Jelen:

- Akkor... nagyon szomorú voltam. Yoongi csak azért volt velem, hogy megtapasztaljam, milyen járni valakivel. Tudtam, hogy nem hisz abban, hogy lehet még boldog. De tudja, örültem is, mert Yoongi miattam élt.

Múlt:

- Hogy jutottunk el idáig? Hihetetlen, mit tett velünk az élet.

- Kiskorunkban minden olyan varázslatos! Aztán eljön az idő, mikor rájössz, hogy a világ egy borzasztó hely, tele rossz emberekkel és gondokkal. A szülők pedig a te érdekedben, próbálják elrejteni milyen szörnyű ez a világ, de te túl kíváncsi vagy és amikor megtudod az igazságot, azt kívánod bár megint olyan buta lennél, mint egy gyerek.

- Avery...

- Igen?

- Te nem vagy magányos?

- Miért kérdezed ezt? - nevetett a lány kínosan. Próbálta kideríteni, mikor mondott olyat, amiből Yoongi kiderítette.

- Nem is tudom csak... ahh... mindegy.

- Ne, ne! Mond el Yoongi, miért?

- Nem fontos.

Jelen:

- Sokáig töprengtem azon, hogy miért kérdezte azt Yoongi, de csak később értettem meg.

Múlt:

- Jó ezeket megosztani veled, mert tudom, hogy te megérted.

- Ja. Ugyanaz a sorsunk. Talán jobb ha együtt csináljuk végig, mielőtt vége lenne.

- Hogy érted, hogy jobb ha együtt csináljuk végig? Szerinted mennyi időnk van még?

- Nem tudom Avery, nem tudom.

- Én mostmár minden időmet csak veled akarom letölteni Yoongi!

- Ne mond ezt. Nem ismersz.

- Most miért mondod ezt?

- Látod azt, jobbra?

- Igen, régen biztos ablakok voltak ott.

- Onnan akartam leugrani. Aztán rájöttem, hogy ha leugranék, sokat szenvednék és csak utána halnék meg. Ezért mentem a vonatállomásra. Azt gondoltam, csak elüt a vonat, szenvedsz egy kicsit, aztán meghalsz.

Jelen:

- Akkor tudtam meg, hogy Yoongi még ebből a szempontból is olyan volt, mint én. Ő is félt a fájdalomtól, de sohasem a gondolattól hátrált meg, hogy holnapra már halott lesz.

Múlt:

- És tényleg megakartál halni?

- Ahogy te is.

- Örülök, hogy nem tetted meg - ölelte át a fiút. - Az én szememben egy nagyszerű ember vagy Yoongi!