Ági folyamatosan a feketeséget vizslatta, mintha végre ő is látna valamit. Kicsit reméltem, hogy a szörnyemet vette észre. Ha a nővérem is látja, akkor biztosan nem csak képzeltem. Bár hirtelen nem tudtam eldönteni, ez lenne-e a jobbik kimenetel. Mert, ha az a valami tényleg ott van, akkor valószínűleg veszélyben vagyunk. Nem csak én, de az egész család.

– Maradj itt!

Ági kedvesen megsimogatta a hátam, mielőtt leoldotta volna magáról a karjaimat. Nem akartam elengedni a kezét. Féltem, ha egyedül megy oda, akkor elkapja az a valami. Egész testemben reszkettem a félelemtől, rettegtem lemenni a lépcsőn, viszont a nővérem épsége fontosabb volt számomra, mint egy ilyen butaság.

– Veled megyek! – Igyekeztem annyi határozottságot vinni a hangomba, amennyit tudtam, ám még így is többször megremegtem.

Ági próbált nyugtatóan mosolyogni rám, de láttam rajta, hogy ezúttal ő is megijedt. Szorosan mellette maradtam, szaporán szedtem a lábamat, nehogy egy pillanatra is lemaradjak tőle. A lámpa persze megint nem működött, a nővérem viszont még így is felkapcsolt állapotban hagyta a gombot, hátha egy idő után visszajön majd a fény. Amint a hideg kőpadlóhoz ért a lábam, kezdtem egyre rosszabb ötletnek érezni, hogy végül lejöttem vele.

Alig láttam tovább az orromnál, az előszobából egyáltalán nem szűrődött le annyi fény, amennyi az egész helyet bevilágította volna. Ági a vállamat átkarolva lassan beljebb húzott, miközben halkan suttogva próbált nyugtatni. Egyre erősebben szorítottam a karját, ahogy távolodtunk a biztonságos világosságtól. Minél mélyebben merültünk a sötétségbe, annál inkább éreztem újra azt a túlságosan is erős fahéj illatot, ami a dohszagba keveredett. Aztán meghallottam a suttogást.

A félelemtől minden izmom megfagyott, mozdulni sem bírtam. Mire feleszméltem, Ági már sehol sem volt, egyedül ácsorogtam a fojtogató sötétségben. Csikorgás hasított a levegőbe, mintha valami a kőpadlót karcolná. Azonnal eszembe jutott, mi okozhatta. Az a valami tényleg idelent rejtőzött, anyának és a nővéremnek nem volt igazuk.

– Janó...

A halk, távoli suttogás velőig hatoló rémülettel árasztott el. Lassan odafordultam, ahonnan hallottam, és akkor, az egyik sarokban megláttam a tejfehér szempárt. Egyenesen felém meredt, szinte éreztem, ahogy a tekintete átszúrja a mellkasom, hideget küldve minden porcikámba. Rettenetesen fáztam, mintha odakint álltam volna a hóban.

– Janó...

A nővérem hangját hallottam valahonnan balról, de hiába kapkodtam a fejem, a sötétség körbefogott, nem láthattam semmit. Reszkettem a hidegtől és a félelemtől. Ágit akartam szólítani, viszont hiába nyitottam ki a számat, meg sem tudtam mukkanni. A torkomból, mintha kiszívta volna valami a szavakat, a tüdőmből kiszökött a levegő. Hiába próbálkoztam, nem tudtam lélegezni. A rekeszizmaim megdermedtek, fuldokolva hanyatlottam a földre.

A tekintetem ismét a fehér szempárt kereste, de ezúttal egy másik helyen találtam, sokkal közelebb. Felém tartott. A maga lassú tempójában, mégis biztosan mozgott. A csikorgó hang, a suttogás egyre kivehetőbben ért el hozzám. Ahogy a fahéj illata erősödött, kezdtem felfogni, hogy ez a dolog el fog kapni.

Már alig bírtam nyitva tartani a szemem, mikor egy csoda megmentett. A villany felkapcsolódott egy pillanatra. Ha csak egy szemhunyásnyi időre, de végre láthattam a szörnyet igazi valójában. Nem annyira más, mint amilyennek eddig gondoltam, mégis valahogy rosszabb lett az emlékezetembe vésett kép, mikor fényben is a szemem elé került. A teste szinte kézzel megfoghatatlan, mintha fekete füstön kívül nem állt volna másból. A világosság hatására kitátotta kis fejéhez képest hatalmas száját, elővillantva tűhegyes fogait, hogy egy fájdalmas visítást hallasson. Eltakarta tejfehér szemét, hátrálni kezdett.

A sötétség újra körbevett, de végre megint kaptam levegőt. Tudtam, hogy nincs sok időm, mielőtt a szörny magához térne. Azonnal futásnak eredtem, hogy sikerüljön időben felérnem a földszintre, ám valami hirtelen megállásra késztetett. A lépcső közepénél járhattam már, mikor valami a bokám köré fonódott. A lámpa újra felvillant pár töredékmásodpercre, és akkor megláttam a fokok közül kinyúló fekete, csápszerű ujjakat. Erősen rájuk tapostam, mire egy újabb visítás szelte át a levegőt.

Amint kiértem az előszobába, becsaptam magam mögött az ajtót, hogy aztán lihegve támaszkodjak neki. A szívem hevesen vert, mintha maratont futottam volna, és még mindig nehezen kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ha elmondom ezt a szüleimnek, bolondnak fognak nézni, vagy azt hiszik majd, hogy egyszerűen a saját képzeletem tréfált meg. Ha viszont magamban tartom, akkor megeshet, hogy a szörny egyszer elkap engem, vagy ami rosszabb: őket. Végül úgy egyeztem meg magammal, meg fogom kérdezni Ágit, látott, vagy hallott-e valamit, és a válaszától függően beszélek majd. Ha ő nem érzékelt ebből semmit, akkor tényleg hiába mondanék bármit bárkinek, senki sem hinne nekem.

Már majdnem lenyugodtam, ám a következő pillanatban hangos dörömbölést hallottam és éreztem a pinceajtó másik oldaláról. Hirtelen félelmemben azt hittem, hogy a szörny jött utánam, ezért sikítva futottam be a nappaliba, hogy aztán a karácsonyfa mögé rejtőzzek. Csak akkor jöttem rá, mekkora hülyeséget csináltam, mikor Ági jelent meg a boltív alatt. Teljesen kiment a fejemből, hogy vele mentem le. Még így is csak akkor másztam elő rejtekhelyemből, mikor a szüleim is megjelentek a nővérem mellett.

Apám idegesen tolta feljebb a szemüvegét enyhén görbe orrán, miközben Ágit kérdezgette, hogy mi történt. Gondolkodva vakarta meg barna tincseit, miközben én lassan elindultam feléjük. Kék szeme aggodalommal tele meredt rám, talán ő is látta, mennyire elsápadtam a történtektől. Anya azonnal elém rohant, majd leguggolt elém, és a két keze közé fogta az arcom.

– Te remegsz – simogatott meg, mielőtt eltolta volna a látóterébe csúszó vörös tincsét. – Jaj, kis drágám. – Szorosan megölelgetett, és több csókot is nyomott a fejem búbjára, hogy megnyugtasson.

– Mi történt odalent? – jött hozzám apukám is, majd megsimogatta a hátam. – Egyáltalán hogy kerültél le oda megint?

– Ne-nem tudom. – Alig bírtam megszólalni, így Ági felé pillantottam, aki anyáék mögött állva nézett le rám. Megértette, mit akartam, és azonnal elkezdett mesélni a szüleinknek.

– Észrevettük, hogy nyitva volt a pinceajtó, aztán hallottunk lentről valami zajt, ezért lementünk szétnézni. A lámpa megint nem működött, úgyhogy tök sötét volt. Gondolom, Janó nem mert tovább jönni velem, mert egyszer csak elengedte a kezem. Mentem tovább, aztán hirtelen hallottam, hogy becsukódott az ajtó.

Hatalmas szemmel néztem fel rá, egyáltalán nem értettem, ő miért nem hallott, vagy látott semmit abból, ami történt. A szörny nem olyan halk, a pince pedig nem elég nagy ahhoz, hogy minden elkerülje a nővérem figyelmét. Valami nagyon nem stimmelt, de magamtól nem tudtam megmondani, mi lehetett az. Akkor még nem. Annyiban voltam csak biztos, hogy nem fogok mondani semmit arról, amit én tapasztaltam.

– De hidd el, hogy semmi félnivalód nem volt – mosolygott rám kedvesen a nővérem. Csak akkor tűnt fel, hogy valamit tartott a karjában, mikor anyáék helyet szorítottak neki maguk közt, hogy ő is leülhessen előttem. – Ő borított fel egy festékes vödröt.

A kezében heverő elnyűtt pólót félrehúzva elém tárt egy apró macskát. Fekete szőre foltokban hiányzott, zöld szemével kíváncsian nézett rám, majd egy vékony nyávogás hagyta el a száját. Picurka mancsát felém nyújtotta, mire Ági átadta nekem a rongyos ruhadarabba csomagolt kölyköt, ami elégedetten dorombolt a karomban. Puha, karmolásra alkalmatlan karmait használva feljebb mászott rajtam, az arcomhoz dörgölőzött, és ettől valahogy minden eddigi félelmem elszállt belőlem. Boldogan nevettem, ahogy a cica szőre csiklandozta a nyakam.

– Ha szeretnéd, megtarthatod – mosolygott rám anya. – Akkor talán már nem fogsz annyira félni. Ő majd biztosan megvéd mindentől.

– Talán nyitva van az éjjelnappali a városban – gondolkodott el apa. – Hozhatok pár kelléket a kis büdösnek.

– Nem is büdös. – Sértetten öleltem magamhoz a cicát, ami erre még hangosabb dorombolásba kezdett. – Angyalillatú cukiság.

– Angyalnak még el is menne – nevetett a nővérem –, ha nem ő keltette volna minden félelmedet.

Nemakartam ellenkezni, elvégre értelme sem lett volna. Nem hittek volna nekem, deaz valamennyire megnyugtatott, amit anya mondott. Talán az új barátom majdmegvéd engem.