Christa szemszög ♡

Az idő a maga szépségében telt. Solt és én lassan négy hónapja vesztettünk az érzéseinkkel szemben és sodródtunk bele ebbe a szerelmi viszonyba. Több volt mint csodálatos. Sőt olyan tökéletes volt, hogy már féltem. Féltem, hogy álmodom és egyszer fel kell ébredjek. Solt soha nem vitte rá a másikra, ha valami baj adódott a munkában. Persze nem a tanításra gondolok. Mindig külön tudta választani a dolgokat. Kivéve mikor hajnalok hajnalán ott állt az albérlet ajtajába. Egyetlen szót sem szólt soha. Olykor még csak be sem éreztem csukni magunk mögött az ajtót, már a nyakam csókolta. Finom ujjaival a hálóingem anyaga alatt cirógatta a bőröm. Mikor szembe fordultam vele, szenvedélyesen csókolt. A karjaiba kapva tűntünk el a szobámban. Soha sem jutott eszembe faggatni. Egyszerűen nem akartam terhelni, pedig voltak esetek mikor kíváncsi voltam. Megakartam érteni a problémáit, de tudtam. Solt mindig ködösített volna.

E-percben nappaliban méregeti a karácsonyfát, hogy jól áll-e. Megrázom a fejem és elgondolkodok. Van olyan dolog, amiben nem ennyire precíz? A konyhát betölti a fahéj selymes és a forral bor tébolyítóan finom illata és itt van ez Ő! Ez az őrjítően intelligens, jóképű és észvesztően szívdöglesztő férfi. Csípőre vágott kézzel, teljes elégedettséggel méregeti a munkáját. Csendben odasétálok és átölelem Őt. A kezem az ajkaihoz emeli és megpuszilja.

- Olyan jó érzés, hogy nem egyedül vagyok.

A hangja tele volt mély érzelmekkel. Megpusziltam a hátát és majd mosolyogtam akár egy idióta. Tudom, mit érezz. Egyszerűen nincs kifejezés arra amit érzek, ez maga az eufória.

- Te vagy a legszebb ajándék az élettől.

Kihagyott a szívem, kicsit elhúzódtam. Megfordult, hogy a szemembe nézhessen. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy szeret. Solt arany íriszeiben felfedezett végtelen magány noha lassan, de köddé vált. Ha valami biztos az életben, akkor az-az, hogy bolondulásig szeretem ezt a férfit. Lágy mosollyal fonja a derekam köré az erős kezeit, átkaroltam és csókban forrtunk össze. Mellette végre egésznek érzem magam. Nem egy összetört, meggyötört babának. Elváltunk és széles mosollyal léptem a fához, még mindig a kezét fogva.

- Gyere, díszítsük fel.

Az összes mimikája lágy maradt. Most először végtelen és teljes nyugodtság sugárzott róla. Később a kanapén kényelmesedtem el az ölelésébe és a kész fát csodáltuk. Egy-egy pohár borral a kezünkben. Felnéztem rá és gyönyörködtem benne, ahogy az aranyíriszeiben megcsillan a fenyőfán villogó fénysor.

- Szeretlek.

Solt megihletődve nézett rám, lehunyta a pilláit és mélyen magába szívta a levegőt. A fehér porcelán bőre enyhe rózsás színt vett fel. Végre én is zavarba tudtam hozni, pedig nem akartam. A nyakamba temette az arcát. Talán az ünnep és a meghittség hozza ki belőlem és a félelem. Félek haza menni Szentpétervárra, de ha nem megyek. Mikhail kétségtelenül megtorolná, ha a számításait keresztül húznák.

Gyengéden cirógattam meg az arcát. Eszembe jutott, mikor először megpillantottam a kávézóban. Az igazat megvallva soha sem szerettem, ha valami túlságosan is hétköznapi. Az élet olyan múlandó. Miért kellene mindennek unalmasnak és szürkének lennie? Sem a külseje, sem a kisugárzása nem volt az. Egyszerűen megfogott az a titokzatosság, ami körül lengte. Viszont mikor megláttam az előadó terem pódiumán állni, abban a percben elkapott a zavar. Zavart, izgatott és hálás voltam. Ha valakinek megtetszik egy ismeretlen. Mennyi esélye van újra látni? Szerintem nagyon kevés, de nekem megadatott. Miután először szeretkeztünk, én azt hittem ennyi voltam. Egy két lábon járkáló kétségbeesés voltam. Nem beszélve arról, hogy elárultam magam. Felfedtem a múltam és rettegtem, hogy emiatt fog eltaszítani. Tévedtem, mert nem akart ellökni, szeret minden percben.

Újra rám pillantott, tudta mire gondolok. Megérezte, hogy agyalok. Tovább cirógattam volna az arcát, de megfogta a kezemet és belecsókolt. Volt valami, ami aggasztotta láttam rajta. Sajnos én nem tudok olyan jól olvasni benne, mint Ő bennem.

- Kérlek. Mond el, mi aggaszt?

Ahogy felpillant rám, nyert ügyem van. Tudom, hogy enged a kérésemnek.

- Ha lediplomáztál, hogyan tovább? Gondolkodtál már mi lesz utána?

Solt Blake azért aggódsz, hogy itt hagylak? Elpirultam és vigyorogtam, mint egy idióta. Lehajoltam és homlokon pusziltam. A kezem a mellkasán csúsztattam. Felvillanyozott a tenyerem alatt hevesen dobogó szíve.

- Három év még sok idő Solt. Olyan sok minden képes megváltozni. Ha még szeretni fogsz, akkor itt maradok veled.

Az engem jellemző magabiztos hangsúly sehol sem volt jelen, csak suttogni bírtam. Én most tényleg elég érzelmes vagyok. Kihagyott a szíve és ez mosolyt csalt az arcomra. Valahogy ez a téma magával hozott némi feszültséget, de ennek ellenére felnevetett. A hajamba túrt és mélyen a szemeimbe nézett. Ez nem volt elég neki, a tekintete mindent elárult. Félmosolyt villantottam.

- Pontosan tudod, hogy a már a kávézóban megfogtál a tekinteteddel.

Elégedetten hümmögött és várta a folytatást. Belementem a játékba.

- Mikor újra találkoztunk, ahogy feltéptem az ajtót és megláttalak. Egyedül az járt az eszembe, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Felült velem szemben. Az aranyíriszeiben huncutság villant meg, apró alig észrevehető fél mosollyal.

- Szerencsésnek?

A kérdése után a nyakamba temette az arcát. Az ajkai finoman súrolták a bőröm. Jól eső borzongás futott végig minden idegszálamon. Az ingét legombolva cirógattam a meleg bőrét.

- Sejtelmes voltál. Volt benned valami titokzatos és ismerős, ez egy kicsit ijesztő volt.

A mosolya égette a bőröm, beleharapott a nyakamba. Felnyögtem, a vállaimra csúsztattam a kezeim és a lehúztam a finom selyem ingét.

- Ez így nem igaz teljesen. Abban a percben tudtad és tudtam mit akarsz, hogy először beszéltünk. Az irántam érzed fenntartásaid sehol sem voltak a vágy iránt amit éreztél. Amit éreztünk.

Rám nézett azokkal a csodálatos íriszeivel és azzal a számító mosolyával. Vesztettem, játszhatnánk ezt örökké. Éjt nappallá téve, akkor sem nyerhetnék. Ahhoz túlságosan is belém lát. Már azelőtt olvasott bennem, hogy engedtem volna neki. A keze az arcomon pihent meg, oldalt biccentette a fejét.

- Vörösbegyem. Miből gondolod, hogy nem te leszel aki elhagy? Hogy majd idővel nem gyűlölsz meg?

Tudtam, hogy érezte a remegésem. Elfogod egy fájdalmas érzés. A tenyerébe temettem az arcom. Hova gondol? Hogy én majd gyűlölni tudnám?

- Téged, hogy is gyűlölhetnének?

Valami átsuhant az arcán, de nem tudtam behatárolni. Nem is akartam. Csak csókolni akartam és érezni, hogy az enyém.

December harmincegyedikéig nem volt olyan nap, hogy ne használtuk volna ki minden egyes percet. A kimondatlan bestia ott lapult a sötétben és mi. Én biztosan állíthatom, hogy Solt karjaiban kerestem menedéket. Annie és Historia mind otthon voltak az ünnepek alatt.

Solt hatalmas tükör fala előtt álltunk. Indulásra készen. Solt fehér öltönyben volt. Arany nyakkendővel és maszkkal. Most igazán illett rá, hogy az én arany lovagom. Huncut mosolyt villantottam, Ő ne vette volna észre? Végig simított a szabad derekamon és a meleg tenyerét rá simította a bőrömre. Libabőrös lettem a kellemes borzongástól. A ruhám egyszerű fehér volt, a hátán angyalszárnyak díszelegtek. A maszkom olyan volt, mint az Ővé.

- Bocsáss meg a szóhasználatért, de tényleg egy Angyal vagy.

Felnéztem rá, nem haragudtam. Tudtam, hogy nem bántani akart a kifejezéssel. Megcirógattam az ajkait.

- De neked mindig Vörösbegy leszek.

Végig csókolta az ujjbegyeim majd a kézfejem. A helikopter hangja meg is zavarhatta volna a jelenetet, de nem tette. Solt hangja sokkal mélyebb volt, mint szokott. Megfogalmazhatatlan volt, Ő mindent tényleg képes uralni. Az érzés, ami átjárt. Bárcsak elmenekülhetnénk a világ végére, de nem lehet. Beszálltunk Rivaille és Mikasa mellé, mind a ketten hasonlóan idegesek voltak. Mindketten királykékben feszítettek és meg kell hagyni, az Ackerman királynő gyönyörű volt. Eren volt a pilótánk. Fekete öltönyben volt, aminek smaragd fénye volt. A feszültség kézzel fogható volt. Solt megfogta a kezem és a fülemhez hajolva belesuttogott. 

- Örökké.

El kell mennem tőled, mielőtt rám ragad rólad iszonyatos fegyelmed, amellyel magadat óvod meg (...), mielőtt annyira hozzád forrok, hogy megtanulok a szemeddel látni.