Hali! Olvastam, amit a fb csoportba beküldtél, így gondoltam, miért ne alapon én is leírom az én történetem Nem önsajnáltatás azt állítanom, hogy az, hogy nem kívánt gyerekként jöttem a családba, kb mindenre rányomta a bélyegét az életemben. Anyám megvetett, apám születésem előtt elhúzott, papámhoz kényszerültünk költözni, hogy engem és idősebb, szintén ugyanígy született testvéremet ne vegyenek el anyánktól (ki tudja, akkor milyen életem lett volna). Általában az újszülöttekre rengeteget figyelnek, hát rám semmit. Kib*sztak a hideg szobába, ami egy külön apró épület volt a ház mellett, hogy ott sírjak, hagy nézzék a tv-t. Vicc nélkül. Így ment minden tekintetben. Ha nem úgy léptünk, ahogy papámnak tetszett, akkor vert a szép hosszú tüskés pálcával minket. Nevettünk? Sírtunk? Éppen az útjába kerültünk? Minden miatt vert. Anyu csendben nézve bólogatott ehhez. Óvodában, iskolában még rosszabb lett. Meg se mertem szólalni, konkrétan azt se tudtam, hogy kell. Pár szó és annyi. Semmi alaptudást nem tudtam otthonról összeszedni. Kiváló verési alany voltam mindig, akit nyugodtan le lehetett köpni, bármikor belerúgni, mert úgyse fog szólni, ha ömlik a vér, ha nem. Nekem ez természetes volt, hiszen soha nem kaptam mást. Amit később tanultam, idegenektől. Ne nagy dolgokra gondolj; "ezt kell ekkor mondani", "így kell ezt mondani", "ilyenkor így kell lépni", "ilyenkor így kell öltözni". Apróságok, nekem mégis maga volt a fejlődés. Ennek ellenére a vicc, hogy első otthonom a suli lett, és senki sem értette, miért a tanárokat szerettem. Ők segítettek, ha másban nem is, az alapvető dolgok megismerésében. Később hatodikos koromban a közeli város gimijébe kerültem, ahol kőgazdagok jártak. Gondolhatod, mit műveltek azzal, aki nincstelenül ment oda? Idegileg kb összeroppantam. Rettegtem az emberektől, onnantól kezdve magammal se foglalkoztam, meg akartam halni. Mégis akartam valahol mélyen élni, ma se tudom, miért. Ennek érdekében kitaláltam képzeletbeli barátokat. Az állatok voltak a mindeneim, ezért egy filmből egy gepárdot képzeltem minden pillanatban magam mellé. Ő segített azt a mindössze egy év poklot túlélni. Azonban ez kicsit "megedzett" olyan téren, hogy végre 13 éves koromban mertem szólni apróbb dolgok érdekében. Viszont akkor olyan mélyen magamba zuhantam, hogy a családomon kívül mindenki látta. Nem kezdtem cigizni, drogozni stb, mert azt a testvérem csinálta, és mit ne mondjak, elég volt ránézni. (11 évesen született a féltestvérem, neki se volt jobb a sorsa éveken át.) Szóval maradtam totál antiszoc. 8. után visszamentem abba a gimibe, de kizárásos alapon minden ugyanúgy játszódott le annyi különbséggel, hogy a gólyaavató a születésnapomon lett volna, és bár rajtam kívül nem emlékezett rá senki, nekem fájt volna, ha azon a napon aláznak porrá. Aznap próbáltam öngyilkos is lenni, nem sikerült. Akkor bántam, most nem, később kérdéses ez még.Ezután ismerkedtem meg testvérem párjával, aki megmutatta az animéket. Azok lettek éveken át az egyetlen hű társaim. Nem mondom, hogy jelentősen segítettek, de az addigra elvesztett érzéseim egy részét a segítségükkel szereztem vissza. Igaz, ezt még azóta se sikerült teljesen 21 éves fejjel kiküszöbölni.A gimibe másodjára se jártam sokáig, helyette a közelében lévő mindenki által lehordott iskolába, ami számomra az igazi otthonná vált. Ott lettek elsőnek barátaim, akik animések voltak, lényegében ez hozott minket össze, és bár később már nem voltunk jóban, mai napig örülök, hogy ismertem őket. Ők, és később egy pszichológus segített nekem, hogy végül valamire jussak. Addigra, kb 18 éves koromra feltűnt anyámnak is, hogy valami nincs rendben velem, vele is jobb a kapcsolatom, már amennyire ugye ez lehet... És azóta van egy újabb féltestvérem. Neki már jobb sors jutott, csak szegénykém meg autista.Mivel sikerült sok év alatt ebből kilábalnom, most azon vagyok, hogy a két húgomon segítsek. Lényegében, röviden és tömören ez volna. ^^