Solt szemszög ♡

Hogy miben vagy különb? Ha ódákra vágysz mélyen a lángoló szíved legmélyén. Legyen, megadom neked. Ha titkon ez az mi örökké megnyugtatna. Hogy szerelmem igaz és tiszta, nem tagadom meg tőled. Szándékaim első perceit valóban korom sötét fekete vágy borította. Christa te voltál, aki romba döntötted egyetlen mondattal. Pillantásod egy életre a lábaidhoz láncolt.

Akár csak most ebben a percben. Elveszek a tekinteted makulátlan tükrében és nem menekülhetek. Ha a szerelmünknek itt vége lesz. Akkor is boldog leszek, mert egy kis időre jobb ember lettem. Elszántságot véve kezdtem bele.

- Olyan egyszerű lenne annyit mondanom, hogy mindenben más vagy. Ez azonban nem ilyen könnyű.

Egy pillanat erejéig lehunytam a szemeim és elképzeltem azon a napon mikor megláttam. A haját csavargatva, az ajkát harapdálva nézett fel a telefonból rám. Huncut mosolyt villantva.

Felnyúltam és leoldottam az aranycsipkés maszkot. Nem tért ki és nem utasította el az érintésem. Némileg megnyugtatott, de ez nem jelent semmi biztosat. Így hat folytattam.

- A kávézóban mikor megláttalak, felébredt bennem a sötét vágy és te voltál Christa, aki megbéklyózott. A gondolat, hogy felfaljalak, mint őket.

Nézek le a széttépett képekre, a hajam túrva. Az Ő dús ajkai pedig elnyíltak. Ahogy hallgat a homlokát ráncolja egy pillanatra. Még sem szól egy szó sem hagyja el az ajkait.

- Képtelen gondolat volt. Az a pillanat a teremben, mikor beléptél visszavonhatatlanul az életembe. Mindent megváltoztatott, nem tudom épp ésszel megmagyarázni. Csak azt éreztem, hogy megakarlak ismerni. Tudni akartam mindent rólad, megakartam érteni miért használsz álarcot a világ felé.

A látvány, ahogy a könnyei potyognak. Felemésztett, a szívem mintha kicsavarnák. Fáj a tehetetlenség. Bizonytalanul simítom a tenyerem az arcára. Lassan hunyja le pilláit, mélyen szívja magába az éjjeli, csípős levegőt.

- Te voltál, aki egy életre megszelídíttettél. Bár nem voltál tudatában, de így történt. Előtted úgy hittem leélhetem az életem bűntudat nélkül, de mióta veled vagyok. Tudom, hogy ez lehetetlen. Nem azért szeretlek Vörösbegyem, mert az vagy aki, hanem azért aki melletted vagyok.

A megfogtam a kezét és az ajkaimhoz emeltem. Édes eper illat jár át.

- Mikor a Cselédben érve megláttalak, megállt az idő. Minden megváltozott, többé nem akartam semmit sem elveszíteni. Jól mondta Mikhail. Nem akartam újra elveszíteni, ami a szívemnek kedves. Pedig akkor még csak csókod zamatát ismertem. Rájöttem, hogy a szívedért cserébe az vérem és az életem ajánlom. Nélküled minden szomorú és szürke, de veled képes vagyok hinni a jó dolgokban.

Halvány mosoly játszott az ajkain és az arcom a kezei közé fogta. Akaratlanul is sírtam, de ettől volt meg valami. Amit hallania kell.

- Christa, te már az elején megajándékoztál. Megengedted nekem, hogy lássam ki vagy. Nem játszottál soha. Velem önmagad voltál és én is akartam ezt neked engedni. A félelem, hogy elhagysz, hogy meggyűlölsz erősebb volt a vágyamnál. Te voltál az egyetlen, aki képes voltál leláncolni. Ijesztő volt mennyire vágyom erre és nem akarom, hogy leold a béklyóim. Nélküled újra egy roncs lennék, aki állandóan játszik és kegyetlen dolgokat tesz. Mert megteheti, nem akarok többé olyan ember lenni.

- Hülye.

Ez az egy szó, olyan erővel bírt mint mikor azt mondta "Köszönöm" vagy "Természetesen". Felnéztem rá és a mosolya mindent elsöpört. Az orosz hideg már a csontomig hatolt, de nem számított. A fényt nem vette el tőlem a sötét titok.

"Talán szörnyeteg is vagyok, erre nem tudom a választ. Azt viszont tudom, hogy még ha démonok vére is folyik bennem, akkor sem hiányzik az ereimből az emberi vér sem. És nem szerethetnélek úgy, ahogy szeretlek, ha legalább egy kicsit nem lennék emberi. Mert a démonok akarnak, de szeretni nem tudnak."

Christa szemszög ♡

Nona távozását követően csak néztem a messzeségbe. Azoknak a képek az apró darabkáit amiket magam téptem szét. Azok a lányok, olyanok voltak mint én. Csodálták Őt és ahogy Nona a bácsikám hatása alá került úgy én Solt-éba. Hiába a megérzés, az a kis belső hang. Már az előtt vesztettem, hogy keresztül suhant a menekülés gondolata az elmémen. Nem akarom elhinni, pedig ezek az átkozott képek nem hazudnak. Tehát erre mondta volna Mikhail.

"Nem számít mennyiszer vedli le a kígyó a bőrét attól még kígyó marad."

Akkor sem tudom felfogni. Velem minden egyes pillanatban figyelmes és odaadó volt. Engem is meg akart ölni? Tiltakozva rázom a fejem. Némán potyogtattam a könnyeim. Futás hangjára kapom fel a fejem. Ő volt, aki megérkezett. A futástól összekócolódtak az annyira imádott ezüstös, selymes tincsei. A mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. A tekintete pedig ugyanolyan kétségbeesett, mint mikor Mikhail-tól indultam vissza hozzá. Nona jól látja a dolgokat, Ők ketten valóban hasonlítanak. Én mégis szerelmes vagyok ebbe a férfibe és hallani akarom az igazságot. Mielőtt hagyom, hogy a sötétség a legmélyebb pontjára rántson.

Szótlanul térdelt elém. Oly könnyen beszélünk, de most a szavak nehezen jönnek. Egyetlen kérdést tettem fel. Nem tagadta meg tőlem a válaszadást. Csak csendben, némán hallgattam. Valahol a lelkemben élő kislány remélte, hogy képtelen lesz majd igazat mondani. Bízott benne, mert fél a csalódással végtelen fájdalomtól.

Minden szava igaz volt és ettől sírnom kellett. Az apró érintései most is gyöngédséggel teli. Nem szorít sarokba és nem akar uralkodni egyszerűen csak megakar tartani. Azt állítja megbéklyóztam egy életre. Ő akkor mit csinált velem? Magához láncolta a szívem. Nem tudom elengedni. Miattam, miattunk sír.

A kezeim közé veszem az arcát és az ajkaira borulok. Elveszetten csókoljuk a másikat. A hideg a lelkem cirógatja, de a csókja forróbb a pokol karmazsin vörös lángjainál is. Pokolra kerülünk egyszer. Ő a tettei miatt. Én pedig azért mert szemet hunyok a bűnei felett. Ha én is ott végzem sem érdekel. A szívem az lesz az egyetlen amit követni fogok. Nem számít milyen nehéz lesz az út, akkor is ezt választom.

- Solt.

Aggódva nézett rám a kezeimet fogva. Arany íriszeit még mindig könnyek mardosták.

- Igen?

A hangján is kiérzett meg mindig a rettegés. Mosollyal néztem rá. Végül együtt leszünk bűnösök és együtt veszünk a sötétségbe, de nem bánom.

- Menjünk vissza, most már nagyon fázok.

A kabátját levéve állt fel és rám terítette. A kezemet fogva sétáltunk. Az ajtó előtt megtorpantam és felnéztem rá. Felnyúltam, hogy az utolsó könnycseppeket is letörölhessem. Megfogta a kezem és a tenyerembe csókolt.

"Aki mélyen szeret valakit, az a szeretett lény ellene elkövetett bűneit megbocsátja, de nem felejti el; a felszínesen szerelmes nem bocsátja meg, de elfelejti."