Mikor Vanda meglátta a piros maszkot ijedten sikított egyet, és el akart futni, azonban valami a falhoz tapasztotta a kezét. Ahogy odanézett, látta, hogy pókhálószerű anyagból van. Rémülten nézett fel, de nem éppen azt látta amit elképzelt. A támadóhelyzetbe állt harcos helyett egy durcás kisfiút megszégyenítve Póki keresztbe rakta a karját, és elfordította a fejét. Mikor újra ránézett, fogta magát, és lemászott a földre.

- Ez a ruha Mr. Starktól van, és nem ijesztő. Meg most miattad várhatunk két órát amíg ez feloldódik, nincs nálam az ellenszer. - Pókember tehát fogta magát, és leült törökülésbe a lány elé. - Addig beszélgessünk. Miért nem jöttél, amikor hívtunk?

Vanda félve oldalra nézett, és kereste a menekülési útvonalat. Nem nagyon akart erről beszélgetni. Póki tettetett sértődöttséggel a hangjában szólalt meg.

- Hát ennyire vagyok érdekes? Hogy még a melletted levő sörösüvegszilánk is jobban érdekel? És mielőtt megpróbálnád, nem vágja a hálót, már kiszabadítottalak volna, ha el tudnám vágni. De akkor nem beszélgetünk? - húzódott közelebb hozzá. Vanda felsóhajtott.

- Jó. Azért nem mentem, mert féltem. - nézett oda, ahol elvileg a Pók szeme volt. Póki erre félrefordította a fejét. - Mert féltem, hogy csak egy kolonc lennék. Meg egy tizenöt éves lány a Bosszúállók között? Fiatal vagyok ehhez... - Pókember idegesen felpattant.

- Ez nem indok - mondta, miközben fel alá kezdett el járkálni. - Tudod mennyit küzdöttem, hogy befogadjanak maguk közé a Bosszúállók? Hogy egyenrangú legyek legalább egy kicsit? Mikor megkaptam az erőmet, nyolcadikas voltam! Miattam meghalt egy ember, mert nem cselekedtem! Attól fogva, bármilyen fiatal is vagyok még most is, az volt az álmom, hogy én is Bosszúálló legyek. Megküzdöttem érte. - kicsit nyugodtabban megállt egy pillanatra. - Láttál vagy hallottál már olyanokról, akiknek lehetőségük volt segíteni, de nem tették? Én is ezt tettem, és valaki meghalt! Meghalt miattam! - a fiú a végén már szinte ordított a kétségbeeséstől. - Te meg azzal jössz, hogy fiatal vagy? Ez komoly? Egyidősek vagyunk! - rántotta le a maszkját. Vanda meglepetten nézett Peter arcába.

- P... Peter? Ez komoly? - megpróbált felállni, de nem sikerült neki a háló miatt. Peter letörten rogyott le Vanda mellé. Hátradőlt, és beletúrt a hajába.

- Igen, ez komoly. Jössz vagy nem? Nem tennélek ki ekkora veszélynek, de most harcolnod kell. Em... emlékszem a napra, amikor hagytam elfutni egy betörőt. Úgy éreztem fontosabb dolgom is van, mint hogy őt hajkurásszam, pedig simán megtehettem volna az erőmmel. Később ugyanez a betörő meggyilkolt valakit a szomszéd utcában. Elhallatszódott hozzám a lövés. Akkor... Akkor már éreztem, hogy ha nem teszek semmit, miközben ennyi erő van a birtokomban, akkor én is hibás vagyok egy kicsit. Aztán.. aztán elkezdtem a saját, otthoni gyártású ruhámban hősködni. Egy nap azonban ez megváltozott. Mr. Stark megkeresett, hogy szüksége van rám Amerika Kapitány ellen. Tudod milyen indokkal akartam kibújni a feladat alól? Hogy házim van. Aztán végül is belementem, és nem bántam meg. Most nézz rám! Bosszúálló vagyok! Nem akarom, hogy te is visszakozz. - mesélte el Peter. Vanda a szabad kezével megsimította Peter vállát.

- Ami azt illeti, a vége felé már gondolkoztam azon, hogy megyek. Csak visszatartott az, hogy ennyi idő után már nem fogadnának jól. - hajtotta le a fejét.

- Most komolyan? Anyád halálra aggódta magát miattad, a csapat meg állandóan keresett. Megkönnyebbültünk volna ha jössz. - mondta Peter, mire Vanda nem bírta tovább, és elsírta magát. Peter közelebb ment hozzá, és átölelte. Végül így találtak rájuk a Bosszúállók. Tony odadobott egy kis fiolát Peternek, mire az ráöntötte a hálóra, így az engedett. Vanda a sírástól elgyengülve és félve nézett fel a csapatra. Közben még mindig Peterhez ragaszkodott. Végül is Wanda Maximoff jött oda hozzá, és segítette fel.

- Nem kell félned. Nem lesz semmi gond - mondta, de Vanda megfeszült. A Bosszúállók visszamentek a quinjetre, de ő habozott. Peter végül is leszállt, és felajánlotta, hogy majd ő elviszi, ha nem akar a quinjettel utazni. Vanda hálásan beleegyezett, hiszen a Bosszúállókkal való beszélgetést inkább halasztotta volna. Ráadásul a hálóhinta nem is volt olyan rossz utazási módszer.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez te vagy – mondta szipogva. - És azt se tudom elhinni, hogy hogyan tudott felfordulni ennyire az életem. Nagyon haragudni fognak rám? - kérdezte még mindig átölelve Petert, pedig már landoltak a Bosszúállók épület tetején, egy direkt erre kijelölt területen. Peter kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.

- Ne aggódj. Inkább örülni fognak. Na jó, Natasha nem lesz elsőre szuperkedves, velem sem volt, de őt is meg lehet szokni. Ne aggódj, nem lesznek gorombák. - Ekkor azonban eszébe jutott valami Vandának.

- És anya? Először nem haza kéne mennünk? - kérdezte aggódva, miközben már elengedte Petert.

- Ne aggódj, ő is itt van. Viszont ha most nem jössz, akkor nem találkozol senkivel, mert ezek ülve elalszanak.

Vanda végre elmosolyodott, és elindult Peter után. Bent az épületben arra lettek figyelmesek, hogy a föld legnagyobb hősei, a Bosszúállók, békésen szuszognak a kanapén.

- Megmondtam – suttogta Peter. - Gyere fel, megmutatom a szobádat, aztán találkozhatsz anyáddal, és lefeküdhetsz te is aludni. Majd holnap megismerkedhetsz velük is, de most hagyjuk, hadd aludjanak. - Halkan kilopakodtak a nappaliból, és Vanda szobája felé vették az irányt.

- Na, itt már beszélhetünk normálisan, mert remek a hangszigetelése az emeleteknek... Tehát, itt a harmadikon vannak a női hálószobák, valószínűleg itt van az anyukád. Ő a tizenötösben lett elszállásolva. Tiéd a mellette levő, a tizennégyes. - mutatott a szoba ajtajára. - Figyelj, tudom hogy ez most sok, de holnap mindent elmagyarázunk neked, rendben? - Vanda csak kukán bólogatott. Mikor Peter otthagyta, nagy levegőt vett, és benyitott az anyja szobájába.

- Anya...? - lépett be lehajtva a fejét. Halk sikkantást hallott, majd egyszer csak azt érezte, hogy valami átöleli. Nem bírta tartani magát, és sírni kezdett.

- Vanda? Ilyet többé ne csinálj... Nagyon féltettelek. Istenem... - suttogta boldogan, de mégis sírva az anyuka. Ott álltak ketten összeölelkezve, sírva, egy idegen épületben, de mégis mindketten boldogok voltak. Együtt.