Julcsi egész nap nem szólt hozzám. Ha játszani hívtam, csak a fejét ingatta. Mikor kérdeztem tőle valamit, elnézett egy másik irányba, mintha meg se hallott volna. Éreztem, hogy valami nagyon nincs itt rendben, de nem tudtam, kihámozni, mi lehetett az. Felleg egyfolytában a lány körül mászkált, még ebéd közben is az ölébe ugrott. Olyannak tűnt, mint valami kis testőr.

A családi vacsora után már nem bírtam tovább, mindenképpen beszélni akartam Julcsival, így egyre egyenesebb kérdéseket tettem fel neki, amiket azonban rendre elengedett a füle mellett. Úgy simogatta a macskáját, mintha a kis állat elkergetné a rossz dolgokat a közeléből. Még az ajándékbontás alatt is egy sarokban ülve tépkedte a csomagolópapírt, mikor pedig leültem mellé, egyszerűen odébb húzódott. Ez egy kicsit rosszul érintett, és kezdtem megérezni, mennyire gonosz lehettem vele eddig, mikor én tettem vele ugyanezt. A baj ezzel csak az, hogy ez anyámnak is feltűnt.

– Miért nem hívod fel a szobádba, hogy játsszatok kicsit? – mosolygott rám, miközben elsöpörte egy vörösesbarna tincsemet a homlokomból. – Talán csak fél, hogy még most sem akarsz tudomást venni róla.

– Biztos? – Hiába beszéltem anyához, nem bírtam levenni a szemem Julcsiról. Egyik fekete copfjának végével csiklandozta éppen a cicája hasát, ám mindezt mosoly nélkül tette, tekintetéből hiányzott az eddigi csillogás.

– Egy próbát megér, nem igaz?

Anya biztató mosolya végül erőt öntött belém, mint mindig. Vettem egy mély levegőt, majd odasétáltam Julcsi elé. Újabb kérdést akartam feltenni neki, ezt biztosan ő is sejtette, mert hirtelen felpattant a földről. Úgy sétált el mellettem, hogy teljesen tisztává vált számomra, mennyire nem akart a közelemben lenni. Nem is értettem, miért fájt ez ennyire, elvégre ma reggelig azt sem szívesen fogadtam, hogy a szobámban fog aludni.

Hihetetlennek éreztem, hogy egy olyan lány miatt kedvtelenedek el karácsonykor, a legkedvencebb ünnepemen, akiért eddig a kisujjamat sem mozdítottam volna. Pár hónapja semmi nem érdekelt, amit mondott, vagy tett, most mégis a szívemre vettem, hogy kerülni próbált. Benne lett más valami, vagy én változtam?

Valószínűleg az utóbbiról lehetett szó, és ez nem csak nekem tűnt fel. Ági rendre kérdezgette, beteg vagyok-e, amiért nem húzom a számat, valahányszor a szüleink puszilkodtak. Apa már egyenesen a lázamat akarta megmérni, mikor vacsoránál nem nyavalyogtam, hogy meg kell enni a zöldbabot. Anya értetlenül meredt rám, amint magamtól elindultam fel a lépcsőn pontban tíz órakor, vagyis önakaratomból tartottam be a takarodót. Bár utóbbit inkább csak azért tettem, mert fáradtnak éreztem magam.

A sima sötétkék pizsamámat vettem elő, semmi kutyusosat, vagy békásat nem akartam Julcsi előtt viselni. Furcsamód még a kedvenc cápás pizsimet is visszadobtam a szekrénybe, mert kicsit kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a kezembe került, mintha szégyelltem volna felvenni. Óvatosan vetkőztem le, nagyon odafigyeltem a sebemre, nem akartam, hogy megint fájni kezdjen.

Miközben a nadrágomat vettem fel, valami furcsa dolgon akadt meg a tekintetem. Értetlenül meredtem a mellkasom közepéből kinövő vörösesbarna szőrszálat, amiről biztosan tudtam, hogy este még nem láttam. Tudtam, hogy apukámnak is van, de ő sokkal nagyobb nálam. Óvatosan meghúztam, hátha csak a hajam került oda, viszont ez tényleg onnan nőtt ki. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem vele. Tépjem ki? Hagyjam ott?

Az ajtó nyitódására megugrottam. Hirtelen szégyenlősködni támadt kedvem, eltakarni magam, főleg azért, mert Julcsit pillantottam meg a szobámba lépni. Felleg és Éjfél szorosan a nyomában jöttek, azonnal egymásra ugorva kezdtek játszani, amint átlépték a küszöböt.

– Ne nézz ide! – szóltam a lányra, mikor felém akart fordulni. Kapkodva igyekeztem felvenni a pizsamafelsőmet, ám ezzel csak azt értem el, hogy a nyaka helyett az ujján próbáltam átdugni a fejem. – Mindjárt kész vagyok. – Az ügyetlenkedésemnek hála összegabalyodott a lábam, és mire észbe kaptam, már a szőnyeget éreztem a fenekem alatt. Sikerült rendesen felvennem a sötétkék pólót, mégis teljesen elvörösödve néztem fel az előttem guggoló Julcsira.

– Megnézhetem? – Szomorú tekintettel meredt rám, én azonban értetlenül vontam össze a szemöldököm. Nem nagyon tudtam, mit akarhatott megnézni, mikor azonban felhúzta a pizsamafelsőmet, és a vörösesbarna szőrszálamat kezdte figyelni, még több vér szökött az arcomba. – Nem az enyém követett. Rád is vadászik egy.

– Te miről beszélsz? – Amennyire tetszett, most annyira kezdtem megijedni tőle.

– Bántott téged? A lidérc.

– A micsoda? – ráztam meg a fejem.

– A lidérc. Színtiszta gonoszság, fekete árny, amit csak az éhség hajt. Szeretteink hangját utánozzák, csábító illatokkal, látomásokkal csalnak tűhegyes fogaik csapdájába. – Ledermedtem, teljes testemben remegtem, ahogy tökéletes pontossággal leírta a szörnyemet, hangja minden szóval mélyebb lett, a végére földöntúlinak hangzott. – Szóval bántott? – változott vissza aranyos lánnyá.

– Aha. – Barna szeme megigézett, egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem, miközben felhúztam a pólóm ujját, hogy megmutassam neki az alkaromat takaró kötést.

– Bátor vagy, az már egyszer biztos. – Arcán meleg mosollyal tekerte le a gézt rólam, majd valami olyasmit tett, amit egyszerűen nem tudtam felfogni. Kezét a sebeimre csúsztatta, mire halkan felszisszentem a fájdalomtól. Valami számomra értelmezhetetlen szó hagyta el a száját, a következő pillanatban pedig már arra eszméltem, hogy a karmolásnyomok halványan fényleni kezdtek.

– Mi-mit csinálsz? – Rémülten kaptam el tőle a karomat, ám ez azonnal átcsapott csodálatba, mikor megláttam, hogy a sebek helyén már csak alig látható hegek maradtak. – Hű!

– Ne örülj annyira! – ingatta a fejét szomorúan. – Ahogy nősz, jobban fog látszani.

– De legalább lesz egy menő sebhelyem – mosolyogtam rá, hátha kicsit jobb kedve lesz, és sikerrel jártam. Halkan kuncogott, majd ismét a keze közé fogtam az alkarom. – Hogy csináltad ezt?

– Anyukám boszorkány volt. – Egyszerűen közölte az információt, mintha valami teljesen hétköznapi dologról beszéltünk volna. Még az sem zavarta, hogy leesett állal néztem rá. – Mikor kiderült, hogy örököltem tőle a varázserejét, elmondta apának, és ezért költözünk annyit. Vigyázni akar rám.

– De ezt mi miért nem tudtuk soha? Miért tartottátok titokban?

– A biztonságom érdekében. Én sem tudok sokat, de miért is rólam beszélünk, mikor egy lidérc az életedre pályázik? Nem is félsz tőle?

– De igen, csak... – Elvörösödtem, a fejemet vakarva gondolkodtam, mit mondhatnék. Mégsem vallhatom be neki, hogy időnként elfelejtek mindent, ha a közelembe kerül. – De hogy került ide egy ilyen... hogyishívják...

– Lidérc.

– Az. Évek óta lakunk itt, és sosem hallottam olyanról, hogy Ágit, vagy a szüleimet megpróbálta volna elkapni.

– Ági mennyi volt, mikor ideköltöztetek? – Felleget az ölébe vette, cirógatni kezdte a pocakját, akár vacsoránál is tette. Ahogy őt figyeltem, hirtelen eszembe jutott, hogy kipróbálom ugyanezt Éjféllel. A felvetésem igaznak tűnt, én is kicsit nyugodtabb lettem, minél többször húztam végig az ujjaim a macskám hátán.

– Mik ők?

– Én is kérdeztem valamit. – Ujját a homlokomra nyomta, hogy magára emeljem a tekintetem. Pillanatokig csak a szememet nézte, majd mélyen felsóhajtott, mintha elengedne valamit. – Familiárisoknak hívják őket. Képesek megvédeni a rossztól, felszabadítják a lelket bármilyen szenvedés alól, és örökké hűségesek a gazdájukhoz. Mindig olyanokat választanak, akiknek szükségük van a védelemre, de utána is velünk maradnak.

– Te kis hősnő, te! – vakargattam meg Éjfél pocakját, aki ez után elkapta a saját farkát, hogy azt nyalogassa.

– Most viszont még ugyanakkora veszélyben vannak, mint mi.

– Veszélyben? – kaptam fel a fejem.

– A lidércek a gyerekeket szeretik a legjobban, és bár ők nem emberek, akkor is kölykök. – Elengedte a kismacskát, ami azonnal átmászott hozzám, hogy Éjfél orrához érintse a sajátját.

– Honnan tudtad, hogy egy ilyen... lidérc él a házban? – Válaszul átment a szekrényemhez, majd kinyitotta az akasztós oldalát. A karmolásnyomok láttán azonnal elfehéredtem, hirtelen eszembe jutott a tegnap éjszaka. Úgy tűnik, választ kaptam a kérdésre, hová bújt a lidérc.

– Nem is értettem – sóhajtott félve Julcsi. – Gyengének kellene lennie, nem lett volna szabad feljönnie. Hacsak... – Aggodalommal telve nézett rám, szeme időnként a leharcolt Éjfélre tévedt. Talán már sejtette, miért hiányzott foltokban a cica bundája. – Szegényke. Meg te is. Eleget szipolyozott belőletek, hogy felmásszon ide, de ennél tovább nem jutott.

– Mit szipolyoz?

– Azéleterődet, a fiatalságodat, mindent, ami te vagy. – A válasza hallatánteljesen ledermedtem, mire Éjfél hangosan nyávogva kapaszkodott a pólómba.Mintha eddig nem féltem volna eléggé a szörnytől...