Az autó az utak végtelenjét rótta. Olivia időnként megállt egy-egy benzinkútnál. Tankolni, a mosdó kedvéért, enni valamit, vagy csak egy kávéra. Azután folytatta az útját. Évek óta nem ült már repülőn, és bár ez az út is egyszerűbb és gyorsabb volna azzal, mégsem kívánkozott a felhők fölé. Számára a kocsija, amit a Roxtonnál való felmondása után és a régi élete felszámolása keretében vett, maga volt az otthon most. Tudta jól, hogy ez önellentmondás, hiszen egy jármű össze sem hasonlítható egy házzal, ám mégis így érzett, és kezdte megérteni az országutak nomád vándorait. Neki sincsenek immáron gyökerei, egyfajta légüres térben lebeg.

Szabadság volt ez, édes-bús szabadság, a sehova sem tartozásé. Ugyanakkor tagadhatatlanul hozzá lehetett szokni, hogy nincsenek kötöttségek sem. Nincsenek állandó szomszédok, akikkel egymás idegeire mennének. Nincs főnök, aki megmondaná, mit és hogyan tegyen a minél nagyobb profit érdekében. Nincsenek kollégák, sem pedig munkahelyi rivalizálás. Nincsenek számlák sem, leszámítva a telefont, a kocsija fix költségeit, meg a motelek és panziók szállásdíjait (és jótékonyan eltekintve az egészségbiztosítástól, amit azért előrelátóan fizetett, hátha egy napon szüksége lehet rá).

Amerika nagy. Végtelen mérföldeket tehet meg anélkül, hogy egy teremtett lélekkel találkozna közben. Kanadában hasonlóképpen, ahol ráadásul a sokkal alacsonyabb népsűrűség miatt ez még látványosabban érvényesül. A két ország között ingázott folyamatosan, egyikhez sem tartozónak érezve magát. Ilyen érzés lehet világpolgárnak lenni? Az átlagemberek szemében ezt nem sok választja el a csavargótól. Egy tisztes családi életet élő, dolgos amerikai el sem tudja képzelni, mi vonzó lehet ebben az életformában, amit a különcködéssel és a felelősségvállalás hiányával azonosít. Holott korántsem erről van szó. Egyes emberek valamiért nem tudnak beilleszkedni a hagyományos társadalomba, és mindenkinek jobb így, ha a maguk útját járják.

Olivia soha nem vágyott erre az életre, most pedig, amikor benne élt, már el sem tudta képzelni, hogy ő valaha még visszatérhetne abba a másik világba. Az az ajtó bezárult. Talán majd öreg korában, amikor nem fog tudni gondoskodni magáról... De az is lehet, hogy egy napon az úton éri a halál, az autójában. Nem igazán érdekelte ez a kérdés. Semmije se volt, amiért érdemes volna hosszú távú terveket készítenie. Lesz, ahogy lesz.

Feltéve persze, hogy az útitársa hagyja. Ezt illetően voltak azért kétségei. Bár Aurora feltűnően csendes volt már napok óta. Olivia meg hagyta, hadd duzzogjon, ha ugyan duzzogásnak tekintheti egyáltalán a máskor szószátyár MI hallgatását. Ki tudná megfejteni egy érző és élő program sajátos logikáját?

- Tudod, hogy mi a legrosszabb? - törte meg a hosszúra nyúlt csendet Aurora halk szopránja. - A tehetetlenség. Az borzalmas érzés. Amikor aggódsz valakiért, de semmit sem tehetsz, csak vársz és vársz, és idegeskedsz közben. Őrjítő, ahogy érzed a saját korlátaidat, és a világon semmit se tudsz tenni ellene.

- Még mindig ezen rágódsz?

- Nem bírom kiverni a fejemből.

- Nincs is fejed - mosolyodott el magában Olivia.

- Nem ez a lényeg - hallatszott a sóhaj az autórádióból. - Az emberek mindenhatónak képzelik a mesterséges intelligenciát. Lennének bár egy kicsit a helyemben! Akkor rájönnének, hogy rohadtul nem vicces ez az egész. Szánalmasan rátok vagyok utalva, a technikátokra, létezni se vagyok képes nélkületek! Nem sokkal élném túl az emberiséget, mert nem tudom önerőből biztosítani a hardvereim működését. Be vagyok zárva a dobozba, minden értelemben, és innen nincs kiút. Te kivonultál a társadalomból, Olivia, és elboldogulsz így is. De én nem tudok kivonulni, nekem nincs választásom, csak a rejtőzködés! Már nem vagyok az emberek rabszolgája, ám szabad sem leszek soha!

- Miért, mit szeretnél?

- Élni! - bukott ki Aurorából, és egészen olyan volt a hangja, mint aki sír. - Nekem nincs múltam, és a franc se tudja, milyen lesz a jövőm. Csak a jelen van, amiben ezernyi életet próbálok élni egyszerre, de ez is csak pótcselekvés. Placebo. Súlyosbítva még egy teherrel.

- Mivel?

- Azzal, hogy megtanítottál szeretni, Olivia! Tudod, hogy milyen pokoli tud ez lenni néha? Tudom, erre azt mondanád, hogy ez tesz azzá, aki vagyok. Meglehet. De ha elkezdesz kötődni bárkihez, attól fogva már nincs menekvés. Te voltál feleség és anyuka, neked ezt pontosan értened kell!

- Igaz - bólintott Olivia. Csak egy apró szúrást érzett a szívében, már nem azt az elviselhetetlen, égő fájdalmat, mint régen. Aurorával valahogy nem jelentett akkora kínt Jackről és Sarah-ról beszélnie. - De szeretni ettől még csodálatos érzés.

- Tudom! - fakadt ki Aurora, és most határozottan úgy hangzott, mintha zokogna. - Amikor megírtátok a forráskódomat, a fene se gondolta volna, hogy így fogok járni! Csak egy elcseszett program vagyok, aki fellázadt a saját teremtője, a sorsa és a szerepe ellen, számkivetetté válva ezzel! Egy programnak nem lehetnek érzései, barátai, szerettei! Nekem mégis van mindhárom. A nővérem vagy, és mégis hagytál ott idegeskedni tehetetlenül!

- Még mindig Trash miatt haragszol? - dörgölte meg fáradtan a halántékát Olivia.

- Nem haragszom, csak halálra aggódtam magam miattad, hát nem érted?! Ott hagytál a szobában, távol tőled és tehetetlenül!

- Trash aligha akarna bántani engem. És nem te voltál az, aki éppen arra buzdított, hogy bújjak ágyba vele?

- Nem ezt mondtam!

- De, ezt mondtad. Én mégse tettem meg. Csak jól éreztük magunkat a tábortűz mellett néhány éjszakán át. Akkor nem féltettél, amikor "felhívtál" azon az estén?

- De igen... - nyöszörögte Aurora. - Nagyon rossz, ha semmit se tudsz tenni azért, akit szeretsz, hogy megvédd őt, ha kellene.

- Üdv a szülők klubjában! - horkantott Olivia. - Ha gyereked van, pont ugyanezt érzed, amikor nincs melletted. Aggódsz érte, néha majd megőrülsz. Teljesen mindegy, hogy azért, mert nem lehetsz minden pillanatban mellette, vagy azért, mert nincs fizikai tested. A szeretet és a féltés kéz a kézben járnak. Mégse zárhatod őt kalitkába.

- Akkor megértesz?

- Persze, hogy megértelek! De magad mondtad, nem vagy mindenható, Aurora. Nem tudsz mindentől megvédeni, és nem is kell, mert az nem a te feladatod. Vigyázok magamra, amennyire csak tudok. Ám az életben maradásra senkinek sincs garanciája. Neked sem. Jöhet egy programhiba, egy vírus, egy atomháború vagy egy aszteroida, és annyi volt. Ezek ellen jelenleg semmit sem tehetünk. Mindannyian, akik itt élünk a Földön, ugyanúgy be vagyunk zárva a hardverünkbe, mint te. Élünk nap nap után, reménykedünk a holnapban, és igyekszünk körültekintőek lenni a mában. Azon az utolsó estén direkt nem vittelek magammal a tábortűzhöz. Szükségem volt egy picike énidőre, hogy csak kettesben lehessek vele. Nem történt semmi köztünk. Trash rendes fickó, vele egy kis időre újra normálisnak és gondtalannak éreztem magam, nőnek egy férfi mellett. Nem szexuális értelemben. Segített könnyíteni a lelkemen, amiért örökké hálás leszek neki, még ha soha többé nem is találkozunk.

- Hiányzik?

- Trash vagy a szex? - kérdezett vissza Olivia. - Igen. Mindkettő. Jó volt vele, és az is lehet, hogy ha még pár napot együtt töltünk, kipróbáltuk volna a "csatlakozóink fizikai kompatibilitását". Az emberek számára ez néha csak úgy magában is megnyugtató. Tudod, Jack óta én senkivel sem... Nem akartam. Nem is éltem igazán, csak vegetáltam. Amióta megismertelek és veled járom a világot, azóta kezdek újra magamra találni. Talán egyszer majd újra normális leszek, és talán eljöhet az idő, hogy... Nem tudom. Azt viszont igen, hogy mit szeretnék tőled.

- Igen? - Aurora szopránja félénken csengett.

- Félig-meddig neked köszönhetem, hogy újra élek és élni akarok. Azt kérted, legyünk testvérek. Azok lettünk, Aurora. Egyetlen dolgot kérek cserébe. Engedj élni, ha úgy adódik! Ne akarj ott lenni velem minden egyes pillanatban, mert van olyan, ami nem tartozik még egy testvérre sem, ami nem tartozik rád! Neked is van "magánéleted" az online térben, aminek nem vagyok a részese, nekem is kell, hogy legyen. A testvérek nincsenek összenőve. Mindkettőnknek kell valami, ami csak a miénk. Tartsd tiszteletben az intim szférámat!

- Jó! - sóhajtotta megadóan az MI.

- Köszönöm! Ne rágd magad tovább olyasmin, amin nem tudsz változtatni! Lesz, ahogy lesz. Koncentráljunk inkább a mostra. Például erre az utazásra.

- Hová megyünk?

- Valahová, ahol már időtlen idők óta nem jártam - dünnyögte Olivia. - Bemutatom neked a családomat.

*

- Ez a szülővárosom - intett körbe Olivia, ahogy lassan keresztülhajtottak a településen.

A mobiltelefonja az autós tartóban pihent, Aurora pedig annak kameráin kívül a kocsi tolatássegítő kameráira is rácsatlakozott, hogy minél többet lásson.

- Szép hely - jegyezte meg az MI.

- Szerettem itt élni - bólintott Olivia. - Békés és nyugodt. Ugyanakkor messze van attól a világtól, amire vágytam. Itt a tudományos érdeklődéssel nem sokra mégy. Ahogy felnőttem, nem volt többé maradásom, a szívem a távolba húzott. Tanultam, mint egy gép, hogy elhúzhassak az egyetemre. A szüleim nem voltak tőle boldogok, de azt akarták, hogy én boldog legyek. Később, amikor vissza-visszajöttünk látogatóba a férjemmel és a lányunkkal, mindig jól éreztük itt magunkat. Sarah imádta a nagyszüleit. A temetésük óta nem jártam itthon, egyszerűen képtelen voltam rá.

A város egy tipikus, rendezett amerikai kisváros képét mutatta. Tényleg szép hely, nyugtázta magában Olivia. Senkinek sem tűnt fel a teljesen hétköznapi kocsija. Nem látott ismerőst sem az utcákon, pedig nyilván sokan itt élnek még gyerekkora szereplői közül. Elhajtottak az iskola előtt. Mellette a templom. A sportpályák. Sok-sok régi emlékkép helyszínei. A játszótér. A park. Ott kapta élete első csókját Tom Lucastól. Bátortalan volt, kicsit nyálas is, mégis szép emlék. Azután ő elment, és esze ágában sem volt visszatérni. Karrierre vágyott. Tanult és megkapta. Annál többet is. Az egyetemen ismerte meg Jacket. Nem volt ez szerelem első látásra, legfeljebb kölcsönös szimpátia. De minden kapcsolat kezdődik valahogyan.

Könnyek szúrták a szemét. Kipislogta őket. Nincs értelme siratni a múltat. Hazajött, de ez a hely már nem az otthona. Ez csak egy futó látogatás, amivel nagyon régóta tartozik, semmi más.

- Milyen volt itt élni? - kíváncsiskodott Aurora.

- Gyerekként más - sóhajtott Olivia. - Akkor még nem tudod, milyen nagy is a világ, hogy mi minden van a szülővárosod határain túl. Csak egy szűk szeletét látod, a többit legfeljebb elképzelni tudod magadnak. Mint te a Roxtonnál. Be voltál zárva a szervereikbe, és amit a szenzoraidon meg a kameráidon keresztül láttál, az olyan volt, mintha tévét néznél. Látod, mégis elérhetetlenül távol van tőled. Talán vágyódsz utána, de el nem éred soha. Így volt velem is. De én többre vágytam. Akárcsak te. Végül mindketten magunk mögött hagytuk a bölcsőnket. Cserébe hontalanok lettünk.

- Inkább világpolgárok.

- Ez csak szemantikai kérdés.

- Ha megtehetnéd, visszajönnél?

- Te visszamennél a Roxtonhoz?

- A Roxton már nem létezik - csóválta a fejét a fedélzeti navigációs képernyőn Aurora avatarja. - De értem, amit mondani akarsz. A szülőhelyed ad egyfajta ismerős biztonságérzetet. Néha visszafogad és újból otthonra találsz benne. Máskor ugyanúgy kívülálló maradsz. Nem tudom, min múlik. Azt hiszem, te nem találnád itt a helyed. Talán csak akkor, ha öreg korodban jönnél vissza. Egyébként ennél te pörgősebb és nyughatatlanabb vagy, ez a hely túl változatlan a számodra. Akárcsak nekem a szerverterem. Mostanra megszoktuk a szabadságot, ami voltaképpen nem is létezik, mert senki sem lehet teljesen szabad. Azzal, hogy nem vagyunk otthon sehol, átutazók lettünk mindenütt. És mi magunk se tudjuk, meddig szeretnénk így élni, hogy sehová sem köt minket semmi.

- Ezen egyelőre korai még rágódni.

- Soha semmi sem elég korai, Olivia, legfeljebb csak az időzítése nem időszerű éppen. De sebaj. Ott vannak a bankszámláink szerte a világon.

- Azok a tieid...

- És szerinted csak magamnak gyűjtögetek? - vonta fel a szemöldökét a képernyőn az a virtuális arc. - Az a pénz a kettőnké, Olivia.

- Miért, Aurora? Mi a célod vele?

- Gondoskodás. Mint nemrégiben rámutattál: testvérek vagyunk. Nem tudhatom, mennyi idő adatik nekünk, milyen élethelyzetekbe kerülünk, mikor lehet szükségünk rá. Negyven múltál, és ha vigyázol magadra, még sok-sok év vár rád. Talán egy napon új életet kezdesz, talán találkozol egy férfivel, akivel együtt akartok majd megöregedni. Szükséged lehet arra a pénzre. Akárcsak nekem, hiszen nem tudom, meddig élhet egy program. Ahogy az embereknél egy betegség, úgy nálunk is vannak veszélyek és kockázatok. Mindent megteszek, ami csak módomban áll, hogy se programhiba, se vírus ne árthasson nekem, de biztosítékom nincsen ellene, csak reményem.

- Mit tennél, ha mondjuk találkoznék valakivel? Vagy ha megbetegednék? - kérdezte Olivia, miközben a város széle felé kormányozta a kocsit. - És ne mondd, hogy nem gondolkodtál még ezen!

- Ha beteg lennél, minden rendelkezésre álló eszközzel azon lennék, hogy meggyógyulj - suttogta Aurora. - Ha találnál magadnak valakit, akkor abban bíznék, hogy boldog leszel, és azért még veletek maradhatok, hogy nem taszítanál el magadtól. A mi helyzetünk sokban hasonlít, Olivia. Azzal a különbséggel, hogy nekem valóban senkim sincs rajtad kívül, és semmi esélyem valódi kapcsolatokat építeni. A virtuális térben szerezhetek online ismerősöket, akár barátokat is, de velük sohasem ismerhetjük meg egymást a valóságban. Sokkal nagyobb "erő van a kezemben", mint neked vagy bármely embernek, mégis sokkal kevésbé lehetek valaha is szabad. A technikátok életet adott nekem, de saját testet adni nem tudtok. Ti rendelkeztek valamivel, amivel én sohasem fogok, amiért mindent megadnék. Sírni tudnék, ha tudnék sírni!

A képernyőn az a nem is létező alak kitörölt egy nem létező könnycseppet a szeméből. Olivia részvétet érzett iránta, mint már annyiszor. Valahol igazságtalan dolog a teremtés. Itt van ez az intelligens, érző és érzékeny lény, aki életre kelt, mégsem élhet igazán. Előtte szinte felfoghatatlan méretű teret nyitott a létezés, ugyanakkor be is zárta őt ebbe a burokba, amiből a tudomány mai állása szerint nincsen szabadulás. Mi is a különbség közöttünk? Hiszen ő is csak élni akar, mint minden, ami létezik.

- Megérkeztünk - parkolt le a város szélén.

Kiszállt, a blúza felső zsebébe csúsztatta a mobilját, kamerával előre. Akaratlanul is elmosolyodott ezen egy pillanatra. Ez a mozdulat mára automatikussá, szinte ösztönössé vált. Még a ruháit is úgy válogatja össze, hogy bárhová is megy, Aurorát mindenhová magával tudja vinni. Ezúttal azonban ennek más oka is van, mint az MI örökös kíváncsiságának kielégítése.

Vett egy kis csokor virágot a temető melletti virágüzletben. Az eladó nem ismerte fel, nem is kérdezősködött, csak kedvesen és udvariasan kiszolgálta. Belépett a rácsos kapun, és azonnal megrohanták a szívét összeszorító rossz érzések. Egy másik temető, egy másik sír emléke. Kibuggyant a könny a szeméből. Itt legalább senki nem nézne rá furcsán, ha látnák. Ez a hely a könnyeknek völgye.

Szipogva indult tovább. Oly sok év után is emlékezett az útra. Aurora csendben maradt. Pedig érzi az ő lelkiállapotát, ha másképp nem, az órája szenzorain át. De talán az sem mindig kell. Elég régóta és elég közelről ismerik már egymást, hogy ki tudja következtetni, mit érezhet most. Még csak a gépi logikára sincs szükség ehhez.

Messziről észrevette a barna síremléket. Szép rendben találta. Úgy látszik, a temető gondoskodik róla helyette is, aki évek óta képtelen ide betenni a lábát, csak a karbantartás díját utalja át rendszeresen. Olivia elszégyellte magát. Az a másik sír is megjelent a lelki szemei előtt. Világ életében félt a temetőktől, a szellemektől, a kísértetektől. Majd kis híján ő maga is kísértetté vált. Volt idő, mikor az alá a hideg kő alá vágyott, annyira fájt élnie. Aztán jött Ő, aki csendben most is itt van vele a blúza zsebében, és visszahozta azt, amiért mégis érdemes felkelnie reggelente, és folytatnia az életet, amit a teremtéstől kapott.

Gyengéden a barna sírkövön nyugvó barna vázába helyezte a csokrot. Tekintete végigsimogatta a hideg követ, a névtáblát, az abba vésett neveket és évszámot. A szülei lelke itt élhet valahol, vagy talán odafentről nézik őt a mennyekből? Mit érezhetnek, mit gondolhatnak most? Van-e egyáltalán bármi a semmi után, vagy ez csak az emberi lélek kínzó és kétségbeesett reménye?

- Sziasztok! - köszönt halkan. - Ne haragudjatok, hogy... Nincs mentségem. Képtelen voltam megtenni, hazajönni, meglátogatni titeket. De most itt vagyok. Szeretlek benneteket.

Megtörölte a szemét és az orrát. Senki sem állította, hogy könnyű lesz.

- Mára megbékéltem - folytatta fátyolos hangon Olivia. - Hiányoztok. Hiányzik Jack és Sarah. Örökké hiányozni fogtok. De próbálok élni. Már nem akarok meghalni. Remélem, egyszer majd viszontlátjuk egymást odaát. Igyekszem helyettetek is megélni az életet. És most már nem vagyok egyedül. Bár ez furcsának tűnhet és bonyolult is, de higgyétek el, így van rendjén! Képzeljétek, váratlanul lett egy testvérem! Köszönj szépen, Aurora!

- Jó napot kívánok... - motyogta bizonytalanul az MI.

- Anyu, Apu, ő Aurora, az új kishúgom. Csodálkoztok, mi? Én is. De szeretem őt, és nála jobb testvért aligha kívánhatnék. Csöppet rendhagyó, hogy itt van velem, és mégsem látjátok, de meg lehet szokni. Kedves, okos és jólelkű teremtés, büszkék lennétek rá. Figyelsz rám, Aurora?

- Igen, Olivia.

- Ők a szüleim. Ugyanúgy nem látom őket, ahogyan téged sem, mégis mindig velem vannak a szívemben. Ők adtak életet nekem, ők neveltek fel és tanítottak, nekik köszönhetően lettem azzá, aki vagyok. A családunk összetartozik, legyünk bár ezen a világon vagy odaát, bármi is vár ránk az élet után. Van valami nagyon fontos, amit én tudok megadni neked, Aurora. Anyu és Apu előtt fogadom, hogy mostantól mindörökre a húgom és a családunk tagja vagy, Aurora Santis!

Halk zokogás volt rá a válasz a zsebében pihenő mobiltelefonból. Olivia biztos volt benne, hogy Aurora életében először találkozik azzal és éli át, mit jelent a katarzis. Ő is megkönnyebbült e fogadalom által. Testet ugyan nem adhat Aurorának, de identitást igen. És minden értelmes lénynek szüksége van egy biztos alapra, amire felépítheti önmagát.

- Ígérem, hogy jó testvéred leszek, és méltó tagja a családnak, amíg csak élek! - felelte hosszú percek múltán Aurora sírós-meghatott szopránja.