Bár Ági időnként piszkált azért, mert nem mertem lemerészkedni oda, viszont ez cseppet sem érdekelt. Három éve esett meg először és utoljára, hogy átléptem a pince küszöbét. A lámpa villogott odalent, időnként csak akkor kapcsolódott fel, ha egy ideig piszkáltuk, néha ki is aludt pár percre, ráadásul mindig hideg és dohos a levegő.

– Csak maradj a közelemben! – mosolygott rám biztatóan Ági. – Nem lesz semmi baj.

A nővérem lement a lépcsőn, én azonban az ajtófélfánál ácsorogtam, és enyhe aggodalommal néztem le a szinte vaksötétbe, hogy azonnal szólhassak anyának, ha történik valami.

– Ági? – Már percek teltek el, mire feleszméltem, és egy hangot sem hallottam lentről, így kezdtem megijedni. – Minden rendben?

– Janó... – A hang gyenge, mégis biztosra mondtam, hogy a nővéremé. Valami történt vele, csak ezért lehetett ilyen furcsa.

Egyre jobban féltem, hogy valami baj történt. Mély levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságom, majd ráléptem az első lépcsőfokra. Az égő csak egy pillanatra villant fel, hiába piszkáltam a kapcsolót, nem történt semmi. A por kiszárította az orromat, ahogy egyre lejjebb értem. Miután a kőpadlóra került a lábam, reszketve néztem fel az ajtóra, az egyetlen kijáratra, mintha csak meg akartam volna bizonyosodni róla, hogy még ott van.

Beléptem a sötétbe, halkan hívogattam Ágit, hátha válaszol, de meg se mukkant. Alig láttam messzebb az orromnál, így rendre belerúgtam pár dobozba és régi bútorba, amiket itt tároltunk. Balról valami motoszkálást hallottam, ám mikor odafordultam, semmit sem találtam. Lassan, remegő lábakkal indultam meg ebbe az irányba, de a szekrényen kívül, amibe bele is ütköztem, nem akadtam másra. Ezúttal mögülem érkeztek a hangok, és mikor megfordultam, egy árnyat láttam meg a lépcső aljában.

A gyomrom görcsbe rándult a félelemtől, a doboz csörömpölve kiesett a kezemből, ahogy az a valami engem figyelt. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem lehetett Ági. Ez az alak sokkal vékonyabb és magasabb nála, ráadásul mintha haja sem lett volna. Az előszobából érkező fény csak a sziluettjét rajzolta ki, mégsem ez ijesztett meg a legjobban.

Halk morgás csapta meg a fülem, a levegőt furcsa fahéjas aroma töltötte meg. Az árny felemelte a kezét. Ujjai hosszúak, talán hegyes karmokban végződtek. Egyenesen felém mutatott, mikor meghallottam, amint a nővérem szólított, valahonnan sokkal távolabbról, mint amit a pince engedett volna. Hideg fuvallat csapott meg, és hirtelen minden fény eltűnt, mintha valaki becsukta volna a pinceajtót.

A sötétség, amibe az alak teljesen beleolvadt, mintha fojtogatott volna, alig kaptam levegőt. A szívem hevesen vert, egyre jobban remegtem, a félelem megbénított. Kellemetlen, csikorgó hang ütötte meg a fülem, mint mikor valaki az iskolai táblát kapargatja. Beletelt pár pillanatba, de még időben rájöttem, mi lehetett az. Ez a valami lépkedett, ráadásul felém. A talpa vontatottan ért a kőhöz, viszont egyre élesebben hallottam minden mozdulata által keltett zajt.

A nyakszirtemen meleget éreztem, mintha valaki rám lehelt volna. Amint egy kezet éreztem a vállamon, a szívem kihagyott egy dobbanást, és a következő pillanatban már üvöltve szaladtam arra, amerre a lépcsőt sejtettem. Több kemény tárgynak is nekimentem, de nem érdekelt, hogy mennyire fájt mindenem, amimet eltalálták a bútorok, minél hamarabb ki akartam jutni a pincéből, távol akartam lenni az itteni szörnytől, ám hirtelen valami megállásra kényszerített.

Ujjak tekeredtek a karomra, amiket kétségbeesetten próbáltam lehámozni magamról, és amikről ijedtemben nem voltam képes megmondani, hogy rövidebbek és vastagabbak, mint amiket az árny birtokolt. Zokogva vergődtem, hogy kiszabadulhassak az engem átfogó karok közül. Szinte teljesen megsüketültem mindenre, így csak akkor álltam meg, mikor a villany felkapcsolódott, és megláttam Ági zöld szemét, amint bűntudatosan nézett rám.

– Jaj, öcskös! – Vontatottan átölelt, én pedig a vállába fúrtam a fejem, hogy a pulcsijába sírjak. – Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. – Sietős léptek zaja ütötte meg a fülem, és mire észbe kaptam, Ági elengedett, hogy anya karjai közé vezessen.

– Mi történt? – nézett a nővéremre.

– Fogalmam sincs. Rábeszéltem, hogy jöjjön le velem, hátha akkor nem fog félni. Azt mondtam neki, maradjon a közelemben, de mikor megfordultam, már a közelemben se volt. Azt hittem, fent marad, nem jön majd utánam, aztán hirtelen hallottam egy puffanást és csörömpölést. Nekiment a szekrénynek, leejtette a díszeket, egyfolytában remegett, ezért odamentem, hogy segítsek neki, de amint megérintettem, hisztérikusan futni kezdett.

– Ezt hogy láthattad? – kerekedett el a szemem. – Becsukódott az ajtó, teljesen sötét volt.

– Kincsem, tárva nyitva volt az ajtó – csókolt homlokon anyukám. Egy darabig még simogatott, majd mérgesen Ágira emelte zöldes tekintetét. – Miért erőlteted ennyire, hogy lejöjjön ide? Tudod, mennyire fél.

– Csak segíteni akartam neki. – Nővérem bűntudatosan simogatta meg gesztenyeszín tincseimet, letörölt pár könnycseppet az arcomról. – Tényleg nem akartalak megijeszteni, prücsök.

– Miért volt olyan fura a hangod? – emeltem fel a fejem anyukám válláról.

– Micsoda?

– Amikor kérdeztelek, hogy minden rendben van-e, te hívogatni kezdtél.

– Én biztosan nem. – Zavartan nézett rám, szemöldökét összevonta. Nem hitte el, amit mondok. – És te sem hívtál. Csak azt hallottam, mikor nekimentél a szekrénynek.

– De én tényleg szóltam neked. Többször is.

– Nem, nem szóltál.

– De igen. – Már kezdett felhúzni a tagadásával. Elég lett volna annyit mondania, hogy nem hallotta, de egyszerűen nem értettem, miért kell hazugnak hívnia.

– Semmi baj, Janó! – húzott magához szorosan anyukám. Folyamatosan simogatott, ám ezzel nem tudta elmulasztani a haragomat. – Segítesz nekem sütni? Attól biztos jobban leszel, ha lopkodhatsz pár mézeskalácsdarabot.

– Jó –öleltem át beletörődően. Ha Ági nem látta a szörnyet, nem hallott semmit, azajtó nem csukódott be... Talán az egészet csak képzeltem volna?