Mikhail szemszög ♡

Tíz éven át szüntelen kerestem, de mind hiába. Egy véletlen fordulat következtében találtam rá. Az anyja nagyon ügyesen elrejtette. Nagyra értékeltem a bátorságáért. A legvégén az a nyomorult Katya is meghalt a kislányért, aki a férje hűtlenségére emlékeztette. Az én kis angyalkámat. Mikor eldöntöttem, hogy megszerzem az orosz alvilág trónját, egyetlen céllal tettem. Kate Arbatov akkor még egy ártatlan, hamvas kislány volt. Egy földre taszított Angyal. Túlságosan is csábító volt, az én édes, kicsi unokahúgom. Húsz évesen elég gyorsan döntöttem, megvárom amíg a gyümölcs beérik és elveszem. Micsoda pár lehettünk volna, de még nincs veszve.

Rivaille túl kényelmes volt, a titokzatos lány keresésében. Kíváncsi voltam miért olyan különleges. Marko Rossi egy igazán tehetséges ifjú volt. Ha valaki komoly szándékkal és vastag borítékkal kereste fel, akkor szinte bárkit képes volt lekövetni. A megbeszélés után éjjel megkerestem a fiút. Nem kellett sokat győzködni. Mindent kétszer hívott elő, biztosíték gyanánt.

Először csak azt mutatta meg ahol az egyetem előtt vár a lány valakire. Percekig csak néztem a fotót, nem akartam beleringatni magam a lehetetlenben. Pedig kihagyott a szívem egy pillanatra. Azonban mikor a kedves barátunk Solt Blake megjelenik, a szőkeség hírességeket megszégyenítő mosollyal fogadja. Istenem, ez a lány az én húgocskám. Végre meg van. Rivaille Ackerman, ha tudnád, hogy akár az adósod is lehetnék. Elmosolyodom, én kicsi Angyalkám.

- Christa Robin-nak hívják. Bölcsészkaron van, az első tíz tanuló tagja a két barátnőjével. Kicsit utána kérdezősködtem, Solt professzor és Őt már az első találkozástól különleges légtérrel jellemzik. Várható volt a vége, a Király szomorú lesz.

Vigyorgott szélesen majd két képet adott még oda. Mind a kettőn egymásba fonódva csókolóznak. Igazi szerelmes pillanat.

- Hallottál valamit? Vagy olyan közel nem tudtál menni?

Kérdezem szórakozottan, de közben ideges is vagyok. Az én Angyalkám és Solt? Kellemetlen helyzet.

- Vörösbegyem, így becézi a lányt. Képzelheti, hogy meglepődtem, mikor megláttam Solt-tal. Teljesen megbolondította ez a kislány, de Solt sem maradt ebben alul. Rajongásig szeretik egymást. Ha Rivaille nem vett szemet rá, talán semmi baj nem lenne.

Csalódott vagyok, de ez nem jelenti, hogy nem akarok beszélni a húgocskámmal. Találok a sok között egy olyan képet ahol egy száll liliomba van belebújva. Arany szalag van a karcsú kis virágra masnizva. A lakásnál készült kínt a teraszon. Mosolyogva bújja a virágszálat. Nem csak boldognak látszik, valóban az. Vajon Soltr-ra gondolt ebben a percben?

- Ha szeretné tartsa csak meg.

Mondta Rossi és ekkor tűnt fel, hogy a barátunk két bőrönd társaságában van. Elfolytok egy mosolyt. Hát persze, senki sem szereti a rossz hírhozókat. A zakóm belső zsebébe csúsztattam a képet.

Másnap este pedig meglátogattam az én olasz cicámat. Nona és én nagyon még akkorról ismerjük egymást mikor mindketten Párizsban lézengtünk. Nagyon nagyon sok kellemes órát töltve egymással. Mindig meglátogatom, ha itt vagyok. A régi ismeretségeket jó melegen tartani. Nona szerencsémre nem az a szerelmes típus, sokkal többre becsüli a jó szexet.

- Mikhail, mi bajod? Úgysem tudod előttem eltitkolni. Mond el!

Nona még mindig a mellkasomon pihen, miközben rendíthetetlenül áskálódik a lelkemben. Ő a legjobb barátom és a legjobb szerető, vele ezért is vagyok elnéző. Belenézek az ibolya lila íriszekbe, ami mindig figyelmes hozzám. Ha megkérdezz valamit az érdekli és nem csak udvarias akar lenni. A kócos haja és a huncut mosolya mellett olyan, mintha ha csak most lennék húszon évesek. Semmit sem változott az évek alatt. Nem fél, sőt olykor én félek tőle. Mikor megszeretgetem az arcát belebújik a tenyerembe. Igen, az én kis cicám.

- Megtaláltam Nona. Kate itt van a városban.

- Ez biztos?

Bólintok, mire mellém fordul. A könyökein támaszkodva nézz és gondolkodik. Ismerem, tudom mi jön. Kimossa a torkom, sok dologban okosabb nálam. Egy női szemszög sok mindenben, nagy segítség.

- Ha így is van. Mikhail nem csinálhatod úgy, ahogy szeretnéd.

Elnevetem magam és fölé magasodok. Ennyi elég neki, hogy újra megkívánja. Állítása szerint csak velem érezz így, másnak esélye sincs fölé kerekedni.

- Hogy csinálnám?

- Pont mint most. Azt hiszed uralmad alá hajthatsz bárkit és bármit. Elfelejted, hogy a szelet se zárhatod a kalitkába.

Nona egy kicsit gőgös, de ez sosem baj. Őt ilyennek szeretem. Lehajolok és megcsókolom, de már mindketten kimerültünk. Csak csókolgatjuk egymást. Aztán üvöltözés hallatszik. Nona mérgesen kapja fel a köntösét.

- A pokolba veled Ackerman!

Fogalma sincs Nona-nak milyen szexi mikor tombol. Legszívesebben magammal vinném, de tudom, hogy Olaszország az otthona. Boldogtalan lenne Szentpéterváron, maradnak a lopott napok. Boxerbe ugrottam, aztán meghallottam egy igazán ismerős hangot, amit oly sokáig kellett nélkülöznöm. Félelem áztatta, kétségbeesett volt. De ennek ellenére, olyan erősen kiáltotta a szeretet férfi nevét.

- Solt!

Felkaptam a fegyverem és kiléptünk az ajtón. A látvány egyszerre volt tragédia és komédia. Rivaille Ackerman saját akaratából fegyver fog Solt Blake-re, a legjobb barátjára. Solt rendíthetetlenül védi rajta csüngő szőke lányt. Rivaille felrepedt száján vékony csíkban folyik a vér. Tajtékzásba tört ki.

- Miért nem mondtad, hogy a te lotyód? Annyi év után, nem tudtál volna szólni? Mikor meghalt Marinette elgyászoltad, de nem gyűlöltél meg. Most jön egy ilyen kis liba és hátat fordítanál nekem? Tudja egyáltalán milyen a természeted, Solt?

Christa. Suttogja Nona ijedten, kezeit a szája elé kapva. Az íriszeit könnyek marják. Elmosolyodom, ilyen mázlim is régen volt. Nona pedig ismeri és ezek szerint szereti is a húgocskámat. Solt a maga teljes higgadt modorában szólal fel magukért. Ez mindig is lenyűgözött benne. Pedig látom, hogy belül fortyog.

- Rivaille, én most elviszem innen a kedvesem. Te pedig mérlegelj, ha józan leszel.

A diplomata Solt Blake, egyetlen mondattal megvédte magát. Bravó, bravó. Nem véletlen Ő a bölcsészkar legjobb tanárra. Fogtam magam és beleeresztem az asztalba egy golyót. Mindenki felém kapta a fejét.

- Rivaille, légy jó fiú! Sajnálnám a mi Solt-unkat, ha érné valami balesett.

Az olasz kis Király és a fiatal fiú letették a fegyvert. Solt arany tekintete a helyzetet mérlegelte. A kis Angyalkám még mindig rettegve öleli. Solt óvatosan fordul és vonja magához. Olyan finom óvással öleli, mintha valami éteri dolog lenne. Igaza is van, az-az Angyalka elég törékeny teremtés. Hiába a jó maszk, Solt tombol. Őrjöngeni tudna, hogy baja eshetett volna Christa-nak. Christa, ez is igazán szép név. Megszeretném kicsit jobban nézni az Angyalkám magamnak.

- Szőke kis tündér legalább hadd nézzelek meg magamnak. A nőt, akiért az olasz kartell feje megölné a jobb kezét.

Tudom, hogy emlékszik mindenre. Ahogy azt is, hogy nem fog megszánni a kérésem miatt. Igazam is lett.

- Vörösbegyem?

Solt hangja tele van érzelmekkel. Ki gondolta, hogy valaha meghalna bárkiért. Biztos vagyok benne, hogy most gondolkodás nélkül dobta volna el az életét.

- Kérlek, vigyél el!

Mosolygok az eseményeken. A húgocskám, most olyan mint volt. Mint mikor azt monda „Bácsikám ne, kérlek!" Solt felnéz rám, én pedig intek neki. Megfordultam és felkaptam Nona kis testét.

- A kedvesed sokkot kapott, pihennie kellene.

- Mikhail! Köszönöm.

Bár nevethetnék egy jóízűt, de nem megy. A kicsi húgom veszélyben volt, ez így nem vicces. Azonban Solt hálás hangja és Rivaille haragja több, mint szórakoztató.

Nona-nak reggel mutattam meg a képet. A fejét fogta és mindennél jobban tudni akarta mit tervezek, de várhat magára. Jobb szeretem a meglepetéseket. Az én cicám, kétkedve figyel.

- Ne tedd tönkre, ennyit kérek Mikhail.

Tönkre tenni? Nem, dehogy akarom. Csak szeretném, ha megtérne majd egyszer ennyi. Azonban amíg Solt-e a szíve erre nincs esélyem. Érhetné valami baleset a kedves Solt Blake-t, abból semmi jó nem sülne ki. Az a kis Angyalka átlátna rajtam és csak meggyűlölne. Még szerencse, hogy mindig van egy kijátszatlan aduászom.

- Nona szilveszterkor küldeni fogok érted. Még sosem voltál Arbatov ház maszkabáján.

Belepuszilok a hajába, mosolyogva bólint és csendben átölel. Nem akarja szaporítani a szót. Feladta, hogy észhez térítsen.

"Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a tenger moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak arra vártam, csak azért éltem, álmodtam, aludtam, ettem és lélegeztem volna, hogy e pillanat ütötte résen át kikukucskálhassak az élet végtelen folyamából. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel."