében tartott csésze egyszerre csak finoman gőzölögni kezdett, ő pedig a tálcán lévő kis tartókból cukrot, tejszínt, és valami finomra őrölt, barna porszerűséget szedett bele egy apró kis ezüstkanállal, majd az egészet egy cinkos mosoly kíséretében Lokinak nyújtotta.

- Most próbáld meg. - mondta.

Loki jobb meggyőződése ellenére ugyan, de elvette tőle a csészét és szófogadóan beleivott. Ezúttal kellemes meglepetés érte, annyira más ízhatás fogadta, mint amire számított.

- Nem is rossz... - hümmögte elismerően. Samerah megint kuncogott, ahogy a magáét is elkészítette.

- Látod, sose ítélj elsőre. - jegyezte meg bölcselkedve. - Én is pont így jártam az elején egyébként... Papus, és Jonny is mindig csak így magában itta kávét, és nekem is így adták először. Nem volt valami kellemes tapasztalat, szóval még a világból is ki lehetett kergetni vele, egész addig míg Maya meg nem mutatta, mit csináljak, hogy iható legyen...

Loki némán hallgatta. Általában nem szerette, ha a lány Craine-ről beszélt. Mindig ott érezte a hangjában olyankor, még ha csak a legapróbb, legbanálisabb dologról volt is szó, hogy milyen fontos neki a férfi. De most nem zavarta. Nem számított, hogy miről beszélt Samerah, most csak az érdekelte, hogy a hangját hallhatja. A lány óvatosan kortyolt a csészéből párat miközben beszélt, és az egyik után egy kis tejszín valahogy ott maradt az alsó ajkán. Ő pedig majd meghalt hirtelenjében, annyira vágyott rá, hogy azt a csöpp kis fehér habot lecsókolhassa onnan...

- Mi az? - kérdezte Samerah zavartan. - Mit nézel annyira rajtam?

- Tudod, hogy mit nézek...

- Loki... - sóhajtott a lány megrázva egy kicsit a fejét, de ő egy mozdulattal félbeszakította.

- Csókolj meg... - kérte halkan, és átkarolva a szabad kezével a derekát közelebb húzta magához a lányt.

- Loki, ez most nem a... - kezdett volna gyenge ellenkezésbe Samerah, de megint nem hagyta neki, hogy végigmondja.

- Sameh.- kérte újra, ezúttal határozottabban, elvéve a lány kezéből a csészét. - Csókolj meg.

És Samerah így is tett. Engedelmeskedett. Talán a hangjában volt valami. Vagy a hangsúlyában. Akkor még nem tudta, mi volt az, és nem is szándékosan csinálta. Samerah zafírszín szeme különös, zöldes árnyalattal villant fel egy pillanatra és a lány már hajolt is oda hozzá, olyan szófogadóan, akár egy dróton rángatott baba. Neki pedig még arra is alig volt ideje, hogy a kávés poharakat koppanva visszaejtse az asztalra... Csak később, jóval később kezdett el gondolkodni rajta, mennyire különös is volt, az egész. Hogy mennyire... furcsán is nézett Samerah rá. De akkor, ott, abban a pillanatban csak azt tudta, hogy semmi mást a világon jobban nem akar, mint hogy a sárkánya engedelmeskedjen neki, hogy bármit megadott volna azért, hogy a lány megtegye amire kéri, hogy mindennél jobban vágyott rá... és hogy még sosem érezte ennyire finomnak... ennyire édesnek és puhának a csókját...

- Sameh... - nyögte rekedten, kedvese ajkainak olyannyira vágyott, gyöngéd ostroma alatt. - Sameh... kérlek... kérlek...

- Nem szabad... - sóhajtott halkan Samerah, de közben továbbra is ugyanúgy csókolta, képtelenül arra, hogy megálljt parancsoljon magának. - Vigyáznunk kell... rád...

- Ahogy rád is... és vigyázunk is... megígérem... - fogadkozott Loki, egyre jobban beleveszve a varázsba, egyre kevésbé képesen rá, hogy a fejét a vágy ködétől tisztán tartsa. - Te majd... vigyázol rám... én pedig rád... csak kérlek kedves... kérlek... ne gyötörj tovább...

Talán még mindig ott volt a hangjában az a furcsa kis tónus, amitől a kérése parancsnak hatott... vagy csak már Samerah-t is túlságosan hatalmába kerítette a pillanat ahhoz, hogy most megálljon. Utóbb erre sem tudott rendesen visszaemlékezni. Minden olyan... hirtelen történt. Meglepett, ugyanakkor boldog kis nyögés szakadt fel belőle akaratlanul is, ahogy a lány finoman, de határozottan visszanyomta őt a kanapéra, majd még egy, amint Samerah remegő ujjait is megérezte a nadrágja övcsatjánál. Öntudatlanul, oda sem figyelve nyúlt oda ő is, hogy segítsen neki, türelmetlenül vágyva megszabadulni mindentől ami most közéjük áll, mindentől, ami útban van. Csak azért nem jutott el odáig, hogy lerángassa a lányról a ruháit, mert alig hogy kezelésbe vette volna a combjaira feszülő szoros farmernadrág makacsul ellenálló gombjait, a folyosón nagy hanggal becsapódott egy ajtó és Samerah, akárha hirtelen bűvöletből ébredt volna, máris olyan riadtan rebbent ki az öleléséből és húzódott a kanapé túlsó sarkába tőle, mintha épp valami tilos és szégyenletes dolgon kapták volna rajta őket. Léptek koppantak hangosan odakint, majd alig egy másodperccel később nyílt a könyvtárajtó és Reese dugta be rajta a fejét.

- Halihó gerlepár! - köszönt vidáman. - Ébren vagytok?

Loki, képtelenül arra, hogy visszafojtson egy csalódott, bosszús mordulást felült és a kanapé karfájának vetette a hátát.

- Most már igen... - morogta oda foghegyről a szöszi lánynak válaszul.

- Sajnálom, ha felkeltettelek. - nevetett Reese vidáman, az arcán a szokásos, kópé kis manómosolyával. Egy cseppet sem festett úgy, mintha tényleg sajnálta volna... - Mint gondoltok, eléggé magatoknál vagytok ahhoz, hogy lejöjjetek? Jon beszélni szeretne veletek. Különösen veled, Sam...

Loki erre megint bosszúsan fújt egyet halkan, Samerah ellenben nem is reagált. Mintha egyáltalán meg sem hallotta volna, hogy valaki szólt hozzá. Reese vár néhány pillanatot, majd óvatosan újra megszólította.

- Sam...?

- Megyek! - rezzent fel Samerah hirtelen. - Máris megyek Ree, csak... Csak mondd meg Jonnak, hogy rögtön ott leszek. Rendben?

- Rendben... - felelte Reese, láthatóan nem túl nagy meggyőződéssel. Egy percig még kíváncsian vizslatta Samerah-t az ajtófélfának támaszkodva – aki megint úgy tűnt, mintha nem lenne igazán tudatában bárki más jelenlétének a szobában – majd egyszerűen sarkon fordult, és távozott, nyitva hagyva maga után az ajtót. Samerah néhány pillanatig csak ugyanolyan mozdulatlanul ült ott a kanapé sarkában, a lábait maga alá húzva, majd egyszer csak felpattant, mintha épp akkor hirtelen eszébe jutott volna, hogy neki valami fontos teendője van.

- Sameh... - szólt utána Loki halkan, mire a lány ugyanazzal a hirtelenséggel meg is torpant, és visszafordult felé. Loki feltápászkodott a kanapéról és lassan odasétált hozzá. Nem mondott semmit, egyszerűen csak finoman a két kezébe fogta a lány arcát és hosszan, gyöngéden megcsókolta. Azután, egy halovány félmosoly kíséretében egy intéssel megigazította mindkettőjük – egyébként eléggé zilálttá vált – ruházatát, néhány mozdulattal helyrefésülte Samerah haját, majd még egy csókot követően kézen fogta és kifelé indult vele. Nem kérdezte, elkísérje-e. Eszébe sem jutott. Magától értetődő volt. Bármiről legyen is majd szó, minden joga megvan rá, hogy ő is ott legyen. Végtére is, nem maga Reese mondta, hogy Craine beszélni akar velük? Mindkettőjükkel?

***

Jon a székén hintázva, a kezében egy tollat kattogtatva ült az irodájában, nyakig elmerülve az éppen nem túl rózsás gondolataiban. A laptopján előtte egy e-mail volt kinyitva. Alig néhány órával ezelőtt kapta. Udvarias, de határozott válaszkérés Vincent részéről, tőle is – de még sokkal inkább Samy-től... Nem is beszéltek erről az ostoba fellépési ajánlatról azóta. Már akkor látta a lányon, hogy nem szívesen csinálná és ha nem lett volna a dupla szerződés, na meg az a meglehetősen gáláns összegű pénz, amit a férfi kínált Sam-nek pusztán azért az egy színpadra lépésért, már küldte is volna vissza a nemleges választ egy gombnyomással, kukába dobva az egészet. De a klubnak tényleg nagyon jól jött volna most ez az öt éves, fix, állandó munka. A fiúk karrierjét is berúgná végre tisztességesen, elvégre az ajánlat rájuk is kitért, a Vincent által finanszírozott lemezfelvétel pedig – és ez csak a hab volt a tortán – az ő saját, a Sárkánybarlang védjegye alatt működő stúdiójában készülne el. Itt, náluk. Vagyis ez még egy plusz, extra bevételt is jelentene nekik. Csak ne lenne mindig a képben az az istenverte pénz! Utálta, hogy emiatt most fel kellett ébresztetnie Samy-t... De nem igazán volt választása. Délutánra járt már, és még ma választ kellett adjanak az ajánlatra...

Megint elfogta egy pillanatra az a különös, rémült érzés, amivel ma hajnalban felriadt. Nem volt valami kellemes újraélnie a balesete napját álmában az éjszaka... Nem értette, miért jött most elő megint, mikor évek óta nem is gondolt már rá. Mindent megtett azért, hogy ne kísértse állandóan annak a túszejtéses robbantásnak az emléke, még terápiára is eljárt. Egy ideig. De persze, nem segített semmit, magában semmit nem ért... Sam-re volt végül szüksége, hogy fel tudja rendesen dolgozni, hogy tovább tudjon végre lépni. Rá, és arra hogy újra mellette legyen. Hogy hazajöjjön hozzá – hozzájuk – és megint minden a régi legyen. Ő segített, Sam... meg persze Reese, és Gina... meg Maya... A családja. Mikor hajnalban azzal a páni rémülettel a szívében felriadt – ugyanazzal, mint amit akkor érzett, amikor a kórházban felébredt és megmondták neki, hogy Sam-nek nyoma veszett – egyszerűen képtelen volt megnyugodni, egész addig, míg meg nem győződött róla, hogy a lány nem ment el, nem hagyta el megint, hogy most is itt van. Itt van, a házban. Itthon van. Valóságos pánikkal töltötte el az az ostoba, görcsösen rettegő érzés és a gondolat, hogy Sam megint eltűnt az életéből, hogy megint fogta magát és csak úgy elment, szó nélkül. Nem tudta, miért kerítette úgy hatalmába ez az ostoba félelem. Nem tudta magyarázni mással, csak az álommal. Talán az volt túl intenzív és csak az akkori érzései törtek most felszínre az emlék erőteljessége miatt, megint... Muszáj volt megnéznie. Egyszerűen muszáj volt róla meggyőződnie, hogy lány itt van, hogy minden rendben van. Nem igazán segített az „agybaján", ahogyan Maya nevezte, mikor mindkettejük szobáját üresen és érintetlenül találta. Abban a pillanatban úgy érezte, nem is, szinte biztosan tudta, ha Sam most megint elment – de ezúttal nem egyedül, hanem vele – akkor vége. Akkor soha... soha nem jön vissza hozzá, sosem látja többet. Leírhatatlan volt az a megkönnyebbülés, mikor benyitott a könyvtárba és ott találta őket azon a rozzant, öreg kanapén összebújva. Sosem látta még Sam-et olyan nyugodtan, békésen aludni mint most, az ő karjában... Mellette sosem volt ilyen... ennyire nyugodt és mély az álma. Lábujjhegyen osont ki a könyvtárból, mintha csak illetéktelen betolakodó lett volna a saját házában és nagyon ügyelt rá, hogy az ajtót egyetlen nyikordulás nélkül csukja be. Még véletlenül sem akarta felriasztani őket... És most mégis, a nyakukra kellett küldenie Reese-t! De egyszerűen muszáj beszélnie Samy-vel, fel kellett végre kelteniük őket, nem volt más lehetőség...

Halkan nyílt az irodája ajtaja és belépett rajta Samerah, Jon pedig olyan meglepetten pattant fel, mintha csak elfelejtette volna, hogy ő maga hívta ide.

- Samy! - ölelte át egy pillanatra szorosan a hozzá lépő lányt. - Szia... Hogy vagy?

- Megmaradok... - felelte Samerah egy fáradt mosollyal.

- Sajnálom, hogy felkeltettelek...

- Ugyan, semmi baj... Ne törődj vele, egyébként is ideje volt. Miről akartál beszélni velünk?

„Velünk..." - visszhangzott ez az utolsó szó Jon fejében egy másodperc törtrészéig. Szóval, Sam már csak így gondol magukra. Együtt...

Egy pillanatra beleszúrt valami csalódottság-féle, mikor meglátta, hogy a lány nem egyedül jött, hanem Lokival, kézen fogva. És nem értette, miért, hiszen ő kérte rá Reese-t, hogy mindkettőjüket hívja oda. Igyekezett hát nem foglalkozni vele, elhessegette magától ezt a pillanatnyi kellemetlen érzést, és megpróbált inkább a munkára koncentrálni.

- Jonny? - kérdezte Sam halkan, türelmesen megint. - Miről akartál velünk beszélni?

- Vincentről... - sóhajtott egyet a férfi ahogy, visszaült az íróasztala mögé, nekik is intve, hogy üljenek le. - ... és az ajánlatáról. Még ma választ kell adnunk, de nélküled mégsem dönthettem el, mit mondjunk. Vincent nemrég tett Samy-nek egy fellépési ajánlatot. - tette hozzá Lokinak címezve és egy kisebb papírköteget nyújtott felé. Az egy kissé értetlen pillantás kíséretében ugyan, de elvette és lapozgatni kezdte.

- Elég borsos összeget kínál azért az egy estéért. - folytatta Jon közben a magyarázatot, maga sem igazán értve, hogy miért. - Tulajdonképpen az egész szerződés úgy van megfogalmazva, hogy ránk nézve szinte csak előnyei lennének. Minket alig kötelez valamire. Sam-nek mindössze ezt az egy nyitófellépést kellene megcsinálnia, semmi többet. A klub szempontjából sem lennének hátrányos következményei. Nem sajátít ki minket. Továbbra is azt csinálunk, amit akarunk, azzal szerződhetünk mellette, akivel csak akarunk, annyi a dolgunk, hogy az általa leadott öt éves tervben szereplő koncerteknek és lemezbemutatóknak helyszínt biztosítsunk. Még a stúdiónk számára is folyamatosan adna elfoglaltságot, szóval tényleg csak jól járnánk vele...

- Vagyis, az egész úgy hangzik, mint ami... hogy is szokták ezt itt mondani? „Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?" - jegyezte meg Loki mintegy félvállról, a papírokba mélyedve.

- Úgy valahogy, igen... - ismerte el Jon egy újabb sóhaj kíséretében. - Túl sokat ajánl, túl keveset kér érte cserébe és az egész túl... Nem tudom... és nem is az én dolgom, hogy eldöntsem, mit válaszoljunk, elvégre tőled függ minden, Sam. Itt most neked kell döntened, hiába venném le rólad szívesen ezt a terhet...

Samerah hallgatott. Nem mondott semmit és nem is kérdezett semmit, csak ült Loki mellett némán, a szája szélébe harapva. Még csak a szerződést sem kérte el tőle, hogy még egyszer átfuthassa, mielőtt dönt. Talán úgy érezte, hogy úgysem segítene. Loki ellenben nagyon is érdeklődve tanulmányozta át, figyelmesen végigolvasott mindent, egyik oldalt a másik után, és minél inkább elmélyed benne, annál inkább szöget ütött valami a fejében. Nem kérdezte meg ki ez a Vincent, anélkül is eleget tudott már róla. Reese szeretett fecserészni munka közben, ő pedig jó hallgatóság volt. Nagyon is, ahogy azt a lány többször is megjegyezte, legalább annyira, mint amennyire ő jó információforrásnak bizonyult. És bőven eleget megtudott tőle erről az alakról ahhoz, hogy gyanakvással nézzen mindenre, ami vele kapcsolatos. Az a lövöldözés a klubnál... Reese szerint vastagon benne volt a férfi keze, és ha a SHIELD nem tévedett, a Tesseract-ot is ő lopatta el. Előbb az ügynökség raktárából – azután meg Craine klubja elől. Az égvilágon semmi értelmét nem látta ennek az „akciónak", főleg hogy Reese azt mesélte neki, a pasasnak találkozója lett volna velük a klubban aznap, pont ott és akkor, amikor az incidens történt – és amire ő nem jött el. Vajon miért? Mi értelme volt ennek így?

- Ez nem tisztességes... - szólalt meg mellette egyszer csak Samerah halkan.

- Tudom. - sóhajtott Jon megint, hátradőlve a székében. - Tudom, és hidd el nekem sem tetszik... ez az egész. Eszem ágában sincs rábeszélni, vagy rád erőltetni. Senki nem kényszerít semmire Samy. Ha nem akarod, hát nemet mondunk és kész.

- Nem ilyen egyszerű a helyzet Jonny, te is tudod. - rázta meg Samerah lemondóan a fejét. - Ha csak rólam lenne szó, gondolkodás nélkül nemet mondanék. De így...

- Samy...

- Nem, hallgass végig. Ez most nem csak rólam szól. Hanem rólatok is, és a fiúkról. Nem vehetem el tőlük a lehetőséget, hogy...

- Mi is megcsinálhatjuk nekik a lemezt. Amúgy is a mi stúdiónk venné fel, ennyivel még betámogathatom őket.

- A felvételt meg tudnánk oldani, de a terjesztést nem. Nincsenek olyan kapcsolataink, mint Vincent-nek. Bármennyire jók is a srácok, nélküle feleannyira sem futhatnának be. És ezt te is nagyon jól tudod, ezért próbáltál keresni nekik magad mellé egy másik szponzort.

- Igen, de nem ilyen áron... - morogta az orra alatt Jon, mire Samerah halk, keserű kis nevetést hallatott. - Samy, nem akarom, hogy így magadra vedd ezt. Nem akarom, hogy úgy érezd, muszáj megcsinálnod, akár miattam, akár miattuk. Érted?

- Nincs igazán választásom. - folytatta a lány egy kis fejcsóválással. - A klubnak szüksége van a megbízásokra, amiket Vincent adna – és amiket csak akkor ad nekünk ténylegesen, ha előbb ő is megkapja azt, amit akar.

- Vagyis téged. - szólt közbe ekkor hirtelen Loki, felpillantva a papírkötegből Samerah-ra. - Erre az egy... megnyitókoncertre vagy mire. Így van?

- Pontosan. - bólintott Jon.

- Ez minden, amit tőletek kér? Csak ennyi? Egy fellépés?

- Igen. Ennyi. Azt akarja, hogy Sam énekeljen a műsorában aznap este és eget-földet megmozgat, hogy ez így is legyen.

- Mi történik, ha nemet mondotok? Úgy értem...

- Hogy keresztbe tehetne-e nekünk valahogy? Bosszúból? - dörzsölte meg Jon elgondolkodva az állát. - Nem hiszem... Mármint... persze, nyilván elő tudna idézni némi kellemetlenséget, de igazi kárt nem hiszem, hogy okozhatna nekünk. Ahhoz mindig is túl függetlenek voltunk mindenkitől. Én már nem vagyok a pályán és Samy... ő pedig soha nem is volt igazán. Sosem lépett fel máshol, csak a mi klubunkban, a mi szervezésünkben. Soha nem is volt igazi úgymond... „karrierje" ezen a téren.

- Akkor miért akarja őt ennyire? - ráncolta Loki a homlokát töprengve.

- Hát mert átkozottul jó, azért! - nevetett fel erre Jon. - Láttad már őt a színpadon? Buta kérdés, biztosan... Tudod, Samy egyszerűen csak... valahogy... hatással van az emberekre. Főleg amikor énekel. Amikor színpadon van, mindenki csak rá figyel. Szinte... elvarázsolja a közönséget és aki egyszer hallotta, soha nem felejti el.

- Igen... - hümmögte Loki helyeslően maga elé. - Ez bizony így igaz... - és nem tudott nem gondolni az első alkalomra, amikor Samerah-t előadni hallotta. Azután az összes többire is, az erdei tábortűzre... a kocsmára... az ünnepségekre és az Erődben töltött délutánokra. Valóban volt valami sajátos... bűbája a lány hangjának és annak is, ahogyan énekelt. Jól emlékezett még rá, hogyan bűvölt el vele maga körül mindenkit, bárhová is ment. Köztük őt is...

- Vállald el. - szólalt meg egyszer csak hirtelen, legalább annyira meglepve ezzel a javaslattal Samerah-t, mint Craine-t.

- Tessék? - pislogott rá a szőke férfi értetlenül, meghökkenten. - Várj, de hát...

- Te is azt akarod, hogy vállalja, nem? - kérdezett közbe Loki, meg sem várva, mit akart a másik mondani.

- Én nem... - rázta meg a fejét Jon zavartan. - Vagyis, de, igen persze! Ha az üzletember fejével nézem az egészet, akkor egyfelől igen, a klubtulajdonos énem persze, hogy azt akarná, hogy vállalja. De...

- De közben másfelől viszont, legszívesebben olyan távol tartanád őt ettől az alaktól, amennyire csak lehet. - bólintott Loki, mintegy leszögezve, hogy nagyon is jól érti mi zavarja a férfit, még ha az hangosan nem is mondja ki. Samerah eközben hol egyikükre, hol másikukra nézett egyre jobban összeszűkülő szemmel, egyre szúrósabb pillantással. Loki szabályosan érezte, mint válik a lány egyre feszültebbé és feszültebbé mellette – és tudta nagyon jól, hogy miért. Úgy beszéltek, úgy egyezkedtek itt most róla, hogy őt nem is kérdezték. „A feje felett" ahogy mondani szokta és tudta, hogy Samerah mennyire utálja az ilyet, hogy haragudni fog rá ezért. De most nem igazán aggódott emiatt. Most csak ez a fura szerződés járt a fejében – és vele együtt egy ötlet, egy kósza gondolat, amely még csak épp, hogy elkezdett körvonalazódni. Egy ötlet, amellyel talán a Tesseract tényleges nyomára is ráakadhatna végre, és amelynek az első lépése az volt, hogy Samerah – és vele együtt ő is – ezen a megnyitón ott legyen. Valamiért most úgy érezte, feltétlenül ott kell lennie, hogy Vincent közelébe férkőzhessen. Azt pedig már nagyon jól megtanulta, hogy bíznia kell az ilyen megérzésekben...

- Miért? - szólalt meg végül újra Jon, néhány percnyi csönd után, még mindig értetlenül fürkészve őt. - Én tudom, miért kérném arra, hogy vállalja, még akkor is, ha... De te? Te miért mondod ezt?

- Mert kíváncsi vagyok. - válaszolta Loki egyszerűen. - Te nem? Nem gondolkodtál még azon, miért keresett meg titeket? Hogy igazából miért?

Samerah közbe akart szólni mellette, de ő gyorsabb volt, és hogy megelőzze, a papírkötegek alatt sebtében megfogta és finoman megszorította a kezét. A lány elértette a célzást, viszonozta a kézszorítást és csendben maradt, de a fogása erejéből és abból, ahogy az éles kis körmei a kézfejébe vájtak Loki azt is pontosan érezte, hogy most már komolyan kezd bosszús lenni. Próbált azonban nem törődni vele. Majd később, ha maguk lesznek, megbeszélik az egészet.

- Még szép, hogy gondoltam rá. - mondta Jon egy árnyalatnyi kis éllel a hangjában. - Nyilván be akarja bizonyítani, hogy neki semmi sem elérhetetlen, hogy még Sam-et is, – aki pedig soha, senkinek nem állt korábban kötélnek – még őt is meg tudja szerezni a műsorába. Biztos vagyok benne, hogy ez nagyon is benne van a pakliban. De igazából, azóta gondolkodom rajta mióta először megkeresett, hogy vajon milyen egyéb hátsó szándéka lehet...

- Napnál is világosabb. - jelentette ki erre Loki egy kissé fölényesen.

- Igazán? - húzta fel Jona szemöldökét. - Akkor kérlek, világosíts fel.

- Örömmel. - jött az újabb, kicsit pimasz válasz. Samerah körmei erre megint a bőrébe mélyedtek, de nem foglalkozott vele, csak egy újabb, ezúttal kicsit erősebb kézszorítással jelezte a lánynak, hogy maradjon csendben, ne szóljon közbe. - Észrevettem néhány nagyon... érdekes pontot ebben a szerződésben. - folytatta, mégis azért visszább véve a hangja élét. - Feltűnt, hogy bármiről legyen is szó, bármit is csináltok majd neki, Vincent mindenhol kikötötte, hogy személyesen ott akar lenni? Minden koncerten. Minden lemezfelvételen. A klubban is és a stúdióban is. Mindenhol. Ha neki dolgoztok, ő ott akar lenni és ez annyira fontos neki, hogy a szerződés több pontján is külön kiemeli. Miért?

Jon töprengve hallgatott egy pillanatig.

- Ez nekem is feltűnt, igen. - mondta aztán megfontoltan, még mindig jól láthatóan elgondolkodva. - De hogy miért...? Először arra gondoltam, hogy csak egy kis kontroll-mánia, hogy látni akarja, mibe fekteti a pénzét, hogy biztosra akar menni, de...

- Még szép, hogy biztosra akar menni! - vágott közbe Loki, félbeszakítva a monológot. - Hol van ez a stúdió?

- Hát itt... - válaszolta Jon, a kérdés váratlanságától egy kissé meghökkenten. - Itt van az alagsorban a... A francba! Szóval ezért, erről van szó, hogy az a... Be akar jutni a házba!

- Szerintem is, - bólintott Loki – én is erre jutottam. A stúdiót külön is kiemeli, többször is. Olyan, mintha ezzel a szerződéssel azt akarta volna bebiztosítani, hogy bármikor bejárása legyen a klubotokba – és a házba is. Különösen a házba...

- A fenébe is, igazad van!

- Egy ilyen „elfoglalt üzletember", - szólalt meg most egyszerre csak Samerah is – aki aranyárban méri a saját idejét és mindent, amit csak lehet a csicskásaival intéztet maga helyett, de a mi esetünkben mégis mindenhol ott akar lenni személyesen, ez...

- Igazad van. - mondta Jon újra fejcsóválva, Lokihoz fordulva. - A fenébe is, hogy én erre nem gondoltam! Viszont így annál kevésbé értem, miért akarod, hogy Sam vállalja. Inkább nemet kellene mondanunk, mintsem megkönnyíteni a dolgát és szabad bejárást adni neki a házba, de ha aláírjuk...

- Épp ezért javasoltam, hogy vállalja. - mondta Loki nyugodtan. - Tudjuk, hogy a fickó mit akar, vagy legalábbis sejtjük, elég biztosan. Lépéselőnyünk van. Használjuk ki.

- Miért? - értetlenkedett Jon továbbra is. - Úgy értem...

- Pont a miért végett. Azt tudjuk, hogy mit akar, de azt nem, hogy miért. Ha belemegyünk a játékába, hamarabb kideríthetjük ezt is. Vagy neked esetleg máris van valami ötleted? Van a házban valami amire fájhat a foga? Valami különösen értékes?

- Csak információ. - felelte Samerah halkan. - Semmi más. Ez a cég... az Intézet legértékesebb vagyona. A kutatásaink. A szervereinken tárolt adataink...

- Meg Reese eszement találmányai...

- Igen, azok is. - nevette el magát a lány. - Nem tagadom, volt közöttük pár, amelyik tényleg szépen hozott a konyhára. De Vincent... ő mégis mit akarhatna velük?

- Fogalmam sincs. - vonta meg Jon a vállát. - Azokkal talán semmit. Talán mégis csak információkat próbál tőlünk szerezni. Lehet, hogy dolgoztunk valami olyanon a múltban, ami érdekli.

- Vagy talán... - jegyezte meg nyugodtan Loki - épp most dolgoztok olyanon, ami érdekli.

Egy pillanatnyi néma csend követte a feltevését, majd ismét Samerah szólalt meg.

- A Tesseract? - kérdezte. Loki csak egy bólintással felelt.

- Igazad lehet... - mormolta Jon eltűnődve. - Valószínűleg máris többet tudunk róla, mint ő és ha erre ő is rájött... A fenébe is! - koppantott aztán az asztalra hirtelen ingerülten. - Sam? Döntenünk kell. Mi legyen?

Samerah megint a szája szélébe harapva, jól láthatóan tétovázva hallgatott egy darabig. Senki nem szólalt meg. Senki nem sürgette. Aztán Lokira nézett. Némán, kérdően. Az megint csak bólintott egyet.

- Vállald el. - mondta újra halkan, biztatóan megszorítva a lány kezét.

- Rendben... - felelte Samerah még mindig egy kissé tétován. - Rendben.- mondta aztán újra egy sóhajjal, ezúttal Jonhoz fordulva. - Írjuk alá. Megcsinálom.

- Biztos vagy benne? - kérdezte a férfi egy aggódó pillantás kíséretében. - Tényleg ezt akarod?

- Nem. - rázta meg a fejét Samerah. - De megcsinálom.

- Rendben. - bólintott rá Jon beleegyezően és egy hálás kis mosoly futott át az arcán.. - Köszönöm Sam. Megint te mented meg a klubbot nekem...

- Majd akkor köszönd, ha túl vagyunk rajta. - morogta a lány egy kissé fásultan. - És van egy feltételem!

- Bármi, amit csak akarsz, Samy...

- Ti is ott lesztek velem.

- Ez csak természetes. Tudod, hogy soha nem hagynánk ki egy fellépésedet sem.

- Úgy értem, a színpadon.

Jon egy másodpercig meghökkenten hallgatott.

- De Sam... - szólalt meg aztán végül. - Azt nem lehet... Vincent csak téged kért. Szóló számot akar, nem pedig...

- Tudom. - mondta Samerah. - És meg is kapja amit kért, megcsinálom. De én viszont ezt kérem cserébe. Nem tőle, tőled. Alkudd ki vele. Foglaltass bele egy plusz számot a szerződésbe, de ne mondd meg neki mi lesz az.

- Vincent nem az a fajta aki csak úgy belemegy ilyen zsákbamacskákba Sam... - csóválta Jon a fejét kétkedően. - De ha tényleg ezt akarod...

- Bele fog menni. - jelentette ki a lány magabiztosan. - Ha tényleg annyira azt akarja, hogy ott legyek, el fogja fogadni ezt a plusz feltételt. Főleg, ha azt mondod neki, hogy másképp nem vállalom.

- Rendben. - hagyta rá végül Jon. Szemlátomást semmi kedve nem volt már hozzá, hogy vitatkozzon. - Megpróbálom. Ha mégsem fogadná el, a klub akkor is meglesz majd valahogy. Amúgy is be kell mennem a havi rovancs miatt, úgyhogy az irodából rögtön fel is hívom majd...

- A rovancs miatt? - kérdezte Samerah meglepetten. - De hát... a havi zárás csak holnap van...

- Holnap? - nevetett fel a férfi. - Igazából már tegnap meg kellett volna csináljam! Csak nem akartam addig elmenni itthonról amíg fel nem ébredsz, hogy lássam minden rendben van.

- Azt akarod mondani, hogy két teljes napot átaludtam?!

- Mindketten átaludtátok az elmúlt két napot igen, de...

- Ó, a francba! - sápadt el Samerah. - Akkor... tegnap volt jótékonysági koncert? A fenébe Jon, miért hagytad, hogy...?!

- Mert szükséged volt rá, hogy pihenj! - vágta el a vitát a férfi felemelt kézzel. - Ha nem jön ez az ostoba email ma, fel sem keltettünk volna titeket, megvártuk volna, míg magatoktól felébredtek. Egyébként is, nem volt meghirdetve, hogy ott leszel. Csak mi terveztük úgy, de nem számított rá senki. Kitty gond nélkül átvette a helyed, és jól sikerült az este. Szóval semmi okod rá, hogy rosszul érezd magad emiatt.

- Jövök Kit-nek eggyel... - sóhajtott Samerah, a fejét ingatva. - Hányadszor is segített ki minket így?

- Sokadszor. - nevetett megint halkan Jon. - Szóval, ha úgy érzed, elég jól vagy, az egyik szívességét akár már ma este is viszonozhatod. Most fog először fellépni az új bandájával, biztos nagyra értékelné, ha támogatnád egy kicsit...

- Rendben. - bólintott rá lány. - Bemegyek ma este.

Loki közbe akart szólni, hogy tiltakozzon, de Reese, aki épp akkor csörtetett be nagy elánnal az irodába, megelőzte benne.

- Te addig sehová nem mész, amíg nem ellenőriztem a harapásaidat! - közölte morcosan. - Te meg – tette hozzá neki címezve - két teljes napja nem vetted be a gyógyszeredet! A kötéscserékről nem is beszélve, úgyhogy neked is kinéz egy alapos vizsgálat!

Azután csípőre tett kézzel megállt Craine íróasztala előtt és mérgesen toppantva a lábával így szólt.

- Vincent négyszer telefonált az elmúlt húsz percben. Megtennéd, hogy visszahívod és válaszolsz neki végre?

- Persze Reese. - harapott az ajkába a férfi, igyekezve visszafojtani a kuncogást, amely kikívánkozott volna belőle. - Máris intézem.

- A hívásaidat is visszairányíthatnád magadhoz. Képtelen vagyok érdemi munkát végezni, ha közben még telefonközpontost is kell játszanom!

- Meglesz. - bólogatott Jon szófogadóan, és egyre láthatóbban viaskodva a nevetéssel. - Még valami?

- Más semmi. - rázta meg a fejét a lány, majd még mindig egy kissé morcos képpel Lokihoz és Samerah-hoz fordult. - Legyetek szívesek lejönni az orvosiba. - közölte velük. - Méghozzá minél előbb. - azzal egyszerűen sarkon fordult, és ahogy jött úgy ki is viharzott a szobából.

- Elég paprikás hangulatban van. - szólalt meg Jon néhány pillanattal később, megtörve a szöszi lány távozása utáni meglepett csendet. - Csak tudnám, hogy miért... Jobb lesz, ha szót fogadtok neki és máris lementek. Mikor ilyen a kedve, nem jó tovább hergelni. Még a végén képes, és tényleg a levegőbe röpít valamit...