Rím faragó: user02478300 Örülök, hogy veled dolgozhatok!💕

Ketrin szemszöge

Egy csodálatos téli reggelre virradt a nap, amikor a tornácról lelépve indultam el, hogy gyerekeimnek végre vehessek valami finomat a közeli pékségből. Boldogan köszöntem a ház előtt álló didergő szomszédoknak és érdeklődtem hogylétük felől. Kosaramat karomról lógatva hordtam magam mellett és igyekeztem, hogy még azelőtt hazaérjek, hogy a gyerekek felkelnének. Hétvégéhez híven sokáig lustálkodnak és későn reggeliznek, de attól még bármikor felébredhetnek. Beléptem a boltba és körülnéztem az aznapi választékok között. Miután sikeresen kiválasztottam nekik az élelmiszert, amivel megtömhetik majd magukat, egy darabot letörve a kenyérből léptem ki a boltból. Balra tekintve hatalmas tömeget pillantottam meg, akiken nem lehetett átlátni, annyira sokan voltak. Kíváncsiságom felülemelkedett rajtam és muszáj volt megnéznem, hogy mi történik. Ruhámat majdnem leszaggatta már a nép, amikor megláttam egy ismerős arcot a tömegben. Segítségét kértem, hogy juttasson közelebb ahhoz, amit mindenki oly csodálkozva néz. Sikeresen átjutottam a sorokon és fülembe jutott, hogy azért vannak kint a seregből a katonák, hogy megtarthassák a besorozást.

Az ég kékes lepedőben játszik
Rajta fehér bárányok tömege látszik.
Én mégis fázok, ellep a tömeg
Köztük szégyenben ázok mint a szövet
Csak belül melegszem kint szilánkokra fagytam
Nagyobb nálam, melegít, ahogy akartam.
Meglepve, mégis mosollyal arcomon.
Két szempár kutat engem, a levegőt kapkodom.
Titkos idegen mint nem várt rabló
Szívembe lopja magát; kinyílt egy új ajtó.
Ezen magányom távozott
Emelt fővel a pokolba kárhozott.
A boldogság hosszú ujja igazítja hajam.
A tömeg közepén állva sem veszem észre magam.
Nem veszem észre kezem kezében
Nem veszem észre szemem szemében.
Lennèk ajkaid között a szó.
Furfangos, édes itt ott elakadó.
Lennék égi könnycsepp mi szívünket mossa.
Rátaláltam többé nem gondolok rosszra.
A tömeg lassú tánca körülöttünk forog.
Csak mi vagyunk és az élet,melynek vize újra csobog.
Lennék rózsa minkezedben pihen.
S ezt nyújtva érezném; dobog a szívem.

Katonai egyenruhádban rendíthetetlenül álltál és vártál. Hogy mire, azt nem tudom, de egy pillanattal később felhagytál mozdulatlanságoddal és elindultál felém. Zavaromban kosaramat szorongattam és lóbáltam magam előtt, ezzel magamra haragítva egy előttem álló fiatal fiút. Nem tudtam levenni szemeimet rólad és te csak törtél előre, hogy közelebb érezhess magadhoz. Aztán mintha csak megnyílt volna előttünk egy folyosó, könnyedén léptél hozzám.

-Szép időnk van,nem? Kérdezte a két szem.
-Szép! S ekkor kabátjára néztem.
Zöld volt. Oldalán puska szürkén virít.
Mosolyog.Bennem ezer hormon örömében sikít.
-Tehát ön is bevonul? - Kérdeztem aggódva.
-Be! De nem sokáig - mondta kapkodva.
Egy világ, egy jövő épült fel előttem.
Most ezek csalódva távoznak belőlem.
- Mondja kérem. Mi a neve?-Kérdezi félénken
- Ketrin. - Hangzik számból s elveszik élénken.
Iván vagyok. Szája mosolyra görbül.
Háttérben ricsaj,trombita, fegyver csördül.
-Ez egy jel?- Hadartam félve.
-Mennem kell. Mennem kéne- Húzott félre.
Egy sötét ház teteje védett minket. Nem áztunk.
Szája számom,keze kezemen, nem fáztunk.
-Mennem kell. -Szólt sietve.
-Vissza fog jönni?- kérdeztem lihegve.
-Visszajövök! Ha kell holtan.
-Csak vigyázzon magára. - Gondoltam.
Elment, elmentek a csönd behálózta az eget.
Könny könnyet áztat, megmos minden szemet.
Illata nyakamon s kezemen azt takarja,
Semmit nem ér a szerelem ha a férfi a nőt elhagyja.

Elmentél, ahogy mindenki más is. Álltam egyedül és bámultam utánad. Vártam, de nem tudom, hogy mire, mert tudtam még soká jössz vissza. Aztán anyai ösztöneim villantak fel és elindultam haza, hogy gyerekeim behabzsolhassák végre az ételt. Sétám alatt csak te jártál eszemben Iván. Mégis miért pont engem választottál, ha oly sok fiatal gyönyörű lány várna rád. Itt hagytál, de nem vagyok egyedül, az idő velem van, ami ki tudja milyen hosszú. De várok, mert azt mondtad visszajössz.
Mikor visszaértem a házamhoz, már hallottam, ahogy áll a bál. A lányom és a fiam kergetőzött a házban és borította fel maga mögött a mozgatható tárgyakat. Kiabálni kezdtem, hogy hagyják abba, de nem haragudtam rájuk, csak meg kell őket nevelni. Még csak gyerekek, ki kell élvezniük a fiatalság minden egyes percét. Amikor meglátták kezemben a kosaram, azonnal kikapták belőle az ételt és hevesen kezdték el bekebelezni, meg sem várva, hogy megtölthessem a zsömlék belsejét vajjal. A kis mohók rájöttek, hogy hiba volt ennyire nagy lendülettel kapni az étel után, hisz hasukat fogva vetették le magukat a kanapéra. Fejemet csóválva mentem a szobámba, ahol megragadtam egy könyvet, hogy a tornácon ülve olvashassam el az érdekes történetet. Odalapoztam, ahol korábban abbahagytam, de amikor belekezdtem a böngészésbe, nem tudtam a sorokra figyelni. Olvastam a betűket, de nem az jutott a fejembe, ami tényleg le volt írva, hanem az, amint Iván a háborúban van. Lapoztam a könyvet és közben megtestesült előttem a férfi. Össze volt törve, már alig élt én pedig próbáltam az elmémre hatni, hogy kiűzzem az ördögöt a fejemből, de nem ment. A mámor nem hagyott el, még azt is tisztán hallottam, ahogyan egy puska eldördül, majd a katona a földre zuhan. Már majdnem elengedtem hangomat a szélbe, de aztán a küszöbön észrevettem, ahogyan kukucskálnak a gyerekeim és eltűntek a gondolatok.

Haja barna, szabad, mintha szökni akarna.
Könyv a kezében, lágyan tartja karja.
A zsivaj megtöri a csendet majd ékesen elvonul.
Kisgyermekek futnak át, egy szék felborul.
Az édesanya szeme fáradt, szája búra nyílott.
Két-két szempár, szája bocsánatot hívott.
Barna haja kontyba forduló időkerék.
Bennük látja a jogászt, bírót, a reményt.
Bennük látja a szenvedélyt,a siralmas sérelmet.
A patakba ömlött könnyet, az érzelmet.
Keze zárójelként fonódott kettőjük köré.
Szívével szeret, megbecsüli azt, ami az övé.
Fut velük lába szűntelen dobog, mást nem is akarna.
Eloldaná az időt, a végtelenbe, s örökké szaladna.

Ölembe ültettem a két porontyot és hála nekik, már tudtam koncentrálni a könyvre is. Hangomat elengedtem a szellőbe, hogy gyermekeim is hallhassák a történetet és együtt élvezhessük egy csodálatos író gondolatait.

Nem sokáig tudta lekötni őket hangom hallgatása, gyenge szívük álomba szenderítette őket és karomba kapaszkodva adták át magukat a bárányok világának. Egyenként emeltem meg jól lakott testüket és vittem be a szobába, hogy nehogy megcsípje a hideg szél bársonyos bőrüket. Ismét eszembe jutott a reggeli eset, pontosabban a férfi, aki a hazáért harcolt, miközben én otthon üldögéltem és rá vártam. Magam sem tudom miért vágytam már annyira arra, hogy közelebb legyen hozzám, hisz még semmit nem tudtam róla a nevén kívül. Iván, vigyázz magadra bárhol is vagy...

A bal lábam követte a jobbat mikor munkába mentem.
Felkelő nap és nyüzsgés. Könnyű elkápráztatni engem.
Bal kezemben táska a jobb üresen pihen.
Pedig kezedben lehetne, s csüggene híven
Ezen a szíven melyen sokszor magány lakolt.
Munkába menet is rád gonolok, aki egyedül hagyott.
Több ezren futnak és élnek mellettem.
Pokolba ezzel. A balszerencse nevetve tapsol felettem.
Pokolba az élettel. Nélküled kietlen sivatag.
Pokolba mindennel. Szívem újra ingatag.
Bemegyek és fülemig húzom a mosolyt.
Magabiztosan megyek és élem túl a 10 órás nyomort.
A főnök magas, barna hajú fiatal férfi.
Tetszem neki. De ez nem kísértés:Nélküled nem tudok élni.

- Ma korán jöttél Ketrin - mosolygott rám.
- Nem aludtam jól az éjjel, jobbnak tartottam, ha inkább közösségben töltöm az időt. Addig sem cikáznak legalább gondolataim - mondtam el neki az érkezésem miértjét. Ugyan nem ismertem még jól a főnököm, de tudtam, hogy jó családból származik és megbízható.
- Ha szeretnél róla beszélni, rám számíthatsz - paskolta meg vállam, majd rám hagyta a boltot. Körülbelül fél órát várakoztam, mire elkezdtek szállingózni a lakók, akár a hópelyhek. Kik boldogak voltak, kik szomorúak. Kik gazdagak, akik bátran költötték pénzüket, kik szegények, akik okosan válogattak az üzletben. Munkámnak hála vagy nem hála, ismertem az embereket és ők is engem. Nem tártam ki nekik életem, de néha jól esett egy-két csevej. Idővel megérkezett Anna is, az egyetlen, aki jól ismer. Már gyerekként is együtt játszottunk a közeli folyóban, hol halakra lestünk reggeltől estig és együtt szidtak le minket szüleink, vízes és koszos ruhánk miatt. Azóta mindketten szüleinktől távol élünk gyerekeinkkel és számára az élet egy olyan férfit szánt, akire számíthat. Boldogságának örülök, de van hogy féltékenység társul e mellé.
Anna körülnézett a portéka között, majd kezében fogva pár zacskó élelmiszert, jött hozzám. Lezajlottak az átlagos kérdések, aztán egy újabbal lepett meg. Ez az volt, hogy miért lógatom az orrom. Valószínűleg hülyének titulál, amikor is befejezem a beszámolóm a katonáról, ki ellopta a szívem. Mert tényleg így történt. Sosem gondoltam volna, hogy mindenféle udvarlás és egyéb nélkül létrejöhet egy szerelmi kapcsolat. Azonban nálam ez nem így történt. Sejthettem volna, hogy lesz. Mikor rám néztél Iván, csak el kellett volna fordulnom, hogy csillogó szemeiddel ne zárj egy kalitkába, aminek eldobod a tenger vízébe a kulcsát. De nem, nekem ott kellett maradnom és várnom arra, hogy te közel férkőzz hozzám és rabul ejts. Most pedig várhatok, ki tudja meddig. Nem kell aggódnod, ameddig a pestis el nem ragad, addig én itt leszek és éltetem a reményt, hogy visszajössz hozzám - cikáztak gondolataim aznap.

Az idő szalad lebilincselt lábain.
Nem halad és elkalandozik mások álmain.
Nem halad mert nélküled nincs miért
Nem küzd mert nélküled nincs kiért.
Talán beleőrülök és megfojt majd a tény
Hogy lehetne jobb, de nem lesz és elfogy a remény.
Megőrjít majd egy-két talány
A múló napok,a nemtudás, a talán.
Összetör majd és eltemet melléd.
Összeköt az, ami elveszett nemrég.
A felkelő nap józanít ki a tényekből.
Ideje eltérnem a képzettől.
A kávé fekete, benne arcom megremeg.
A távolba nézek, a gyönyörben elveszek.
Így telnek a napok,várlak téged.
Üzenetet hagyok, a gyertyák égnek.
A nap föl és le szalad a kék lepedőn.
Csak várok, szemem lecsukódik a heverőn.
Előttem lustán, lassacskán piroslik a táj
A gyönyör oda. Fáj, de talán nem jössz vissza már.
Nem létezik csoda. Miért tűnik el a végzet?
Csak szűntelen. Miért kér magának 1000 életet?
Csak hiába. Nevet felettem már már zihálva.
Megkeserített egy szívet, ami elveszett a hiányban.
Az idő szalad, talán túllép rajtunk.
Megszűnik a sorssal. Eltűnik, amit akartunk.

Míg szívedről sejtettem, hogy dobog, addig talpon maradtam. Nem hagytam, hogy gondolataim felemésszék emléked, töretlenül dolgoztam. Éltem, nem szerettem volna azt, ha a semmiért tértél volna vissza a harcmezőről. Ki tudja, lehet te már elfelejtettél és fel sem ismersz majd, ha egy reggelen ismét meglátjuk egymást. Az is lehet, hogy több más nő ugyanúgy vár rád, mert nem csak nekem mesélted be ezt az egész csodát. Kérlek, ha ez történt, akkor vissza se gyere. Nem bírnám ki és semmiképpen nem szeretném, ha a gyermekeim árván nőnének fel - jártak ezek a gondolatok a fejemben minden nap.

Kűrt szólt a kakasok hangját megtörve és a nép elindult egyként a térre. Követtem őket, miután elkísértem őket az óvodába. Menetelés zörejétől pattogtak az úton a kavicsok. Harci tankok tartottak felvonulást a főúton, mögöttük harcosokkal, kik szemeikkel családtagjaikat keresték. Majd zokogás váltotta fel a semleges hangulatot. Ez nem a szomorúság okozta könny tenger volt, hanem a találkozás, a kézfogások és az ölelések kiváltotta boldogság óceánja. Mosollyal a szám sarkában figyeltem, ahogyan a fegyveres, leharcolt férfiak, szerelmesen kapják fel párjukat, ifjak borulnak térdre családjuk előtt, mintha még mindig gyermekek lennének. Felnőttek, mégis fiatal a szívűek, melyek megvédték hazájukat, most elnyerik jutalmukat. Egyre csak fogytak az emberek, én pedig beletörődtem, hogy nem térsz vissza, de még számomra is kijárt a meglepetésekből.

A tömegben voltam én, előttem párok.
Téged kerestelek, innen nem hátrálok.
Egy térre érek és ott meglátlak téged
Barna kabátban, sapka a fejeden. A nap éget.
Felém fordul tekinteted. Szád mosolyra görbül.
Futok mert nem maradt más nekem, szemem örül
És könnyekkel tele gyűl, ezek hullanak szüntelenül.
Elbújni egymás ölelésében, csókolni bűntelenül.
Az illat amit magaddal hoztál újra eszembe juttatja;
Ő kell nekem. Talán sosem leszek túl rajta.
Ő kell nekem. Mint szomjazónak a víz,
Mint egy sóhajnyi lelkület. Mint ételbe az íz.
Sosem éreztem még hogy az üresség megszűnik.
Örökké szomorú voltam de veled minden eltűnik.
Bárcsak tudnád hogy mennyire szeretlek.
Nem mehetsz el. Többé már nem engedlek.
Veled maradok és várok. Ha kell érted küzdök.
Szürkéből színes lettem, megnyílik a világ és eltűnnek a görbe tükrök.

Arcodra simítottam, amin megannyi heg húzódott. Lábadon alig álltál már, fáradt testeddel te mégis küzdöttél. Álltam és csak néztelek, mikor észrevetted mennyire megfeszültem, tervet szőttél agyadban. Majd nem gondolkodtál tovább és cselekedtél. Megszüntettél minden egyes millimétert, ami a gonosz volt közöttünk. Aztán hirtelen szívem hevesebben vert és felvette a te lüktetésed tempóját. Ajkam is így cselekedett és hagyta, hogy a szád marcangolja. Megérte várni, lelkem akár egy pezsgő, úgy örültem mámorító közelségednek. Hazatértél, ahogy ígérted, megvártalak, ahogy ígértem.

Soha többé ne hagyj el!