Christa szemszög ♡

Annie és Historia a nappaliban görnyedtek a beadandók felett. Én pedig még mindig elvesztem édes csók emlékekben. Hova vezet ez egyáltalán, ha mi ennyire egymásba merülünk. Miért nem akkor gondolkodtam ezen, mikor hagytam magam. Nem akarok álszent lenni, mert vágytam az érintésére. Mikor kiszálltam a kocsiból és megálltunk egymás előtt, nem bírtam megállni. Kétségbe esve kapaszkodtam az ingje finom anyagába. Elmosolyodott, a derekam köré fonta a kezeit és végre újra megcsókolt. A nyakába kapaszkodtam és nem akartam, hogy abba hagyja. Isteni volt, minden pillanatban szabadságot éreztem.

- Végre itthon vagy Christa!

Historia édes mosollyal ugrott a nyakamba én pedig szorosan megöleltem. Annie fáradtan integetett.

- Mesélj, okos lettél? Mert, ha igen kezdhetsz magyarázni.

Annie hangja nagyon nyűgös volt. Megmosolyogtam és letelepedtem közéjük. Elmagyaráztam nekik, utána hátra dőltem és néztem a plafont. Solt professzor, több mint titokzatos. Van valami, ami annyira ismerős érzéssel tölt el vele kapcsolatban. Viszont amint megkörnyékez, ezt a gondolatot elűzöm vissza a sötétbe. Mégis, hogy juthat ilyen az eszembe. Solt és a bácsikám között semmi hasonlóság sincsen.

- Beleszerettem Solt-ba.

Historia megfogta a kezem, Annie pedig sóhajtozva nekem dőlt és megbökött.

- Ha engem kérdezel, akkor ez már eldőlt mikor találkoztatok. Sőt, fogadni mernék, hogy a professzor is így érezz.

- Úgy ám, Christa! Mikor a Scharlotte és a többi picsa megkörnyékezi, művészi udvariassággal hárítja. Veled viszont teljesen már arcát mutatja meg.

Villogtam Annie és Historia között. S bár azt kérte legyen titok, de ezt most meg kell beszélem valakivel, vagy megfulladok.

- Megcsókolt a házában, mikor órák után elmentünk hozzá tanulni.

A lányok csendben várták a folytatást, teljesen elvesztem. Az emlékre elpirultam és csak mosolyogtam, mint egy nem normális.

- Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Nem bírtam parancsolni magamnak. Azt hitte megijesztett és elhúzódott. Mikor haza értünk, én.

- Na mond már!

A lányok kórusa két oldalról ért, minden idegszálluk megfeszült úgy várták a végét.

- Belemarkoltam az ingjébe és felnéztem rá. Mintha csak könyörögtem volna. Magához ölelt, felemelt és úgy csókolt. Ha meghalnék ebben a percben akkor boldog lennék.

Annie a homlokát csapkodta, Historia elérzékenyülve törölgette a szemeit. Én meg mint egy hülye néztem, hogy most akkor mi a helyzet.

- Szerintem nagyeszű barátnőm, te itt maradsz a suli végén. Mi meg ronda rózsaszín ruhába nézhetjük, ahogy Miss Robin-ból, Mrs. Blake lesz.

Annie kacsintva felpattant és bevette a fürdőszobát. Historia pedig elmesélte, hogy milyen fárasztó volt a legutóbbi fotózás és megmutatta a nyers anyagokat. Annie-nek már mondta, hogy a következő fotózáskor ilyen baráti téma lesz és vitt rólunk képet a csapatnak. Szóval bár Annie nincs túlság feldobva, de egy hét múlva lesz egy próba fotózás és ott a helyünk. Nekem nagyon tetszett a dolog, mert imádok fotózgatni. Magamat és másokat is.

Reggel felhívott Nona, a főnökasszonyom. Mint kiderült egy lány lebetegedett és mennem kellene reggel nyolctól este nyolcig. A lányok is mind siettek, hiszen Annie is dolgozni ment, Historia pedig apa-lánya kapcsolat tréningen lesz egész nap. Ami a munkát illeti, már késő délutánra teljesen belejöttem. A munkatársaim mind hasonló korúak voltak, egyedül a mixer volt idősebb nálunk kicsit. Mayu mesélt az eltűnt munkatársairól, mind oda jártak ahova én és a rendőrség nem találta meg őket soha. Bár mint kiderült nem is keresték nagyon őket. Ha a pletykák igazak, akkor a helyi maffia feje lett a végzetük.

- Olyan hihetetlen. Tényleg Nona asszony merre van? Nem is láttam még ma.

Mayu a homlokát simogatva mutatott az emeletre ahol a "babák" vannak. Nem értettem, azt hittem az nem az Övé.

- Van egy látogatója, akit utoljára más fél éve látott. Ilyenkor egész nap gyűrik a paplant.

Szűzies zavar tört rám. Elkapott a kíváncsiság, hogy Solt velem milyen lenne? Megráztam a fejem és inkább elkezdtem letakarítani Mayu-val az asztalokat. Nyolc fele már elég unalmas volt. Hirtelen belépet az a fickó. Milyen kicsi a világ. Pont az, akit felpofoztam a Colosseumban már indultam is. Mayu nem ért utol, de én csak legyintettem. Ugyan mi bajom lehetne. Fel sem nézett a mappából, amit olvasgatott. Egy fiatal fiú állt bőszen mellette, le sem ült. Azt hiszem ez a kölyök biztosan a sofőrje lehet.

- Gazdám, mit parancsol?

- Kettő dupla wisky-t.

Ginti a pultos amilyen gyorsan csak lehetet megcsinálta az italt és már küldött is. Mikor letettem őket akkor nézett fel először. Mikor megakartam fordulni elkapta a karom. Nagyon fájt.

- Most nem mész el ilyen könnyen!

- Áú, normális maga?!

Kiabáltam, Ginti hiába ugrott ki a férfi a zakója alól egy perc alatt előkapta a fegyverét és a pultba lőtt. Megfagyott a vérem. Tíz éve nem hallottam fegyvert elsülni. A rettegés eleven falt fel.

- Eren!

- Főnök?

- Mond el a kis cselédnek, ki is vagyok!

A fiú megilletődve kapta rám smaragd zöld íriszeit.

- Rivaille Ackerman, az olasz alvilág feje.

Megállt a szívem egy percre. Most mi a jó büdös franc lesz? Elégedetten nézett rám. Visszatette a fegyvert és elkapta az arcom.

- Érted már? Nekem te nem mondhatsz nemet! Szemet hunyok a múltkori miatt, ami a klubban történt, de most légy készséges szépségem.

- Azt hiszi érdekel engem, hogy ki maga? Engem soha nem kap meg Rivaille Ackerman!

A szabad kezemből elengedtem a tálcát és olyan pofont kevertem le, mint a klubban. Nem tudtam kitépni a kezem, azzal az erővel amivel tartott egyenesen az asztalra dobott. Sarokba szorított préda lettem. Eren a fiú, fegyverét egyenesen Ginti-nek szegezte.

- Eren a bátyád ehhez mit szólna? Csak hagyod, hogy tönkre tegyen egy lányt?

A fiú íriszei meg remegtek Ginti kérdésére, de nem tudtam ezen filozofálni. A ruhám anyagának szakadásának siralmas hangja elérte a tudatom. Az ellenkezésem alig ha ért valamit, de nem adtam fel.

- Nem akarom!

Sírtam fel, alig láttam a könnyeimtől. A szívem szétszaggatta a rettegés. Ahogy beletérdelt a combomba. Csak önkívületemen kívül kiáltottam a nevét. Mintha csak arra számíthattam volna rá, hogy megjelenik. Hófehér vértben, makulátlanul. Arany tekintette, pedig bevilágítja a helyett és megment engem. Christa nőj fel, de még is hangosan kiáltottam a nevét.

- Solt!

Az acél íriszek kitágultak, s egy pillanatra megdermedt. Hirtelen Rivaill-nak valaki behúzott egyet, aki egyenesen a földre zuhant. Az arany szemű lovagom leemelt az asztalról, mint a legtörékenyebb porcelánt. A tiszta fenyőillatot mélyen magamba szívtam és amilyen szorosan, csak tudtam öleltem Solt-ot. Mégis mit kereshet itt? Nem számít, itt van és megmentett.

Sajnos a rémülettől nem tudtam értelmezni, amit beszélnek. Azonban mikor meghallottam Mikhail Arbatov hangját, páni rettegés rántott a mélységekbe. A nagybátyám, hogy kerül ide? Kipillantok Solt háta mögül. Nona köntösben áll mögötte és úgy tekint fel Mikhail-ra, mint valami istenre.

Tehát Solt közéjük tartozik, pedig Ő nem oda való. Ő ennél a közegnél százszor jobb. Rivaille leteszi a fegyvert, amit Solt-ra szegezz, de a bácsikám még nem veszi le róla a sajátját. Mikhail felém intézi a kérését és én ettől teljesen megdermedek.

- Kicsi szőkeség, legalább hadd nézzelek meg magamnak. Hadd lássam a nőt akiért az olasz király megölné a jobb kezét!

Nem érdekel, nem és nem. Ha meglát végem. Nem ismerhet meg. Miért pont most kellett ide jönnie?

- Vörösbegyem?

- Solt, kérlek. Vigyél el innen!

Mikhail kuncog és nem követeli tovább a látványom, de Solt-hoz és Rivaille-hoz beszél még egy kicsit. Még mindig nagyon szeret beszélni.

- Sokkot kapott a kedvesed, pihennie kell. Rivaille, talán ideje lenne megtanulnod bánni a nőkkel.

Pont te beszélsz bácsikám? Pont te prédikálsz? Solt megköszönte, amit tett. Majd a karjaiba emelve elmentünk. Egyikünk sem beszélt. Solt ugyanaz, akivel tegnap voltam. Nem kell, féljek. Hiszen most ebben a percben is hezitál velem maradni. Pedig már rájöhetett volna, rajta kívül nekem senki sem kell.

"Ha a világom romokba dől a végén. Ha nem marad semmi, az sem baj. Csak ígérje meg, hogy ott lesz velem."