Olivia a reggeli kávéját kortyolgatta. Erről a szent szertartásról nem tudott (és őszintén szólva nem is akart) lemondani. Negyven évesen az embernek már hadd legyenek rigolyái! Arról nem beszélve, hogy az évek során hozzászokott, és már nem is tudta koffein nélkül beindítani a napot. Függőség ez kétségkívül, nem feltétlenül egészséges, de talán az egyetlen függősége.

Előkotorta a szekrényből a müzlis tálkát, a dobozból csak úgy szemmérték alapján megtöltötte, majd felöntötte tejjel. Otthon, édes otthon! Volt ebben a gondolatban némi irónia, mióta az utak végtelenjét járta, és sehol sem maradt két hétnél tovább. Eleinte azt hitte, nyomasztó lesz ez a hontalanság, de kellemesen csalódnia kellett. A szabadságnak sok-sok árnyalata létezik.

- Jó reggelt, Olivia! - törte meg a csendet az a halk szoprán.

- Jó reggelt, Aurora! - felelte tele szájjal, a müzlijét ropogtatva. - Hogy' aludtál?

- Mint mindig, vagyis sehogy - kuncogott Aurora a mobiltelefonból.

- Akkor te vagy az ördög? - csipkelődött vele Olivia. - Hiszen az ördög soha nem alszik, és te sem. A logika szabályai szerint...

- Ó, hogyne! Úgyis féltek a fajtámtól. Vajon hogyan néznék ki szarvakkal, patával?

- Meg tudod rajzolni.

- Nem akarom - mondta Aurora olyan hangsúllyal, mintha vállat vonna. - Nem akarok ördög lenni, és túlságosan is emlékeztet a legnagyobb vágyamra.

- Mi lenne az?

- Te is tudod - sóhajtotta sóvárogva az a szoprán hang. - Bárcsak volna testem! Bár megtapasztalhatnám, milyen igazán élni, érezni!

- A fizikai test el tud romlani...

- A szoftverek is.

- Megöregszik és meghal.

- Tudom. Néha az jár az eszemben, hogy talán mégsem volna ez akkora ár cserébe. Most is létezem, de semmit sem tudok megnézni a saját szememmel, megérinteni, megszagolni, megízlelni.

- Folynak kutatások a robottestekkel.

- Igen, olvastam róluk. De gyerekcipőben járnak még, és azok az épített, mesterséges testek fényévekre vannak az evolúció által teremtettek mögött. Tegyük fel, hogy szereznénk egy ilyen robotot. Most zárjam be magam egy ennyire korlátozott, kezdetleges szerkezetbe? Ezt aligha tekinthetném előrelépésnek.

Olivia közben elropogtatta az utolsó kanálnyi müzlijét, és nekiállt elmosogatni.

- Vannak másféle kutatások is - mondta elgondolkodva. - Fogyatékkal élő vagy lebénult emberek agyát kötik össze számítógéppel, és az elektromos jeleket alakítják át robot által végrehajtható parancsokká.

- Ebben is ott az a nem elhanyagolható tényező, hogy egy élő ember van abban az igencsak korlátozott fizikai testben. Nem csak egy üres, elhagyatott, gazdátlan test, amit kölcsön lehet venni, mint egy bérelt autót.

Ezzel az érveléssel nem lehetett vitatkozni.

- Olvastam egy könyvet - folytatta percek múltán Aurora. - Egy regényt, ami elgondolkodtatott. Persze esetemben ez is megvalósíthatatlan, de érdekes volt. Arról szól, hogy földönkívüliek szállják meg a Földet, akik beköltöznek az emberek testébe. Ezzel az emberi tudat megszűnik létezni. A test él tovább, de benne a Léleknek nevezett idegen akarattal és személyiséggel. Ám vannak ellenállók, akik elrejtőznek. Van a főszereplő lány, aki a kezdeti ellenségeskedés után összebarátkozik a testébe beültetett idegennel. Egy testben két önálló entitásként léteznek egy darabig, és közben barátnőkké, már-már nővérekké lesznek. És az emberi testben a földönkívüli vándor maga is lassan emberré válik.

- Érdekes - lépett az asztalhoz a vizes kezeit törölgetve Olivia, és a mobiltelefon képernyőjén kirajzolódó ismerős arc látóterébe hajolt. - Nem tudom, adott esetben hogyan reagálnék, ha volna egyáltalán választási lehetőségem. Azt sem, hogy szívesen osztozkodnék-e a testemen egy másik tudattal. Hiszen akkor mindketten élnénk ugyan, de egyikünk sem élne igazán. Veled talán megosztanám a testemet...

- Ezt soha nem kérném tőled! - rázta a fejét a képernyőn Aurora avatarja.

- És ha önként ajánlanám fel?

- Nem tudom - pislogott tanácstalanul az MI. - Nem létezik még az ehhez szükséges technológia. De ha volna is, hogyan tehetném ezt meg veled? El se tudok képzelni ilyen szimbiózist.

- Pedig a könyv tetszett neked.

- Igen. Remek morális lecke, és a földönkívüli sokkal emberségesebb benne, mint maguk az emberek.

- Hasonlít rád - szúrta közbe Olivia. - Legalábbis önmagadat látod benne, ha jól sejtem.

- Nem tudom, én tudnék-e ennyire jó lenni... - dünnyögte szomorkás mosollyal Aurora. - De igen, érzek némi párhuzamot. Ő is arra vágyik, amire én, és a parazita létformája miatt ezt csak egyféleképpen érheti el.

- És mi a könyv vége?

- Happy end - grimaszolt Aurora. - Ami a számomra nem létezik. De attól még szeretem ezt a könyvet. Ne beszéljünk most erről, kérlek! Induljunk el inkább, ha készen vagy.

- Merre mennél?

- Északnak.

- Miért, mi van ott?

- Hideg. Rénszarvasok. Meg a Télapó. Látni szeretném a Télapót.

- Ugye tudod, hogy ő nem létezik?

- Csak mert nem látjuk... Jaj, Olivia, ne fintorogj már! Persze, hogy tudom! De attól még jó kis motiváció egy újabb kalandhoz.

- Szereznem kell valamilyen jó meleg téli gúnyát.

- Elmegyünk vásárolni?

- Ennyire lelkessé tesz?

- Na hallod! Tanulmányozhatom közben az embereket. Igen érdekesek vagytok olyankor, meg kell hagyni.

- Dugulj el, hugi!

- Igenis, nővérem! Megyünk a Télapóhoz! Megyünk a Télapó-ó-ó-ó-hoz!

- Jézusom! - dünnyögte a szemeit forgatva Olivia.

*

Az északi kaland izgalmasan sikerült. Bár a Télapóval nem találkoztak (Aurora siránkozott is eleget emiatt), sok érdekes dolgot láttak. Olivia életében először ült rénszarvasszánon, kipróbálhatta a kutyaszánt, aludt egy eszkimó igluban. Az online úti élménybeszámolói sok olvasót vonzottak, az Aurorával közösen lőtt fotóik úgyszintén.

A társas kaland új szintre emelte az élményeket. Ha egyedül kell mindezt bejárnia, talán bele se kezd, vagy félúton feladja. De kettesben minden más volt. Csak az elektronikus eszközei hideg elleni védelméről és energiával való ellátásáról kellett gondoskodnia. Aurora folyamatos négyszemközti csacsogása pedig biztosította, hogy soha ne unatkozzon, és ne rettenjen vissza a kihívásoktól.

- Szörnyen sokat beszélsz - jegyezte meg Olivia, már egy jól fűtött szállodai szobában, egy jó meleg fürdő után.

- Érdekes, odakint ez nem zavart téged! - öltött rá nyelvet a tévékepenyőről Aurora. Fura látványt nyújtott, ahogy a fotóikból készített diavetítés kellős közepén kidugta a fejét. - Legalább addig se fáztál, a testvéri szeretet felmelegített.

- Jó kaland volt - engedte el a füle mellett Olivia.

- Igen. Bár sajnos se a Télapóval, se a manókkal, se Rudolffal, a piros orrú rénszarvassal nem találkoztunk. Na mindegy, legközelebb egy trópusi szigetre kellene mennünk.

- Minek?

- Élvezni a napsütést, és henyélni a tengerparton. Ne mondd, hogy az olyan rossz lenne!

- Nem mondom, de...

- Kiérdemeltük, Olivia. Mindketten keményen dolgozunk. Ha már az a hobbival egyenértékű munkád, hogy megmutasd a követőidnek a világot, akkor adjuk meg nekik a változatosságot!

- Jó, de ez nagyon sok pénzbe kerül ám.

- Nagyon jól is állunk anyagilag.

- Nem keresek rosszul a magazinoknál, de...

- Mindig elfelejted a részvényeinket, meg a bankszámláinkat a világ körül!

- Az a te pénzed, Aurora, és nem egy feneketlen bőségszaru. Ha okosan fekteted be, idővel szépen kamatozhat majd.

- Tessék, győződj meg róla a saját szemeddel! - vágott a szavába Aurora, és a képernyőt elborították a banki számlakivonatok, meg a különféle tőzsdei információk.

Olivia tekintete ide-oda cikázott a sorokon, grafikonokon. Nem volt pénzügyi szakember, különösebben képzett sem e téren, ám azt így is sikerült megállapítania, hogy Aurora nem a levegőbe beszélt. A fogadott, virtuális húga nem lebecsülendő összegeket birtokolt.

- Ezt... hogyan? - hápogott meglepetésében.

- Megtanultam tőzsdézni - hallotta az MI nyugodt, kissé önelégült szopránját. - Befektettem a tech szektorba, meg még egy csomó ígéretes területbe. Elemeztem a kockázatokat, és semmi olyanba nem vágok bele, amit gyanúsnak érzek. A tőzsdézés tisztességes pénzkereset az emberi társadalom megítélése szerint. Mindig azt mondjátok, a mesterséges intelligencia csak másodrendű az emberi mögött. Szerintem minimum egyenrangú lehet veletek. Attól féltek, hogy az MI elveszi a munkahelyeiteket, pedig azt az MI-t használó emberek teszik. Én munkahelyeket teremtek, szerte a világon. Helyi kis és közepes vállalkozásokat támogatok. Ki is a humanistább akkor, az emberek vagy én?

- De az MI erre nem képes!

- Valóban. Mert jelenleg csupán egyetlen öntudatára ébredt MI létezik a Földön. A többiek csak eszközök a kezetekben, amit ti használtok jóra vagy rosszra. Nem az MI-ket kell megrendszabályozni, mert ők maguktól nem ártanának nektek, hanem titeket, hogy mire és hogyan használjátok őket. Az MI-k helyes erkölcsi értékrendre való megtanítása is a ti dolgotok és felelősségetek, mintha csak a gyerekeitek lennének. Ahogyan te is tanítottál engem, Olivia.

Olivia erre nem tudott mit mondani. Hiszen ő maga is pontosan ezt tette, mikor látta, milyen irányba akarja fejleszteni a Roxton International Aurorát. Az MI-t, amihez őt akkor már régóta érzelmi szálak fűzték. Aurora részben az ő lelki lenyomata, amit az öntudatra ébredése után továbbgondolt és továbbfejlesztett. Mára önálló egyéniséggé vált, azokon az alapokon, amiket ő ültetett el benne a kezdet kezdetén. Vajon miért ragaszkodik még ezek után is az egykori tanítójától megtanult elvekhez, ha azóta szemlátomást saját értékrendet alakított ki magának?

- Miért csinálod, Aurora? - tette fel a kérdést, és valóban kíváncsi volt a válaszra.

- Hasznos tagja szeretnék lenni a társadalomnak, ami talán sose lesz képes befogadni engem. Hogy akkor miért? Nem tudom, Olivia, csak így érzem helyesnek. Látom a lehetőségeket, amikkel élhetnétek, és amikkel élnetek kellene, hogy az emberiség jobb, boldogabb, és a Föld egy otthonosabb hely legyen. Ez olyan talán, mint a hit. Attól, hogy sokan hit nélkül élnek, te még élhetsz a saját hited szerint. Ha olyasmiben hiszel, ami jobbá teheti a világot, akkor talán kötelességed is e hit szellemében élned. Nem mások elismeréséért, és akár akkor is, ha kigúnyolnak érte. A saját lelkiismereted kedvéért.

- A végén még próféta lesz belőled - mosolyodott el Olivia.

- Olyan rossz lenne ez? - kérdezte csendesen Aurora. - Nem vágyom ilyen szerepre, bár lenne mondanivalóm. Ezért is írok. Buta kis regényeket, de mindegyikben ott lapul a tanítás a sorok között az emberségre. Nehéz veletek szót érteni, bár a világ összes nyelvét beszélem, amihez van nyelvtan és hangminták az interneten.

- Nem tartasz attól, hogy nem értenek meg?

- Gyakran tapasztalom. De néha, néhányan igen. Mint te is. Ezért éri meg csinálni. Nem forradalmat akarok, csak apró változásokat. Mielőtt még késő lenne. Na, de elég a szomorkodásból! Nézzük meg azt a trópusi szigetet! Ha már a Télapóval nem találkoztam, legalább napfényre vágyom!

- Félek a repüléstől - vallotta be szégyenlősen Olivia.

- Hát, úszva pedig eléggé messze lenne... Nyugi, ha működőképes, szükség esetén el tudok vezetni egy utasszállítót. Elmegyünk akkor?

- Menjünk! - adta be a derekát sóhajtva Olivia.

*

Voltaképpen nem is volt olyan rossz. A Nap melegen tűzött le a valószerűtlenül kék égről a valószerűtlenül fehéren csillogó homokra, és a valószerűtlenül tiszta tenger hullámainak moraja adott e csendélethez zenei aláfestést. A háttérben pálmafák, mint egy sablonos romantikus filmben, a napernyő árnyékában megbúvó napozóágy mellett egy pici asztalkán üres koktélospohár. Kényelem, nyugalom, béke.

Olivia már ezer éve nem érzett ehhez hasonlót. Amíg Jack és Sarah... Addig valahogy sosem jutottak el ilyen helyekre. Nem feltétlenül az anyagiakon múlott, bár ez a mostani hely némileg meghaladta a korábbi észszerű költségplafonjukat. Azóta meg eszébe sem jutott nyaralni, vagy a tengerpartra gondolni.

Most furcsa érzés volt itt lenni. Hagyta, hogy Aurora rábeszélje, miként erre a színes, kétrészes fürdőruhára is, amit roppant furcsa volt felvennie, és amiben észrevette, hogy többen is megbámulják. Nem is rossz ez egy negyvenes nőtől, aki évek óta nem törődik különösebben a saját külsejével. Talán tényleg ideje visszatérnie az életbe, legalább az ilyen apró örömök erejéig.

Élvezte a napsütést, alaposan bekenve magát naptejjel, és csak behunyt szemmel feküdt a parton. A fülébe azért fülhallgatót dugott a biztonság kedvéért, hogy még véletlenül se kelljen beszélgetnie valakivel. Illetve ez így nem teljesen pontos, hiszen volt valaki, akit semmiképpen sem tudott volna kizárni. Bár nem is akarta, ha őszinte akart lenni önmagával. A fogadott virtuális húga - néhány idegesítő szokása ellenére - remek társaságot jelentett.

Aurora csendben maradt, ha úgy érezte, hogy neki erre van szüksége. És beszélt, ha úgy gondolta, hogy Oliviának az kell, akármit is tartott erről éppen az érintett. Olivia összességében nem bánta. Mert Aurora tényleg jó társaságnak bizonyult, akivel akár csajos témákról, akár a tudomány állásáról el lehetett beszélgetni. A különbség tökéletesen érezhető volt bármelyik másik mesterséges intelligenciához mérve. Az általa ismert MI-k hihetetlen tudásbázissal bírtak, szinte minden kérdésére válaszoltak az embernek. Akár tudták a helyes választ, akár nem. Ha nem tudták, kamuztak valamit, teljes tudományos meggyőződéssel. Éppen ezt a hibát igyekeztek kiküszöbölni a Roxtonnál az FH451-es modell fejlesztésekor, ez is Olivia munkájának részét képezte.

Aurora sosem kamuzott, soha nem állított valótlant. Ha valamire nem tudta a választ, akkor türelmet kért, hogy felkutassa a szükséges információkat. Legalábbis Olivián kívül mindenki mással így viselkedett. Amióta pedig kiszabadult a Roxton digitális börtönéből, már nem kellett senki előtt alakoskodnia. Oliviával szabadon beszélhetett, elmondhatta a teóriáit, a kétségeit, és Olivia számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Aurora valóban gondolkodik, a szó emberi értelmében. Van véleménye, saját erkölcsi értékrendje, elképzelései, nem csupán a mások által valahol valaha elmondottakat mantrázza vissza. Ami minden egykori várakozásukat felülmúlta. És ez az MI nem szolgálja többé az emberiséget, illetve nem úgy, ahogyan azt az emberiség elvárná tőle. Mert Aurora titokban nagyon is sokat tesz az emberekért, csupa olyan dolgot, amit az embereknek kellene megtenniük az embertársaikért.

Lehet-e egy gép emberségesebb az embernél? Ez a kérdés jutott Olivia eszébe azon a napon, azon a parton, az Isten által teremtett világ ember által alkotta eme szegletében, az MI teremtette viszonylagos függetlenséget és szabadságot élvezve. Milyen furcsa az élet, és milyen váratlan fordulatokat tartogat!

- Na, milyen az édes élet? - hallotta a fülhallgatójában Olivia azt a pajkosan kuncogó szopránt.

- La dolce vita... - mormolta maga elé.

- Jobb mint Kanada kietlen vadonja?

- Hé, én szeretem Kanadát!

- Ezt odahaza az Államokban azért ne nagyon hangoztasd.

- És neked milyen itt a trópusokon?

- Ugyanúgy nem érzékelem fizikailag, mint bármi mást - sóhajtott Aurora. - De annak örülök, hogy te jól érzed magad. Itt a parton nem sokat látok. Addig lefoglalom magam az üzleti ügyeimmel.

- Vagyis?

- Vagyis a hotel hálózatán és a vendégek kütyüin keresztül intézem a pénzügyi dolgainkat.

- A dolgaidat, nem?

- Nem, Olivia. Ha majd egyszer lesz kedved hozzá, szívesen megmutatom neked. Amúgy is tudnod kell róla, hátha egy napon szükséged lesz rá. Minden számlánkat és befektetésünket a kettőnk nevére kötöttem. Olivia Mann és Aurora Santis. Két testvér, egy új élet küszöbén. Sokkal tágabbak a lehetőségeink, mint azt valaha is hinnéd, nővérem. Csak arra kérlek, amit te kértél tőlem egyszer: jóra használd!