Jelen:

- Emlékszem, hogy már nagyon sötét volt. Amikor a vonatállomásra értem, körülnéztem és nem láttam senkit. A menetrendre pillantottam. Olyan késő volt, hogy már csak az utolsó vonat volt hátra. A sinekre feküdtem és a csillagokat kémleltem. Gyönyörűek voltak. Örültem, hogy az utolsó napomon, a föld ezzel a látvánnyal búcsúztat engem. Azt gondoltam, vár a pokol Avery!

- Miért akart öngyilkos lenni, Avery? - kérdezte a nő.

- Tudja, annyi mindenen keresztül kellett mennem. Akkor csak huszonegy voltam, de úgy döntöttem elég a fájdalomból. A fő ok, a depresszió volt. Kiválasztott engem és nem kegyelmezett. Voltak jó napjaim. Furcsa volt érezni, hogy minden rendben. Túl szép volt, hogy igaz legyen és én tudtam, hogy vissza fog térni.

- Bántalmazta magát?

- Én csak úgy nevezném, büntetés. Csak büntettem magam. Minden vágásnak volt oka. Próbáltam kerülni, de... amikor már túlságosan nehéz volt meg kellett tennem. Nem volt vissza út.

- Értem. Folytassa csak, mi történt azon a napon?

- Vártam... vártam a halálra. Akkor azt hittem ez a legszebb dolog az életben, mert mindenki így végzi. Én mindig is különcnek éreztem magam, de ebből a szempontból, olyan akartam lenni, mint minden ember, amikor eljön az ideje. Hallott. Amikor arra gondoltam, csak egy kis idő és végső nyugalomra térek, elmosolyodtam. Aztán... hirtelen valaki leugrott a peronról mellém. Ugyanúgy lefeküdt a sinekre, mint én. Egy szót sem szólt, csak felnézett az égre. Ugyanazt a vágyat láttam a szemében, mint amit magamban éreztem.

Múlt:

- Te is megakarsz halni? - kérdezte nyugodt hangnemben. A lány érezte, hogy már nagyon elfáradt. Túl fáradt, hogy tovább éljen.
A kérdése váratlanul érte Avery - t, azt hite csak rosszul hallott. A fiúra nézett és arra várt, hogy megint mondjon valamit. Nem tudta felfogni, hogy tényleg ezt kérdezte. - Haljunk meg együtt! - szólalt meg újra, miközben az eget vizslatta. A lányra nézett és felé nyújtotta a kezét.

Jelen:

- Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem - nevette el magát Avery.