Solt szemszög ♡

Nem merek a kis Vörösbegyemre nézni. Félek, hogy bajba kerülünk. Bár így lenne, de pusztán tartok a kontroll elvesztésétől. Ha csak elkapjuk egymás tekintetét, a vérem forrni kezd. Jobban kívánom mint bárki mást ezelőtt. Ha rajtam múlna mindenkit elküldenék és újra magamévá tenném. Most is érzem, hogy engem nézz. Tudom, hogy kétségbe van esve. Biztosan haragszik a viselkedésemért, de nem tehetek róla. Túlságosan megbolondított. Inkább kiadom a kidolgozandó feladatot és az asztalom védelme mögött merülök el a vasárnap hajnali emlékbe.

Alig egy pillanattal ezelőtt még szenvedélyesen szeretkeztünk. Teljesen megnyíltunk egymás előtt. Olyan vörös volt az orcája, mint a kerti vörös rózsámnak. Zavartan pillantott fel rám, mikor egyek lettünk. A tudat, hogy az ártatlansága általam veszik oda, jobban felkorbácsolt, mint bármi más az életemben. Őszintén mondtam el neki a maffia hálózathoz fűződő kapcsolatomat. Nem rémült meg, nem akart elrohanni. Ő következett a saját igazságával. Viszonozta is az őszinteségem. Azt hittem ennél jobban nem lephet meg. Tévedtem. Nem voltam felkészülve arra, amit mond. Látta rajtam a döbbenetet és félre is értette. Azt hitte elakarom lökni majd. Bánatosan fordult el, s már bele is bújt az ingembe, amit a hév miatt megszaggatott. Már utána ugrottam, hogy magamhoz öleljem. Mit érdekel engem, kinek született. Mindegy, hogy Kate Arbatov vagy Christa Robin a neve, attól még az én Vörösbegyem marad.

Az óra végén, már kerestem a tekintetét. Megakartam mondani neki, hogy nincs baj. Az igazat is elmondtam volna, miért nem nézek annyit rá mi azelőtt. Ám Ő volt az első, aki elhagyta a termet az üdvöskéi kíséretében. A tarkóm simogatva sóhajtozok. Charlotte Magnolia állt meg az asztalom előtt. Pont olyan mint az anyja, Isabel. Magabiztos és öntelt, ezért sem kedveltem túlzottan lánynak. Sok év kellett mire a férje mellett megtanult viselkedni, de a lányát nem nevelte jobbnak. Riaville keresztlánya, de engem ez nem érdekel. Majd a barátom megneveli, ha a kellőképpen az idegeire megy.

- Mit szeretnél Charlotte?

- Professzor úr nem vagyunk vakok, Christa kiesett a nyeregből. Este fele lenne pár szabad órám, ha szeretné.

Mint már mondtam. Pont olyan, mint az anyja. Felkapom az előadó teremkulcsát és fagyosan ránézek. Még mindig öntelten mosolyog. A genetika csodája, az apjából semmi sem szorult bele.

- Miss Magnolia. Miből gondolja, hogy itt bárkinek esélye lenne boldogítani a szabad óráimat? Magukból hiányzik az önérzet vagy a büszkeség. Nem megyek szint alá.

Elvörösödött fejjel indult az ajtó felé majd akár csak Isabel visszanézett rám.

- Nagyra tartja magát mi? Christa Robin semmivel sem jobba nálunk, de magának senki nincs az évfolyamban, akit ennyire felmagasztalna! Sőt mindenki odáig van Christa Robin-ért. 

Rám vágta az ajtót és elkapott a jóízű nevetés. Pedig így van, Christa-ban meg van mindkettő. Büszkeség és önérzet. Gyönyörű és kellemes, mint a liliomok. Olyan jó volt azaz este, évek óta most aludtam igazán jót. Végre nem voltam egyedül. Egészen addig, amíg Christa nem kezdett el beszélni.

„Nem akarom! Bácsikám, kérlek ezt ne! Látszódni fog. Papa! Segítség!"

Amint elmondta, hogy ki volt tíz évvel ezelőtt megértettem mindent. Nem is akartam elmondani neki, hogy beszélt álmában. Olyanért szégyenkezne, amit nem befolyásolhatott volna. Akkor este már egészen megnyugodott, még ha továbbra is veszélyben voltunk. Viszont abban a percben, ahogy meghallotta Mikhail hangját megdermedt. Aztán még jobban remegni kezdett. Mikor pedig megakarta nézni magának, Christa menekülni akart. Megértem. Akkor abban a vérfürdőben odaveszett egy darabja. Ezért visel álarcot más előtt. Talán megérezte rajtam, hogy hasonlóan teszek és ezért mutatta meg nekem magát. Újra és újra, egyre belsőségesebben.

A folyosón sétálva megláttam Riaville-t, Christa előtte állt. Nem vette le a tekintetét a Vörösbegyemről, úgy beszélt hozzá. Megálltam a szeretet nőm mögött. Persze a barátom már tudta, hogy ott állok. Átnézett Christa válla felett, a kezem a derekán pihent meg. Felnézett rám és a feszültség köddé vált, ami benne volt. Édes barack illat lengte körbe. A barátom megadóan nézett, aztán elszántság csillant meg a szemeibe.

- Csak egyszer fogom kimondani, szóval jól figyelj. Rettenetesen sajnálom, azt ami történt!

Elmosolyodtam, ilyenkor jobb szeretem, mikor tisztán látja a világot. Lebeszéltük az estét a Cselédben és végre eltudtam mondani az én édes Vörösbegyemnek mi a probléma. Pipacs vörösen ragyogott az orcája, egy huncut mosoly átsuhant az arcán. Büszke volt és megmelengette a tudat, hogy milyen hatással van rám. Bár még nem tudja, de szeretném, ha eljönne velem.  Az utolsó óra után, bájosan kopogott be az előadó terem ajtaján. A tekintette olyan nyíltan mondta el szavak nélkül mire vágyik. Elé sétáltam és felkaptam a hátát az ajtónak támasztva, megvárattam a csókkal. Megadóan nézett fel rám.

 - Szerinted nekem nem azon jár az eszem, hogy mennyire megőrjítesz? Annyira kívánlak, hogy alig bírok nyugton maradni.

Széles mosoly szánkázott végig az arcomon. Az ajkaira hajoltam és puhán becéztem. A hideg ujjait a hajamba túrta és finom meghúzta. Elszakadtam a csókjából és kicsit komolyan néztem a pihegő kincsemre.

- Most kell abbahagynunk, mielőtt belemelegszünk. Senki sem járna most még jól.

Igazam volt, mert mindkettőnket kellemetlen lenne. Ennek ellenére édesen húzta fel magát, majd beleegyezően még egy gyors csókért hajolt.

- Egyedül leszek ma a lakásban.

Csábítóan hangzik, de várni akarok még vele. Viszont most van alkalmam előrukkolnom a holnap estével. Újabb csók után letettem és szorosan megöleltem.

- Holnapra van egy beadandótok, viszont este. Eljönnél a Cselédbe velem? 

- Rivaille veled akar beszélni. Ha adsz kulcsot a lakásodon is megvárhatlak.   

Zavarban van és ez, ha lehetséges csak még édesebbé teszi. Ez a kis Vörösbegy az enyém. Puszit nyomok a hajába. 

- Nem az üzletről akar beszélni. Kikapcsolódás neki oda járni.

Még mindig húzza azt a kis pisze orrát, de már tudom, hogy nyertem és enged a kérésemnek. Felpillant és engedni, hogy olvassak benne. Egyszer én is megakarom ugyanezt a szabadságot adni, de még nem merem. Ebben a gyönyörű  őzike tekintetben, most kétség lapul.   

- Solt a kedvesed vagyok?

Megmosolyogtat, de persze tudom, hogy kellő komolysággal kell kezelnem. Mikhail miatt nem érzi magát biztosnak, bár meg kell hagyni zseniálisan játssza meg azt is. 

- Kis Vörösbegyem, senki más nem lehetne a kedvesem!

A mosolya még ragyogóbbá tette mint máskor. Belebújt az ölelésembe, majd a mai napra elköszöntünk. Otthon kiültem a kertbe és egy ideig néztem a meseszép virágaimat. Nem érzek a tetteim miatt megbánást, soha nem éreztem. A megbánás nem jellemezte az életvitelem. Ez a titok az enyém, senki sem tudja. Mind a hat virágszál ugyanolyan rajongó szeretettel voltak irántam mint Ő, de azok nem voltak elegek. Nem volt meg bennük az a tűz, amire én vágyom. Soha többé nem akarom elveszíteni, akit szeretek. Olyan mintha a lelkem elcseszett része Christa kezei között gyógyulna. Megrázom a fejem, egyenlőre a legszebb virágszál az enyém és csak ez számít. 

Mit használna nékem, ha ama csillagok közül kívánnám is meg valamelyiket? Se én nem repülhetek fel hozzája, se ő nem szállhat alá én hozzám! Jaj azoknak, akik az ezüsthold után sóhajtoznak!