Solt szemszög ♡

Christa olyan édes volt akár egy ártatlan angyal. Törékeny, mint kint a kerti liliomok. Egy hete tudom ki, egy hete figyelem az egyetem falain belül. Olyan tökéletesen játszik szinte, mint én. A maszk, amit az emberek felé mutat makulátlan. Akár a karneválon viselt parádés maszkabálok. Bármikor meghallom a folyosón visszhangzó harsány, magabiztos hangját gondolkodóba esek. Mi történt, amiért megjátssza magát. A tömegszemében egy elégedett, magabiztos nő, de ha velem van. Olyan akár egy szárnyaszegett kismadár. Őszinte, törékeny virágszál. A tekintete mélyén titkok ülnek, de olyan mélyen, hogy csak a sötétben tudok tapogatózni és semmire, sem jutok. A konyha ablakon kipillantok a kertemre, hat virágszál és együtt sem érhetnek fel az előttem ülőhöz.

- Solt, ez olyan bonyolult.

Ahogy kicsit nyafog csak még édesebbé teszi. Melléülök és megcsap újra a vanília illat. Ahogy a hatalmas tekintetével, mikor rám nézz. Úgy érzem hasonlóan az álarcom mögé suhan és körbejár beül. Nem szoktam tévedni. Ő is átlát az embereken, pedig olyan fiatal ehhez. Ha megpillantaná a sötétséget bennem, vajon mit tenne? Menekülne a világ végére, vagy a kezét nyújtaná felém? Képes lenne szemet hunyni minden bűnöm felet. A szörnyűségek felet, amiket puszta élvezetből tettem?

- Kapkodsz édes kis Vörösbegyem. Látod?

Mutattam, hol csúszott meg a dolog. Az ajkait durcásan biggyesztette, majd újra elkezdte levezetni a feladatott. Elégedetten vizsgálta, hogy most már jó lett. Érezte, hogy nézzem. Mert felpillantott a füzetből és meg kereste a tekintetem. Az ajkai bájos mosolyába merültem.

- Köszönöm.

Ebben az egy szóba képes volt az összes kavargó érzését belezsúfolni, hogy kihagyott a szívem. Olyan szívesen magamévá tettem volna az egész lényét, minden apró négyzetcentijét. Nem ment, féltem megtenni. Elkaptam a tekintettem és inkább folytattam az elmélet kifejtését. Mikor végeztem egy pillanatra csalódottság csillant meg a gyönyörű szemeiben. Az alsó ajkát beharapta és minden idegszálán próbált uralkodni. A kontrollom az Ő fegyelmezettsége miatt repedt meg. A bájos, kis babaarcát a tenyereim közé vettem és a meleg, puha ajkakon kerestem a csodát. Bár nem tiltakozott, és incselkedve csókolt vissza. Éreztem, hogy az egész teste remeg. Ujjai között görcsösen szorongatta a mappát, hogy annak kényes hangjára húzódtam félre.

- Nem akartalak megijeszteni.

Szabadkozásba kezdtem, Az arca elé kapta a mappát, mintha nem láthatnám a kipirult orcáját és a csillogó tekintetét. Megrázta a fejét, sejtelmes mosoly suhan át az arcán. Olyan ártatlan kis madár. Nem tudtam, hogy rontok e már jobban ezen, de magamhoz öleltem. A karjaim közé bújt, most belegondolva sosem kerüli az érintésem. Mikasa belehalna, ha csak a kezem meg kellene fognia. Bár nem csoda, Ő ismer.

Az albérlet előtt álltunk, búcsúzni kellett volna a hétvégére. Christa megkapaszkodott az ingemben és bíbor vörös, várakozó kifejezéssel nézett rám. Apró mosolyt fojtottam el. A derekánál karoltam át és lehajoltam, hogy lehelet könnyed csókkal kívánhassak jó éjszakát. A nyakamba karolt, én pedig felkaptam a könnyű kis testét. Olyan akár a legszebb baba. Ha tudná mit tehettem volna, akkor egész biztosan gyűlölne. Most már, ha el kellene engednem sem tudnám. Amint letettem, a homlokára nyomtam még egy puszit.

- Ez legyen a mi titkunk Vörösbegyem.

- Nem szükséges emlékeztetned.

Sosem találkoztam ilyen lélekjelenléttel előtte. Most pont olyan volt, mint mikor betoppant azon az unalmasnak induló, monoton, szürke napon. Nekem pedig erre a vörös viharra szükségem van.

"A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tengersem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehetarról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És aszív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad."