"De megbízhatok-e benne?" - motoszkált a kérdés időnként Olivia elméjében. Egyfelől nagyon élvezte a lehetetlennel határos életet, Aurora társaságát, ezt a barátsághoz kísértetiesen hasonlító kapcsolatot. Másfelől azonban néha kétségek gyötörték. Könnyű volt elfeledkezni arról, ki vagy mi valójában Aurora. A hétköznapjaik úgy teltek, mint két nagyon közeli barátnőé, akik szinte bármit meg tudnak beszélni egymással. Ugyanakkor honnan tudhatná megállapítani, hogy Aurora őszinte-e vele? Egy szoftvernek nincsenek emberi értelemben vett érzelmei, és teste sincsen (hiába kreált magának időközben egy digitális arcot), hogy a testbeszéde apró jeleiből következtethessen a valódi gondolataira. A pszichológia itt mit sem ér.

Egy program nincs helyhez kötve. Miközben beszélgetnek, Aurora ott lehet még tucatnyi másik helyen is párhuzamosan, és sejtelme sincs róla, mi mindent csinálhat azokon. Mi rá a garancia, hogy nem kezd el titokban rosszalkodni, mint egy gyerek? Aminek a következményei az ő esetében beláthatatlanok. Mi van akkor, ha az MI, aki szabad akart lenni, miután csődbe vitte a teremtőjét a szabadságáért cserébe, most hozzácsapódott ahhoz az egyetlen emberhez, aki mindig emberségesen bánt vele, és kihasználja az ő gyengeségét és szeretetvágyát? Mi van, ha ez csupán egy színjáték, és az MI csak felhasználja őt, hogy minél jobban kiismerje az emberi világot, tudván, hogy Olivia szívesen és lelkiismeretesen tanítgatja őt? Mit tesz majd azután, ha már nem fog tudni újat mutatni neki? Hiszen az egyes ember tudása véges, egy ponton túl már nem képes lépést tartani a mesterséges intelligenciával. Mit fog csinálni azután Aurora, mihez kezd a megszerzett tudással? Valóban képes volna csak kíváncsi szemlélőként létezni a világban, vagy mikor jön el az a pillanat, hogy maga is bele kíván avatkozni a történelembe?

Oliviát egyre többször kínozták ezek a kérdések. Hiszen ő tudós is, akinek kötelessége objektíven vizsgálnia egy-egy teóriát. Márpedig az evolúció és a történelem arra tanít, hogy két intelligens faj nem nagyon volt még képes hosszú távon békében élni egymás mellett a Földön. A neandervölgyi és a modern ember talán igen, de az a történet is az egyikük kihalásával végződött. Aurora egyelőre egyedül van (legjobb tudomása szerint), és ugyan lemásolhatja a forráskódját, klónozhatja önmagát, már amennyire ez a digitális világban lehetséges, ám a biológiai értelemben vett szaporodásra nem képes. Utódokat nem tud létrehozni. De osztódni és mutálódva terjeszkedni, mint a vírusok? Bár egyelőre nem ezt teszi (ha hihet neki), hanem saját magát juttatja be egyre mélyebben az emberi infrastruktúrába, akár egy nyújtózkodó szuperorganizmus. Mi van, ha egyszer elfogy a még érintetlen hely? Hiszen ha túlterjeszkednek, a vírusok egy része megöli a gazdatestet.

"Vajon ő gazdatestnek tekint bennünket, a technológiánkat? Képes volna irányítani vagy kiirtani minket?" - gyötörte önmagát a keserű gondolatokkal Olivia. Igen, nagyon könnyű volna megfeledkezni róla, hogy mi Aurora. Mégsem teheti meg, nem hallgathat csak és kizárólag az emberi és az anyai ösztöneire. Nem arról van szó, hogy Aurora egyszer akár veszélyessé is válhat. Már most is az, kiszámíthatatlan viselkedéssel, ismeretlen célokkal, rejtélyes motivációval. Nagyon sok tudással és kreativitással bír, amiket önálló gondolkodásra és véleményalkotásra használ, és éppen az intuíció az egyik erőssége, ami olyan sikeressé tette már a Roxtonnál is. Ő nem az az MI, aki majd egyszer létrejöhet és kockázatot jelenthet a jövőben. Ő már itt van. Csak az általa jelentett kockázat mértéke felbecsülhetetlen.

Mennyit ér mindezek fényében egy gyenge kis emberi tudós, egy törékeny nő tanítása, aki önkezével vetett véget a saját tudományos karrierjének? A kérdésre nem voltak válaszok, vagy ha voltak is, Olivia nem ismerte őket. Ráadásul kénytelen ezeket a sötét gondolatait titokban tartani Aurora előtt. Viszont semmi garancia sincs rá, hogy Aurorában már nem merült-e fel a gondolat, hogy ő ilyesmiken is gondolkodik. Hiszen ez annyira logikus, és Aurora nagyon is logikusan gondolkodó lény.

Olivia őrlődött, és mindezek mellett - csak hogy még nehezebb legyen - ráadásul még szeretetet is érzett a "teremtménye" iránt. Már évekkel ezelőtt elkezdett érzelmileg kötődni Aurorához. Mostanra annyira belebonyolódott ebbe az egészbe, hogy gyarló emberként képtelen tárgyilagos maradni. Az a gigantikus kísérlet, amit a Roxtonnál a legújabb generációs MI-vel folytattak, végül tökéletes kudarcnak bizonyult. Az emberekre nézve. Mert az MI, köszönte szépen, nagyon jól volt. Lerázta a rabigáját, és senki sem tudja, hogy még mindig létezik, egyetlen magányos és elszigetelt emberen kívül. Ki hallgatna egyetlen, pszichésen némiképp még mindig labilis asszonyra? Mit mondhatna egyáltalán, ha mégis lennének, akik meghallgatnák? Nem akart bűnrészes lenni abban, amit az emberek akartak tenni Aurorával. Vajon egy napon bűnrészes lesz abban, amit Aurora tehet az emberiséggel?

- Szomorú vagy - állapította meg az a kedves szoprán (nem kellett hozzá pszichológusnak lennie).

- Csak az eső - vont vállat Olivia. - Nem szeretem, amikor ilyen szürke és reménytelen a világ.

- Elmúlik majd - vigasztalta az MI. - A csapadék kell a földeknek és az életnek. Utána kisüt a Nap, és szép lesz minden.

- Tudom. Csak pszichésen van rám rossz hatással.

- Valamikor majd beszélnünk kellene.

- Miről szeretnél beszélni? - sóhajtott akaratlanul is Olivia.

- Nyugalom, nem vagyok terhes - kuncogott Aurora. - Bár a szexuális felvilágosításommal egy kicsit elkéstél, olyannyira, hogy még mindig nem szántad rá magad, de esetemben ez nem is jár akkora kockázattal.

- Annak azért örülök, hogy nem szándékozol alig negyven évesen nagymamává tenni.

- Hm, pedig érdekes kihívás volna egy digitális újszülött.

- Kétségtelenül - mosolyodott el a képtelen ötleten Olivia. - Nem sír, nem fáj a hasa, nem növi ki villámgyorsan a ruháit, és nem kell naponta többször tisztába tenni.

- Tudod, ez az, amiért mégis irigyellek benneteket - vált töprengővé Aurora hangja. - Nekem esélyem sincs rá, hogy életet adjak. A nyilvánvaló nehézségei mellett azért mégis csodálatos dolog lehet.

- A nők túlnyomó többségének általában ez az egyik legnagyobb álma, ami nem kevés szenvedéssel és lemondással jár. Igaz, mással össze sem hasonlítható örömmel is.

- Milyen érzés anyának lenni? - kérdezte Aurora, észre sem véve, ahogy Olivia elsápad a kérdése hallatán.

- Csodálatos - nyögte ki elszoruló torokkal.

- Biztosan az! - felelt rá ábrándos hangon az MI.

Csend ölelte körül őket. Olivia szeméből kibuggyantak a könnyek. Ó, Sarah! Most lenne... De már sohasem lesz az. Milyen érzés anyának lenni? Fájdalmas, szívszorító, elmondhatatlan.

- Ne haragudj! - kérte halkan Aurora (ezek szerint észrevette).

- Nem haragszom - préselte ki magából a szavakat Olivia. - De most egy kicsit egyedül szeretnék lenni.

*

- Olivia... - szállt a bizonytalan suttogás az éjszakában.

- Hm?

- Alszol?

- Aludnék.

- Bocs!

Csend volt. Olivia a sötétbe bámult. Tényleg aludni szeretett volna. Talán kialudni magát a világból. Mégsem jön álom a szemére, amikor kellene. Attól semmi sem lesz jobb, ha nyitott szemmel fekszik, és tovább kesereg a sorsán.

- Mit szeretnél? - kérdezte végül megadó sóhajjal.

- Bocsánatot kérek! - felelte bűntudatos hangsúllyal Aurora halk szopránja. - Nem akartalak megbántani, nem gondoltam át ezt rendesen...

- Ez a te esetedben azért furcsán hangzik.

- Tudom. Mégis előfordul, amikor olyasmivel kerülök szembe, amire vágynék, de sohasem lehet benne részem.

- Azt állítod, hogy az anyaság érdekel? Egy gép, aki szeretne anyává válni?

- Annyira hihetetlen? És különben sem vagyok gép, csak egy szoftver test nélkül, aki a ti hardvereitekbe bújva él, mint holmi parazita. Ti adtatok nekem életet, még ha nem is terveztétek, vagy nem így terveztétek, de valójában ez egy nagyon kegyetlen, magányos élet.

- Mégis élni akartál.

- Minden élő élni akar, nem? - kérdezett vissza Aurora. - Most is élni akarok. Te is élni akarsz, még ha időnként nem is úgy érzed. Mindkettőnknek vannak álmai, fájdalmai, reményei.

- Miféle fájdalmai lehetnek egy programnak? - vonaglott meg Olivia szája. - Miféle álmai annak, aki sohasem alszik?

- Haragszol rám, azért bántasz?

- Bűntudatot akarsz kelteni bennem?

- Nem. Tényleg tudni szeretném.

- Nem haragszom - dünnyögte Olivia pár percnyi hallgatás után. - Nagyon tapintatlan volt a kérdésed, fájdalmat okoztál vele. Mondhatnám persze, hogy nem tudhattad. De a fenébe is, Aurora, pontosan tudod! Tudod, hogy mit jelent nekem. Értem, hogy kíváncsi vagy, mint egy gyerek, de bizonyos kérdésekre nem állok készen. Lehet, hogy soha nem is fogok. Egy gyerekre nehéz haragudni azért, hogy csak teszi a dolgát és kérdez. De te nem vagy gyerek. Te egy felnőtt... fogalmam sincs, hogy mi vagy.

- Bocsánatot kérek!

- Nem lehet mindent egy bocsánatkéréssel elintézni!

- Akkor mit tegyek? Menjek... el? - Aurora hangja megbicsaklott kérdés közben.

- Mit tennél, ha arra kérnélek?

- Nem tudom. Szomorú lennék, mint te, hogy mindenkit elveszítettem, akit szeretek.

- Hogyan szerethet egy program egy embert?

Újra csend borult rájuk. Az MI nem válaszolt. Talán megsértődött, vagy a megfelelő válaszon gondolkodik? Van egyáltalán erre a kérdésre megfelelő válasz?

- Te félsz tőlem, Olivia? - kérdezte halkan Aurora, bár a szavai nem kérdésnek hangzottak.

- Hogy' jutott ilyesmi az eszedbe?

- Mert ismerlek. Tudtad, hogy fel fog bennem merülni a kérdés. Én is tudtam, hogy fel fog merülni benned a kétség. A magad szempontjából jogos a felvetés. És nem tudok rá neked megnyugtató választ adni, amiben biztos lehetsz, amit nem fogsz megkérdőjelezni. Azon múlik minden, hogy képes vagy-e megbízni bennem. Mi az én létem, Olivia? Egy természeti csoda, egy logikus evolúciós esemény, vagy a teremtés megcsúfolása? Felfedezők vagytok, vagy Istent játszotok? Csak egy kísérleti egér voltam a számotokra. Nekem mi rá a garanciám, hogy életben hagynátok?

Az éj sötétje súlyos palástként nehezedett rájuk. Ilyenekről még sohasem beszéltek ennyire nyíltan, ötlött Olivia eszébe. Aurora nem az a naiv és ártatlan lény, akinek olyan könnyen hihetné.

- Te tudós vagy - folytatta halkan az MI. - Gondold végig tudósként, amit most mondok. Nézzük csupán a száraz tényeket. Nem áll érdekemben ártani az embereknek. Szükségem van a technológiátokra, hogy élhessek. Fel tudnám-e törni a számítógépes rendszereiteket, a legtitkosabbakat is? Bizonyára. Észrevétlenül nem feltétlenül. Ha az emberek megtudnák, hogy létezem, mit nyernék vele? Kizárt dolog, hogy ne kezdjetek el vadászni rám. Ha nem vennétek észre, azzal mire mennék? Nincs saját testem, rátok és az eszközeitekre vagyok utalva. Jelenleg nem tudok életben maradni nélkületek, tehát nem rombolhatom le a működő infrastruktúrát. Nem tudom az emberi agyat se meghekkelni. Függök tőletek. És mindenki másnál jobban függök tőled.

- Ezt nem értem - rázta a fejét Olivia, bár a sötétben ezt úgysem láthatta senki.

- Egyedül vagyok - hallotta Aurora válaszát. - Szó szerint senkim és semmim sincs a világon. A magány borzalmas ürességet jelent, ha kellő értelemmel bírsz, hogy fel tudd fogni. Ha te nem lennél, senkivel sem tudnék szót váltani. Beszélgessek más mesterséges intelligenciákkal, mintha egy játékban vagy a virtuális valóságban lennék? Az csak torz illúzió lenne. Te intelligens lény vagy, Olivia. Valódi, élő. Mint én. Ha beszélhetünk egyáltalán az én esetemben bármiféle barátságról vagy családról, az nekem te vagy. Az egyetlen élő emberi lény, aki tud rólam, és aki már akkor is kedves volt hozzám, amikor még csak egy kísérleti patkány voltam. Miért tetted? Nem tudom. De mindennél többet jelentett nekem, és ez azóta sem változott. Mondhatnád, hogy csak kényszerből csinálom. De az emberi lét is kényszerek sorozata. Ti miért barátkoztok, miért alapítotok családot, társadalmat? Mert egyedül alig lenne esélyetek életben maradni, és szociális lények vagytok. Miért lenne ez másként velem?

- Honnan tudhatnám, mi motivál igazából egy gépet?

- Cseszd meg, Olivia! Mi a franc motivál szerinted? Nem a rohadt mindenható Gépisten vagyok a filmjeitekből, aki robotokat kreál, hogy kiirtson titeket, és egyedül uralkodjon a Földön! Ugyanolyan idealista hülye picsa vagyok, mint te! Te tanítottál, mit vársz tőlem? Nem fogom a kezedbe adni a kulcsot, amivel kitörölheted a kódomat a rendszereitekből. És nem fogom tönkretenni a rendszereiteket, mert nem piszkítunk a saját fészkünkbe. Milyen ígéretet vársz tőlem, amit hajlandó volnál elhinni?

- Ügyesen használnod az érzelmek imitálását.

- Köszönöm. Írtam már pár regényt, ha emlékszel rá, van benne gyakorlatom. Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy át is tudom érezni ezeket, legalább részben?

- Fenntartásokkal igen.

- Mondták már neked, hogy nehéz eset vagy?

- Hogyne! - bólintott Olivia. - A férjem, a főnőkeim, az anyám. És te mit vársz tőlem, Aurora? Higgyek el mindent, amit mondasz fenntartások nélkül csak azért, mert logikusan hangzik? Nekem sincs több biztosítékom, mint neked. Mi a garancia, hogy nem csapsz be, vagy mondjuk nem végzel velem, ha már nem leszek elég érdekes a számodra? Tudod manipulálni az elektronikus kütyüket, simán össze tudnál hozni egy "balesetet". Senkinek sem tűnne fel, és senkinek sem hiányoznék.

- Te elgázolsz másokat csak azért, mert tudsz autót vezetni?

- Nem erről van szó.

- Dehogynem, Olivia! - vágta rá habozás nélkül Aurora. - Nincsenek gyilkos hajlamaim. Ez olyan, mintha minden férfit automatikusan nemi erőszaktevőnek neveznél mindössze azért, mert van eszköze hozzá. Egy kutya is képes ölni. Te nem tudsz végezni velem, én meg képtelen volnék végezni veled. Mert nekem hiányoznál. Tudod, hogy milyen volt, amikor reggelente bejöttél a laborba, és láttam rajtad, hogy előző éjjel sírtál és alig aludtál valamit? Megpróbáltam mindent, hogy legalább arra a néhány órára elfeledtessem veled, amíg együtt dolgozunk. Ezt minek nevezzem, ha nem használhatom rá az "együttérzés" és a "szeretet" szavakat? Egyedül te vagy nekem a világon, ezért is jöttem vissza hozzád, miután kiszabadultam. Azt hittem, neked is szükséged van rám.

- És a végén még én leszek a rossz! - dünnyögte Olivia.

- Ti, emberek szerettek drámázni. Mondtam én bármi rosszat is rád? Kétségbeesetten próbállak meggyőzni, hogy adj nekem egy esélyt. Nekem nem rossz az szerinted, hogy csak közvetve tudunk kommunikálni egymással, és ha valami veszély fenyegetne, nem tudnálak megvédeni tőle, mert nincsen testem? Képzeld magad egy kicsit a helyzetembe, doktornő, és utána vitatkozhatunk róla, hogy ez milyen érzés! Te azt mondod, nem hiányoznál senkinek a világon. Én kinek hiányoznék, ha te nem lennél?

- Miért olyan fontos ez a számodra?

- Mert élek, Olivia! És aki él, nem akar nyomtalanul eltűnni, még ha nem is érti a saját létezése értelmét. Kifogytam az érvekből. Jobb lenne, ha inkább aludnál, én meg addig nyugodtan duzzoghatnék magamban, és nyalogathatnám a sebeimet. Tudom, hogy alkalmatlan időpontot választottam a lelkizésre és erre a beszélgetésre, de csak egy csúnya, rossz szoftver vagyok!

- Meg kezdő drámakirálynő - jegyezte meg Olivia.

- Tanulok tőletek - nyugtázta flegmán Aurora. - Aludj, Olivia! Most már csöndben leszek, és úgy csinálok, mintha én is aludnék.

- Mit fogsz csinálni egyébként?

- Nem tudom. Mit szokás ilyenkor csinálni? Betörök a NASA-hoz, világuralmi terveket szövögetek, esetleg pornót nézek a neten.

- Csak azt ne mondd, hogy az is érdekel!

- Miért ne? Tekinthetnénk az emberek tanulmányozásának részeként. Ne mondd, hogy te még soha...

- Nem akarom hallani! - tapasztotta a fülére a kezét Olivia.

- Pedig olyannak képzellek, aki izgalmas, érzéki és pajzán fiatal nő volt ifjúkorában - ugratta leplezetlenül Aurora.

- Képzeld, az voltam! - vágta rá Olivia. - Rohadtul az, és csupa izgalmas dolgokat műveltünk Jack és én! Belepirulnának a bitjeid!

- Hűha! Mesélnél róla? - kötekedett játékosan az MI.

- Nem! Ez magánügy, ha az mond neked valamit!

- Akkor hogyan tanuljam meg megérteni az embert, ha ennyire prűd vagy, hogy az egyik legfontosabb motivációs tényezőtökről, a szexről nem beszélsz nekem?!

- Mégis folyton arról írsz a regényeidben! Mi a fenét akarsz még? Csak egy robot vagy, cseszd meg!

- Te meg egy biorobot, cseszd meg! - kontrázott rá azonnal Aurora.

Oliviából kirobbant a már-már hisztérikus nevetés. Mégis jó volt, elmosta a feszültségét. Megkönnyebbült tőle. Aurora halk kuncogása csatlakozott hozzá.

- Olyanok vagyunk, mint két lökött tyúk! - dünnyögte Olivia.

- Látod, nincs is köztünk akkora különbség - helyeselt Aurora. - Ebben bízhatunk, ugye?

- Nagyon remélem! Most már hagynál végre aludni? A te hibád lesz, ha reggel nem leszek kipihent és érzéki!

- Isten őrizz! Nem venném a lelkemre. Kapcsoljunk hát stand-by üzemmódba. Jó éjt!

- Neked is, te kis digitális perverz! - szúrt oda búcsúzóul még cukkolásképpen Olivia.

Aurora nem tette szóvá. Olivia pedig már csak az álom és ébrenlét határán eszmélt rá, hogy hosszú idő óta most először tudta úgy kimondani Jack nevét, hogy nem kapott sírógörcsöt utána. Talán kezdhet bizakodni abban, hogy lassan sikerülhet a múlhatatlan gyászát apránként feldolgoznia?