A költő továbbra is user02478300 ❤

Iván szemszöge

Az utcákat szeltük, mögöttünk gépek zsivaja.
Elsikló tömegek, mögöttük piac, házak, kirakat.
Az eget kémlelem és megkérdem:"Hol a szabadság?"
Az élet előttem áll és nem használhatom. Hanyagság.
A tömegben megpillantok egy női alakot, keskenyet, szépet.
Kosarat tart a kezében zsemlét visz, négyet.
Talán családanya, talán ez a sors ostora.
Talán nem kaphatjuk meg mire vágyunk soha.
Már mellette vagyok, szája nevet de szeme megfáradt.
Könnyektől ázott, lelkén látom; elbágyadt.
A tömeg szalad, az idő rohan, de mi csak állunk.
Időtlen időkben időzünk és könnyekben ázunk.
Elveszni egy ölelésben olyan, mint lebegni az űrben.
Szükségem van rá, de félek túl sokáig tűrtem.
Az eresz alá sietünk, a trombita már szólt.
Csókkal pecsételt hűség a miénk, amíg a lelkem holt.
Nem szerelem az, ha elhagyunk valakit.
De nem tehetek mást. A szíve elhúzza a hazafit.
A távolság, mint rossz erő kering felettünk.
De legyőzzük majd mi úgy, hogy egymást szeretjük.

A háború nem egy sétagalopp. Igyekeztem mindenkitől távol maradni, hogyha meghalnék, ők se sirassanak engem, valamint, ha ők találnak nyugalmat a földben, nekem is könnyebb legyen elengednem őket. Ám, ez a terv nem valósult meg. Legjobb cimboráimat ismerhettem meg a csatározások közben, kikkel nem élvezhettem sokáig az életet. Nem azért estek el, mert gyengék voltak, hanem mert vakmerőségük és hazaszeretetük hajtotta előre őket. Lerohanásokat kíséreltek meg, hogy előrébb vigyék a sereget.
Órákat sírtam miattuk, mígnem érzéketlen lettem és képtelen voltam már itatni az egereket.
Lovasként is kipróbálhattam magam, járőrözhettem az éjszakában hű paripákon, akik nem is tudták, hogy mennyire fontos is a munkájuk. A hátasok rendületlenül vittek minket a harctérre is, hol az sem zavarta őket, ha ágyúk martalékává váltak.

A halál feketén repked fölöttünk némán,
Lomhán sebesen haladok fejem megpihen a szénán.
Álmomból fegyverek zaja riaszt fel piros könny,
Ömlik belőlem istenem ne hagy el.
Futunk árokból árokba át minden résen,
Érzem mintha étel lennék táncolok a késen.
Elesek és érzem mindenki átmegy rajtam,
Csak az illatod van itt, téged látlak, meghaltam?
Egyedül fekszem a sok test mellett félholtan.
Sötét az ég és csak a csillagok világítanak, szétszórtan.
A képed lebeg előttem és csak sírok szüntelen.
Bűnösök között úszok mint ártatlan és bűntelen.
Becsukom a szemem és csak ölellek kezemmel,
Ha így alszom el talán szebb lesz majd a reggel.
Egy kéz megragadja a vállam szinte haraggal.
"Keljen fel!"-mondja. Nem szólok, nem biztatom szavakkal.
Fáradok, testem egy lerobbant mélység
Harcolnom kell érted pajzsom szerelmünk és az égi kékség.

Újabb harc, újabb halottak, fáradok. Lábam már nem bírja sokáig, karom remeg, akár egy nyárfaerdő. Fegyverem súlya kínozza vállamat, nem vált könnyebbé. A harc mezőn nincs engedés, ölsz, vagy megölnek. Robban a taposó akna mellettem, bajtársak elesnek, megvakulnak, soha többé nem láthatják a családtagjaikat. Eltűnnek a föld színéről apró lőszerek miatt, mik szívüket nyúzzák. De menni kell előre, nincs megállás. Át a tankok között, a szögesdróton. Lődd az ellenséget, dobd a gránátot, majd húzódj vissza a fedezékbe, mit egy árok nyújt számodra, ahová gránátok esőjét zúdítják. Gáz felhő száll az ég felé. Mérget szippantok tüdőmbe, mely sípolva kezdi feladni a szolgálatot. Látásom halványul, de mit ígértünk? Harcolunk mindhalálig, hisz ezt fogadtuk meg, mikor beléptünk a seregbe. Ezért tűrtük a kiképzést, hol bántó szavakkal illettek, ha egy puhány voltál. Érzem itt a vég. Úgy szeretnék meghalni, hogy síromra ne hányjanak bántó szavakat. Köhögök és fekete folyadékot öklendezek fel torkomról. Igen, el fogok hullani, de még van pár pillanatom.
- Iván! Ne légy hülye! - kiáltják társaim, de meg sem hallom őket. Fegyveremet magam elé tartom és rohanok az ellenség felé. Lövök, amennyit a gépfegyverem tárja elbír. Ölök, ahány ember életét szívem képes elbírni. Majd földre hullok, s mondok búcsút egyetlen Ketrinemtől, ki képes volt megdobogtatni szívemet és erőt adni, hogy harcoljak, mert ő várt rám.

Búcsúvers Ivántól Ketrinnek

A szemem könnyben úszik,mert tudom hogy vége.
A sors dönt rólunk és tudom hogy a halál is éber.
Régen hittem, hogy az emberek egymásnak vannak teremtve,
De most vérben ázva küzdök és könnyek szöknek szemembe.
Tudom hogy nincs tovább és azt is hogy keserű a végzet.
Rád gyűrű kerül majd, rám kötél és nem számít hogy mit érzek.
A szerelmed felemelt és jobbá tett engem,
Remélem te is így éreztél és érzel majd, szerelmem.
A háború gyötrelem és egy sötét kegyetlenség,
Embermilliók haláláért felelős emberek döntenek, eszetlenség.
Csak egyetlen könnycsepp leszek egy tengerben,
Egy láncszem vagy gondolat ami megfogan az emberben.
Talán számodra is gondolat vagyok, egy büszke titok.
Ha rám gondolsz tudod majd, nincs örökké de sokáig tartanak a kínok.
Remélem benned élek majd ha eljön a ködös reggel.
Tudod, szeretnünk kell és felednünk mert ilyen az ember.

Írói szemszög

Ketrin félve olvasta fel az Ivántól kapott levelét. Mikor a végére ért a soroknak a papír úgy hullott a földre, ahogy ujjai remegésbe kezdtek. A bajtársa, aki a postást játszotta, azonnal odaugrott a nőhöz, hogy karjaival támaszt nyújtson neki, mert kész volt elesni.

Miután egy székre ültette Ketrint a katona, leemelte sapkáját és szóra nyitotta száját.
- Iván hősként ment el, ezért ehhez illően fogjuk elengedni utolsó útjára. Bizonyára szeretné, ha maga is részt venne rajta.

Ketrin egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette, amit a katona mondott, majd távozásra intette.

Szomorúság ült ki arcára, mely naphosszakat pihent ott. Csak akkor változott a helyzet, amikor két porontya nem hagyta, hogy orrát lógassa.

A temetés napján gyász ruhát öltött magára. Az egész légköre feketébe borult, nem csak ő. Aznap nem ivott, nem evett, ameddig a temetés le nem zajlott.

Ketrin szemszöge

Különcnek éreztem magam a díszes anyagban tisztelgő katonák között, kik elismerésüket fejezték ki bajtársuk felé. Azt hittem, már könnyeim nem fogják az emberek figyelmét rám terelni, de tévedtem. Nem is értettem miért hullottak, hisz nem ismertem a férfit. Talán csak a nyomott és siralmas hangulat miatt záporoztak volna? Talán mert éreztem, hogy milyen jövő tört össze egy pillantás alatt, amikor életét vesztette? Talán olyan csodálatos ember volt, hogy más csak érezte, hogy érte nem pazarlás az idő, amit azzal töltenek mások, hogy őt gyászolják.

A koporsó megérkezett, Iván lélektelen testével. Nem az öröm színeiben pompázott, egyedül a vérvörös rózsák virítottak rajta, melyek koszorúvá fonódtak össze.

A szerelem átkozott,akár a perc amikor láttál.
Most sírok de szád nemrég ott volt a számnál.
Ez az utolsó út, az utolsó szent emlék,
Bár fal van közöttünk hidd el veled mennék.
Közöttünk némán táncol az ördögi halál
Amely a ragyogó lelkekből nevetve zabál.
Remélem egyszer engem is végső táncra hív.
Felzendül majd a hattyúk dala és eltörik minden szív.
Bár most is csak a szívem éltet, semmi más.
Két lélekért élek de szívük semmiben nem hibás.
Olyanok mint két ártatlan virág a fehér télben
Melyek illata eltűnik olykor a fagyos messzeségben.
De én olyanná váltam mint egy vesztes.
Mindent elhagyok és érzem mindenki elhagy engem.
Olyanná váltunk mint Rómeó és Júlia.
De szívünk szomorú és kettőnk közt nem kell lángnak gyúlnia.
A szerelmünk átkozott akár a perc mikor fellélegeztem.
Mindez csupa csalódás. Miért kell mindenkit elengednem?
Az emberi gonoszság egy kürt amely a poklot hívja.
A sötétség néma szolgája lettem, akit felemészt a saját kínja.

Rengeteg barátja volt, kik egymás vállán kerestek megnyugvást. Nekem nem volt kivel gyászolnom, nem ismertem senkit. S most, hogy Iván is elment, még inkább elvesztem.

Gödörbe rejtették a fekete halál ágyat, mely nem volt méltó egy ilyen harcosnak. Sötét volt és mély, mintha csak a pokolba küldték volna őt. Nem volt oda való. Inkább a felhők közé kellett volna fektetni.

Az emberek körbe álltak, csak én maradtam ott, ahonnan nem nyertem rálátást arra, amikor elkezdték befedni a sírgödröt. Lábaim nem engedelmeskedtek. Nem hagyták, hogy odamenjek. Ez nem is nagyon volt szükséges, mert társaságom akadt.

Iván egyik bajtársa volt az, ki lassan és gondolkodva lépdelt hozzám. Min agyalhatott? Hogy mit is kellene mondania? Megkérdezze, hogy ki vagyok, aztán álljon odébb? Vagy inkább elegyedjen velem szóba?

A férfi mikor már csak egy méterre volt tőlem megtorpant. Néhány pillanatig, válla fölönt visszatekintett a gyászoló kör felé, aztán rám emelte zölden csillogó szemeit.
- Maga bizonyára Ketrin - emelte le sapkáját kobakjáról, melyen a katonaság emblémája virított.
- Maga pedig valaki, aki Iván mellett harcolt - válaszoltam hangomból kieröltetve komolyságot.
- Iván volt a katonaság védőszentje. Azzal, hogy gondolkodás nélkül képes volt egyszemélyes hadsereget indítani, megrémisztette az ellenséget, ezzel megmentve mindenki életét. Beleértve az enyémet is.
Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet.
Valami, akár egy ér ismét elpattant bennem. Könnyeimet próbáltam elfojtani, de nem ment. Éppen elfordultam volna a férfitől, hogy ne lásson gyengének, amikor karjaival mellkasához húzott. Testéből forróság sugárzott, mely képes volt megnyugtatni.
- Add ki magadból nyugodtan!

~1 évvel később

Akivel Iván temetésén találkoztam, Richarddal, a napokban esküdtünk meg. Mellette boldog vagyok és, ami a legfontosabb a gyerekeim is azok. Nem félek, ha kilépek a házból, mert ő velem tart. Nem féltem a gyerekeimet, ha dolgozom, mert ő vigyáz rájuk.

Pár hónapja leszerelt a katonaságon, mert szeretett volna végre magáért is élni és nem csak másokért.

Rengetegen köszönhetik neki a békét, melyhez a katonaságban hozzájárult.

Én pedig köszönöm neki azt, hogy van kit szeretnem és olyan is, ki engem megbecsül.

Talán csak néma színdarab az élet, és mi vagyunk a bábok,
Selyemzsinóron lógunk körülöttünk szürke álmok.
De ez nem kín és nem szörnyűség hiszen van siker,
Amely elvakít de akkor nem, ha megélni van kivel.
Te itt vagy és olyan mindez akár egy örök álom.
Érzem, ha rád nézek; Senki más nem ilyen boldog a világon.
A szerelem felelősség és sokszor örök kincs.
Sokszor elveszítjük és van, hogy egyáltalán nincs.
De én szerencsés vagyok hiszen a szívem foglalt.
Egy történet a miénk amelyben befejezetlen minden mondat.
Hazugság az hogy szeretlek amíg csak élek.
Halálom után is tiéd leszek, és a mennybe kísérlek.