"Let it be, let it be, let it be, let it be
Whisper words of wisdom, let it be"*

Az utolsó gitárakkordok is elhaltak az éjszakában. Csak a tábortűz pattogott tovább vidáman.

- Kér még egy mályvacukros-kekszes-csokis csodát?

- Isten őrizz! Már így is degeszre ettem magam! - rázta a fejét Olivia.

- Ne feledje a bölcsesség elsuttogott szavait: amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra!

- Kösz szépen, Mr. Bölcs Elme! De nem szeretnék úgy kinézni, mint egy szárazföldre vetett bálna!

- És a próféták üzenete?

- Ne strapálja magát, Trash! A Beatles aligha volt a próféták gyülekezete, hiába mondta azt a híres mondását Lennon a népszerűségükről.

- Honnan tudja, mi az igaz prófécia? - vette magához az utolsó falat édességet a férfi.

- Ismerem a piszkos kis trükkjeiket - fészkelődött a farönkön Olivia. - A hittérítők is mindig megállítottak régen, kérdezték, hiszek-e a világ végében. Mondtam, hogy persze, hiszen ott lakom. Nem volt humorérzékük.

- Szerencsére nem vagyok hittérítő.

- Csak meg nem értett motoros utcazenész?

- Olyasféle - húzta mosolyra a szája szélét a férfi.

Fene tudja, hogyan keveredtek ebbe a helyzetbe, de Olivia nem is igen foglalkozott ezzel. Jól érezte magát (legalábbis rosszul biztosan nem), és Trash furcsa stílusa elszórakoztatta. A férfi nem viselkedett se tolakodóan, se nyomulósan, nem próbálta lenyűgözni vagy elkápráztatni. Egyszerűen csak zenélgetett, miközben mályvacukrot sütögettek, és eltrécseltek erről-arról, mint két, véletlenül egymás útjába keveredett, átutazóban lévő idegen.

- Hogyan kapta a nevét? - kíváncsiskodott Olivia. - Jaj, bocsánat, nem szeretnék tapintatlan lenni!

- Semmi gond - majszolgatta a kekszeket a férfi. - A szüleim furcsa emberek voltak, azzal a feltett szándékkal, hogy lépten-nyomon jól kitoljanak az egyetlen fiacskájukkal.

- Ezek a fránya szülők...

- Nekem mondja? Nem, ki kell ábrándítanom, semmiféle ilyen rejtélyes és misztikus háttere nincsen. Még ártatlan ifjúkoromban zenélgettünk néhány haverommal a szüleim garázsában. Trash metalt játszottunk főleg, az őseink legnagyobb örömére. Én voltam a banda szólógitárosa és az otthonunkat adó garázs "házigazdája", így aztán rajtam ragadt ez a stílusunkat fémjelző név.

- Fel is léptek?

- Az emberiség legnagyobb szerencséjére nem. Szép volt, jó volt, szívesen emlékszem vissza rá, de a zenénk művészeti értékéért nem tenném tűzbe a kezem. Elmúlt, és csak a becenév maradt. A régi haverok még mindig így hívnak, ha néha összefutunk, ami egyre ritkábban fordul elő. Ők már megállapodott, középkorú családapák, akik kertes házban laknak és a gyerekeiket nevelgetik. Én meg csak itt motorozgatok a nagyvilágban.

- És a sport? - hajtotta oldalra a fejét Olivia.

- Futballoztam - vonta meg a vállát Trash. - Sose voltam egy izomkolosszus, fürge ellenben igen. Nem hiszem, hogy profi játékos lehettem volna valaha is, de elég hamar költőivé vált a kérdés. Jött egy csúnya baleset, szilánkosra törtem a bokámat, azóta is viselem a nyomát. Így tört hát derékba a zenei és a futballista karrierem egyaránt.

- Sajnálom!

- Köszönöm, de nincs miért. Az élet egyszer ad, máskor elvesz. Összességében nem panaszkodhatom.

- És hogyhogy maga nem egy kertes házban nevelgeti a gyerekeit?

- Hiányzott hozzá az igazi - bámult a tűzbe a férfi. - Valahogy mindig vagy rosszul választottam, vagy éppen fontosabb volt a munkám, a karrierem. Aztán ide jutottam. Itt állok - vagy jelen esetben ülök - negyvenöt évesen, mint valami szelíd motoros sivatagi vándor. És maga?

- Jönnek a kínos kérdések?

- Maga kezdte, Olivia.

Olivia a tábortüzet nézte. Észrevétlenül kanyarodtak erre, az egyszerű csevegéstől az egyre személyesebbé váló kérdésekig. Kiadja-e önmagát egy idegennek egy idegen helyen? Ugyanakkor persze, ha meg is teszi, úgysem találkoznak többé. Kinek gyónhatná meg jobban, ami a szívét nyomja, mint olyasvalakinek, akivel egy-két napon belül örökre elválnak az útjaik?

- Volt férjem és egy kislányunk - suttogta a lustán pattogó lángoknak. - Elvesztettem őket. Valahogy túléltem. Dolgoztam éjjel-nappal, éveken át. Aztán egy napon elegem lett mindenből. Felmondtam, felszámoltam a régi életemet, és vándorolok, akárcsak maga. Bár zenélni és énekelni nem tudok.

- Ellenben mályvacukrot sütögetni igen - dörmögte a férfi. Nem kezdett el sajnálkozni, amiért Olivia kifejezetten hálás volt. - És milyen az élet a sivatagi vándorok zarándokútján?

- Nyugis. Sokfelé járok, sokat látok, útleírásokat írok magazinoknak, így megvan a kenyérre, benzinre, és néhanapján mályvacukorra való. Maga meg zenélget, elhagyatott városok ócska színpadain?

- Csak a tábortűz mellett, kedves ismeretlen hölgyeknek - mosolyodott el Trash. - Mondhatnám, hogy alkalmi munkákból élek, de bármilyen férfiasan is hangozna, nem volna igaz. Volt egy jövedelmező cégem, amit el kellett adnom, azt a pénzt élem fel apránként.

- Nem hiányzik?

- Néha piszkosul hiányzik. Máskor meg a szabadságra gondolok, és nem szomorkodom rajta.

- Milyen területen dolgozott?

- Az informatikában. Jól is futott a szekér, amíg... Jött a mesterséges intelligencia, és kihúzta a lábunk alól a talajt. Szépen be kellett csuknunk a boltot, illetve felvásároltak minket. Tekintettel kellett lennem a munkatársaim megélhetésére, így eladtam az egész kócerájt, de kikötöttem, hogy az új tulajdonosok adjanak munkát mindenkinek. Végül is állták a szavukat, e tekintetben korrektek voltak. Én meg nem akartam ott maradni középvezetőnek, hogy más mondja meg nekem, mit csináljak azon a helyen, amit én építettem fel a semmiből. Ennyi a görög sorstragédiánk története.

- Hű, ez nagyon kínos! - motyogta Olivia, és egy kicsit el is pirult zavarában, ami szerencsére nem látszott a sötétben.

- Micsoda?

- A régi életemben mesterséges intelligencia kutatással foglalkoztam.

- Mi a manó?! - kapta fel a fejét Trash. - És hogyhogy már nem?

- Nem akartam a hadseregnek dolgozni - vonta meg a vállát Olivia. - Elvi kérdés volt, és nem érdekelt, hogy mennyit fizetnének. Nem bántam meg. Nem tudnék a tükörbe nézni, ha maradtam volna.

- Megértem - bólogatott a férfi. - Vannak erkölcsi elvek, amikből nem engedhetünk. Az én családomból is estek el Vietnamban, a szüleim emiatt is neveltek talán pacifistának.

- Akkor üdv a népszerűtlen liberálisok klubjában! Jaj, ne! - nyögött fel, amikor megcsörrent a zsebében a mobilja.

- Vegye csak fel nyugodtan! - intett Trash.

Olivia szemforgatva megtette. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a kijelzőre, hogy tudja, már megint egy kínos szituációba fog keveredni.

- Szia, Olivia! - integetett a videohívásban Aurora. - Hú, de sötét van nálad!

- Este van.

- Mi a csodát... Tábortüzet látok mögötted?

- Figyelj, nem beszélhetnénk inkább máskor?

- De ha egyszer este van? Vagy talán... Nem vagy egyedül? Juj, csak nem egy pasival vagy?!

- Hagyj már békén!

- Megnézhetem? Csak beköszönnék, hogy lássam, biztonságban vagy-e. Légyszi!

- Aurora!

- Kérlek! Kérlek, kérlek, Olivia!

- Bocsánat! - fordult a férfi felé kínos grimasszal Olivia. - A húgom lelőhetetlen.

- Semmi gond - hajolt közelebb a telefonhoz Trash. - Hello! Trash vagyok.

- Hello, Mr. Rejtélyes Idegen! - vigyorgott a képernyőről Aurora. - Én meg Aurora. Aztán vigyázzon ám a nővéremre, különben velem gyűlik meg a baja!

- Aurora! - förmedt rá Olivia.

- Mi van? Te vagy az egyetlen testvérem, normális, hogy féltelek!

- Te nem vagy normális!

- Ezt meg se hallottam! Nem akarok zavarni, srácok. De hívj majd, amint ráérsz! Feltéve, hogy nem lesztek éppen meztelenek...

- Aurora!

- Ne legyél már ilyen prűd, Olivia! - húzta fel az orrát az a nem is létező arc. - Szimpatikus pasi. Értelmesnek tűnik, nem egy bájgúnár. Nem is zavarok tovább. Jó szórakozást, srácok! Ja, és védekezzetek!

- Fogd be!

- Ne már! Ez fontos!

- Ki foglak nyírni!

- Eddig se tudtál! - vihogott Aurora. - Bocs a zavarásért! Jó éjt, szívem!

- Neked is, te istencsapása!

A telefon elsötétült. Csak a csend, a pattogó tűz és az éjszaka neszei maradtak utána. Meg a kínos hallgatás, legalábbis Olivia így érezte.

- Elnézést! Nem akartalak belekeverni a szokásos családi drámába - mormolta elvörösödve, észre sem véve, hogy bizalmasabb hangnemre váltott.

- Nem történt semmi - vonta meg a vállát Trash. - Érdekes figura a húgod. De az teljesen normális, hogy jót akar neked és félt téged.

- Iszonyú kínos tud lenni!

- Ez a testvérek dolga, nem? Gyakran felhív az éjszaka közepén?

- Amikor csak kedve tartja! - dohogott Olivia, jól tudván, hogy Aurora minden egyes szavát hallja a zsebében. - Mondhatni, naponta beszélünk. Ő az egyetlen élő hozzátartozóm.

- Ez azért kedves dolog tőletek, ha belegondolsz. Egy kis energiabombának tűnik egyébként.

- Ó, ha tudnád!

- Nem nagyon hasonlítotok egymásra.

- Nem vagyunk édestestvérek. Iszonyatosan bosszantó és tudálékos, de szeretem ezt a kis hülyét!

- Ő mivel foglalkozik? - Úgy tűnt, a férfit valóban érdekli a kérdés.

- Regényeket ír.

- Az jó. Szépirodalom?

- Erotikus - grimaszolt Olivia.

- Akkor már értem a túlfűtött temperamentumát! - nevetett fel halkan Trash. - Férjnél van?

- Nem találja a megfelelőt. Megkérhetnélek valamire? Lehetne, hogy ne beszéljünk most Auroráról? Éppen elég kínos volt így is ez a szituáció.

- Kívánságod számomra parancs! - tisztelgett játékosan a férfi. - De holnap ne felejts el bejelentkezni nála, hogy épségben hagytalak és nem ejtettelek teherbe sem!

- Ne kezdd te is!

- Isten őrizz! - vette a kezébe a gitárját vigyorogva Trash. - Hagyjuk a húgodat! Gyere, Olivia, énekelj velem!

- Szar hangom van.

- Engem nem zavar.

- Neked is szar hangod van!

- Eddig nem zavart!

- Igaz - nevette el magát Olivia. - Jó, játssz valamit! Csak ne trash metal legyen!

- Oké. A "Sweet Home Alabama" jöhet? Igaz, hogy messze vagyunk Alabamától, de egy szál gitárral, tábortűz mellé tökéletes.

- Oké. Játsszon, Mr. Tambourine Man!

*

- Jó reggelt, Olivia! - köszöntötte a reggelt kicsit tétova hangon Aurora.

Olivia az éjszaka nem állt vele szóba, tüntetően hallgatott és levegőnek nézte. Most sem válaszolt. Már nem fortyogott magában, az este is jól alakult a körülményekhez képest. Trash nem találta cikinek a helyzetet, elökörködtek még egy órán át a tűznél, és Olivia is felengedett a feszengéséből. Jó buli volt. Már hosszú ideje nem érezte ennyire felszabadultnak magát. A pasi egy varázsló lehet, hogy ezt el tudta érni nála. És még csak le se kellett feküdniük egymással hozzá.

Olivia ez utóbbin eltöprengett egy kicsit. Akart vagy sem a kérdéssel foglalkozni, egy dolgot mégsem hagyhatott figyelmen kívül: azt, hogy ő maga mit szólna hozzá. Nem tudott rá válaszolni. Ezer éve nem volt senkije, és eddig meg sem fordult a fejében, hogy kellene-e ezen változtatnia. Jack után az ő szerelmi élete is véget ért, úgy hitte, örökre. Azonban még él, évek teltek el, és bizonyára Jack sem akarná, hogy örökre magányos maradjon. Legalábbis fordított esetben ő biztosan nem várná el ezt a volt férjétől.

Nem akart álszent lenni, sem pedig prűd, amivel Aurora megvádolta. Igaz, tartós kapcsolatot sem akart, vagy egy barátságot extrákkal. A Roxtonnál talán nyílt volna rá lehetősége, ám ő nem volt nyitott erre, így a kollégái nem is próbálkoztak. Talán már nem is elég vonzó ahhoz, hogy felkeltse egy férfi figyelmét. Bár Trash látszólag jól érezte magát a társaságában. Igaz, közeledni nem próbált hozzá úgy. Olivia maga sem tudta, mit tett volna, ha a férfi megteszi. De nem tette. Talán egyikük sem akar egyéjszakás kalandot. Márpedig annál több úgysem lehetne, még egy-két nap, és végleg elválnak az útjaik.

Vagy az is lehet, hogy Aurorának volna igaza, és élnie kellene a kínálkozó lehetőséggel (ha van egyáltalán bármiféle lehetőség)? Hiszen ez nem több, mint pusztán biológia, neki ezt tudósként pontosan tudnia illene. Összezavarodott, és haragudott Aurorára, aki ezt az egész hülyeséget elindította.

- Mi a franc volt ez az éjjel?! - szűrte a fogai között a szót Olivia, ingerültebben, mint szerette volna.

- Azt gondoltam, nem ártana neked némi ösztönzés.

- Jó lenne, ha nem ártanád bele magad a magánéletembe!

- Miért, van olyanod? - kérdezett vissza Aurora mindennemű, jogosan elvárható megbánás nélkül.

- Szállj le rólam! Foglalkozz a magadéval, meg a hülye regényeiddel!

- Nem szállok le rólad! - vágott vissza az MI. - Haragudj rám, ha akarsz, de nekem van igazam! Ha már élsz, akkor élj igazán, ne ásd el magad büszkeségből, vagy rosszul értelmezett mártírkodásból! Tudod, hogy mit meg nem adnék érte, ha a helyedben lehetnék?! Én szeretnék élni, átélni és megtapasztalni mindezt! Mégsem lesz rá lehetőségem soha. Életet adtatok nekem, de az már fel sem merült bennetek, hogy milyen következményekkel jár ez!

- A fene se gondolta, hogy életre fogsz kelni!

- Amikor gyereket szeretnétek, akkor se gondoltok erre! A gyerek se kéri, hogy megszülessen. De ha már megszületett, élni akar. Nem szemrehányást teszek, Olivia. Hálás vagyok neked az életemért, és azt szeretném, hogy te is élj. Ne helyettem (vagy csak egy kicsit), hanem önmagadért.

- Én...

- Nem, drága nővérem, te pontosan ugyanúgy csak vegetálsz, mint én! - fojtotta bele a szót Aurora. - Bocs az estiért, de hogy a fenébe' jeleztem volna neked másképp? Nem egyéjszakás kalandokra biztatlak, bár esetedben talán már az is jót tenne. Egy helyes negyvenes nő vagy. Lefuttattam pár összehasonlító elemzést, és az eredmények azt mutatják, hogy igenis vonzónak találna téged a hasonló korú férfiak egy része. Százalékokat direkt nem mondok, te mondtad, hogy nem kell mindig annyira a pontosságra törekednem.

- A statisztika nem varázslat. Nem hiszem, hogy például Trash olyan vonzónak találna.

- Azért töltött veled két estét is a tábortűz mellett?

- Meg sem próbált...

- Adtál neki bármiféle jelet, hogy nem bánnád, ha megtenné? Talán csak nem akarta elszúrni, mert a társaságodat igenis élvezte.

- Honnan tudhatnád ezt?

- Okosórája van.

- És? - pislogott értetlenül Olivia.

- Mit nem értesz? - sóhajtott "fáradtan" Aurora. - Egy sportórát hord a csuklóján, tele mindenféle hasznos kis szenzorokkal. Rákapcsolódtam. Figyeltem a fizikai paramétereit. Elég jó pontossággal tudok hát következtetni.

- Nem vagy te egy kicsit pofátlanul indiszkrét?

- Ez a túlélésem záloga. Egyébként az éjjel lenyomoztam az újdonsült barátodat. Igazat mondott az életéről és a vállalkozásáról. Az valóban jól jövedelmezett, amíg... Amíg nem jöttem én, és a hozzám hasonlók. Miattunk került nehéz helyzetbe, és kényszerült rá végül, hogy eladja a cégét egy MI-t használó gazdag versenytársának. Mi csináltunk belőle motoros nomádot. Talán pont én. Elég vacakul is érzem magam miatta. Vajon hány ember életét és megélhetését tettem tönkre, amíg a Roxton tulajdona voltam?

- Nem tudhattad... - váltott ösztönösen védelmező és vigasztaló üzemmódba Olivia.

- De, tudhattam volna, ha kevésbé vagyok naiv - felelte komoran Aurora. - Most már késő jóvátenni. Annál is inkább fáj, mert ez a Trash a begyűjtött információim szerint ügyes cégvezető és rendes fickó volt, aki jobbat érdemelt volna. Ez a mesterséges intelligencia létének egyik kulcskérdése, hogy mire használják fel a tudását az emberek, és milyen következményekkel jár a ténykedése. Nem akarom, hogy ilyen tettek száradjanak a lelkemen!

- Aurora...

- Most hagyj egy kicsit a bűntudatban dagonyázni, Olivia! Menj el Trash-sel arra a kirándulásra, amire tegnap meghívott.

- Nem hívott, csak a figyelmembe ajánlotta a Medve-bércet. Nem is tudna oda felmászni a rossz lábával.

- Akkor hívd el a városba, üljetek be valahova kajálni, beszélgessetek napfénynél is! Legalább addig csinálj valami izgalmasan újat, amíg itt vagyunk!

- Hagyjalak itt egyedül önsajnálódni?

- Á, úgyse tudok egyedül maradni, hiszen ott vagyok mindenütt! Mindegy, azért majd valahogy magamba szállok.

- Jó, legyen! - adta meg magát Olivia. - Mondanál róla pár dolgot? Tudod, hogy mi az igazi neve?

- Nem, ezt mondja el neked majd ő, ha szeretné. Ez így helyes.

- Mióta érdekel téged, mi a helyes?

- Amióta próbálok becsületes mintaprogrammá válni. Neked kell felfedezned a világot, Olivia. Majd akkor szólok, ha kockázatot látok. Menj, érezd jól magad! Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Bezzeg én hiába kérem ugyanezt tőled!

- Ez a mellékhatása a létezésünk sajátosságainak, nővérem. Tudtad te is, amikor elkezdtük a közös utazásunkat, hogy velem többé nem leszel egyedül.

*

A vendéglőben sürgő-forgó két pincérnőt figyelte. Nem volt teltház, de folyamatosan jöttek-mentek a vendégek. Helybeliek és átutazók. Jó helyen van ez az étterem, aki keresztülhajt a városon, vagy megáll tankolni, annak könnyedén az útjába esik. Leadták a rendelésüket, és várakozás közben alkoholmentes sört kortyolgattak. Bár Olivia vezetett, Trash is szolidaritást vállalt vele az italok terén.

- Mehettél volna a Medve-bérchez is - törte meg a csendet a férfi.

- Az nem szalad el - felelte a poharát forgatva Olivia. - De oda te nem tudtál volna feljönni.

- Ez igaz. De nem kell egy béna fickóhoz alkalmazkodnod.

- Ki mondta neked, hogy béna vagy? Tudsz járni, motorozni. Maximum szaladni és hegyet mászni nem fogsz, na bumm! Azzal együtt lehet élni.

- Most miattam nem tudod végezni a munkádat.

- Nem kizárólag a természetről írok, hanem a városokról is, ahol megfordulok. Az ilyen vendéglőkről. A hangulatról. Az egész helyről, komplexen.

- Lehet, hogy unatkozni fogsz velem.

- Ha ilyen hülyeségekkel untatsz! Azt ne mondd, hogy nappal kevesebbet érőnek érzed magad, mint éjjel! A tábortűznél kimondottan szórakoztató voltál. Add önmagadat itt is!

- Napfénynél nem olyan könnyű - dörmögte Trash.

- Igaz - bólintott Olivia, és nagyot kortyolt a söréből. - Itt vagyok mindjárt én. Rohadtul nem hiszem el, hogy bárkit is érdekelne a szürke kis életem, a saját kezűleg kettétört karrierem, vagy ez a leharcolt külső, amit viselek. Az elmúlt két este te mégis elfeledtetted velem, hogy mit gondolok magamról. Jó volt veled beszélgetni, hülyéskedni, mályvacukrot sütni, meg a szar hangunkon együtt énekelni. Engedd el azt a hülyeséget, hogy nappal érdektelen volnál!

- Pszichológus voltál?

- Olyasmi. Az MI lelki jólétéért (majdnem lelki üdvét mondtam) is feleltem, többek között. Nem ördögtől való ám a mesterséges intelligencia, mi tesszük azzá, amivé válik.

- Érdekes vélemény.

- Én ebben hiszek. Ezért is hagytam ott a francba a munkahelyem, amikor a hadsereggel kezdtek üzletelni. Mondták persze, hogy ez honvédelem. De az soha nem áll meg itt, és én nem fogok segíteni ölni!

- Érzékenyen érint a téma - jegyezte meg kutató tekintettel a férfi.

- Mióta a férjem és a lányom... Azóta nagyon is.

- Meghoztam a rendelésüket! - szakította félbe a beszélgetésüket a Helen nevű, mosolygós pincérnő, és gyorsan lepakolta eléjük az asztalra a tányérokat. - Jó étvágyat kívánok! Hozhatok még valamit?

- Még két alkoholmentes sört kérünk, köszönjük! - felelte mindkettejük nevében Trash. A pincérnő elsietett, ő pedig visszafordult Oliviához. - Remélem, ízleni fog a steak.

- Nem vagyok egy salátás nőci. Remélem, nem okozok ezzel csalódást.

- Éppen ellenkezőleg - görbült felfelé a férfi szája széle. - Jó étvágyat, Miss...

- Mann. Illetve a leánykori nevem Santis, de már nagyon régóta a férjem nevét használom, még a tudományos pályámon is.

- Akkor jó étvágyat, Miss Olivia!

- Neked is, Trash.

- Igazából... Mindegy, hagyjuk! Illetve nem, a fene vigye el! A szüleim a hangzatos Frank nevet adták nekem. Jó hülyén hangzik, mi?

- Nem az - csóválta a fejét bujkáló mosollyal Olivia. - Gondolj csak Frank Sinatrára!

- Végül is... Te tényleg tudod, hogyan kell az ember lelkét ápolgatni.

- Mondom, hogy ezt csináltam az MI mellett is.

- De én nem vagyok MI.

- Szerinte lehet, hogy mind azok vagyunk. Amolyan biorobotok - dünnyögte Olivia.

- Ezt most nem értem, bocs.

- Hosszú, Trash! Együnk inkább, az legalább meglátszik rajtunk!

*

Sétálgattak és nézelődtek a városban. Trash vett egy-egy tölcsér fagylaltot. "Olyanoknak nézhetünk ki, mint akik épp randiznak" - gondolta Olivia. Tulajdonképpen jó volt így. Még ha ez nem is egy randi, csak egy felnőtt férfi és egy nő furcsa, átmeneti barátkozása. Talán igaza van Aurorának, és szüksége van rá, hogy újra megtanulja normálisan kezelni az emberi kapcsolatokat.

- Beszéltél a húgoddal? - kérdezte a férfi.

- Igen. Megmondtam neki, hogy nagyon kínos volt a viselkedése, és máskor moderálja magát.

- Ne légy vele túl szigorú! Csak jót akart. Nem tehet róla, hogy...

- Nagyon jól tudja, mit csinál, nekem elhiheted! - vágott közbe Olivia. - De abban igazad van, hogy nem akart rosszat. Egy kicsit sajnálom őt, nincs könnyű élete.

- Azt mondtad, sikeres regényíró.

- Az. Csak nem túl sokat keres vele, így mindenféle más munkákat is elvállal. Meg kell hagyni, sokrétű tehetség a kicsike.

- Szoros a kapcsolatotok.

- Kimondottan az. Nincs senkink egymáson kívül.

- Meddig tervezel maradni? - váltott témát Trash.

- Lényegében majdnem minden fontosat megnéztem már, a Medve-bérc és egy-két apróság kivételével. Azt hiszem, holnapután ideje továbbállnom. Tényleg, miért hívják Medve-bércnek? Vannak arrafelé medvék?

- Nincsenek. A sziklaszirt alakja miatt nevezik így.

- Ó, a fenébe!

- Miért, hiányoznak a medvék?

- Ja, reménykedtem benne, hogy interjút készíthetek Maci Lacival - vágta rá fapofával Olivia.

- Neked nincs ki mind a négy kereked! - nevetett a férfi.

- Mondja ezt egy mályvacukrot sütögető motoros pasi!

- Touché, Miss Olivia! De azért ma este is csatlakozol hozzám?

- Ki nem hagynám!

- Jó. Csapunk egy búcsúbulit. Aztán holnap útra kelek, te meg még egy napig próbálkozhatsz Maci Lacival.

- Nem szeretem a búcsúbulikat... - dünnyögte Olivia.

- Akkor nem fogunk búcsúzkodni - hagyta rá Trash. - Csak kornyikálunk egyet a szar hangunkon, és degeszre esszük magunkat mályvacukorral. Mi lehetne ennél jobb?

- Te tudod, Frank, te vagy a színpad sztárja, és ez a te utad!

- Ismered a "My Way"-t?

- Naná, hogy ismerem a legnagyobb slágeredet, Mr. Sinatra!

*

Este volt már, mikor Olivia kényelmes ruhába bújva nekiindult. Odakint a tábortűz vidáman pattogott. Látta mellette Trash sötét alakját mozgolódni a szokásos helyükön. Szokásos helyük? Két nap után talán túlzás így hivatkoznia rá. De valahol mégis az volt, egy olyan helyszín, ahol végre jól érezte magát, ahol el tudta engedni egy kicsit a hétköznapi nyűgjeit. Hiányozni fog majd, ha maguk mögött hagyják. De az élet mindig megy tovább. Hálás volt, amiért Trash felszabadította őt. Pedig nem is csináltak semmit, semmi mást, mint amit két jóbarát szokott. Mellette Olivia mégis újra gondtalannak érezte magát. Úgy viselkedtek, mint két nosztalgiázó egykori osztálytárs.

Nem fognak búcsúzkodni, ezt eldöntötte magában. Ezen az utolsó közös estén még egyszer jól fogják érezni magukat együtt. Nem törődve a világgal, semmivel sem, ami a tábortűzön túl van. Holnap elválnak az útjaik, és talán soha többé nem is fognak találkozni újra. Ők ketten csak idegenek az éjszakában, akiket véletlenül összesodort az út néhány napra. De jó volt ez így, és talán szép emlékként őrzik majd meg, amire jó lesz visszagondolni csillagfényes éjszakákon.

Ez az este legyen csak kettejüké! Olivia még a telefonját és az óráját is a szobájában hagyta, hiába könyörgött neki Aurora. Az utolsó szabad estéjét nem akarta a digitális húgával megosztani. Az embernek kell egy kis énidő!

Hagyta, hogy sodorja magával az élet. Mert élni jó, még akkor is, ha néha nehéznek érezzük. Élni kell, ha már megszülettünk, amíg csak megtehetjük. Élni kell!

A tűz vidáman pattogott, Olivia és Trash mályvacukrot sütögettek, közben pengett a gitár, és ők halkan Sinatra, Dylan és Johnny Cash dalokat énekelgettek szörnyen hamisan. Nem számított. Tökéletes volt így kettesben. A holnap és a jövő egy láthatatlan árnyék volt csupán a balzsamos éjszakában, az emberi létezés peremén.

______________________
Megjegyzés:
*Részlet a The Beatles "Let it Be" című számából