Nehezen aludtam el, főleg mivel Julcsi mellé kellett befeküdnöm, mégis egész kipihenten ébredtem. Ásítozva ültem fel, megdörzsöltem a szemem, és pár pillanatig fel sem tűnt, hogy valami nem stimmel. Megvakargattam Éjfélt, majd Felleget is, mikor viszont lemásztam a matracról, hogy elkezdjem a napot, ledermedve álltam meg az ablak előtt.

Nem túlzok: odakint koromsötét fogadott. A lámpák, a Hold, a csillagok... Mintha minden fényforrás kialudt volna, csak annyit láttam a kinti környezetből, amennyit a szobámból kiszűrődő világosság engedett. Az órára nézve értetlenül vettem észre, hogy reggel tízet mutat. Megkopogtattam a tetejét, de pár másodpercnyi villogáson kívül semmit sem csinált. Mi a manó?

– Julcsi! – Ötletek híján letérdeltem a matracra, ébresztgetni kezdtem a lányt. – Julcsi, baj van.

– Mi? – dörzsölte meg a szemét.

– Sötét van.

– És?

– Az óra szerint reggel tíz. – Erre már azonnal felült, rémülten meredt az ablakra, az azon túli sötétségre.

– Jaj, ne! – Elkerekedett szemmel próbálta meg kinyitni az ablakot, az azonban, mintha be lett volna ragadva. Csalódottnak, már szinte legyőzöttnek tűnt, ahogy az üvegnek nyomta a homlokát.

– Mi folyik itt? – vettem az ölembe az ébredező Éjfélt. Legalább tényleg meggyógyult.

– Miután kikergettem a lidércet, varázslattal levédtem a szobát, de úgy tűnik, nem voltam elég erős. – Könnyes szemmel fordult felém, mire intettem neki, hogy üljön le. Átöleltem a vállát, csupán kedvességből adtam egy puszit a homlokára, ahogy anyukám is szokta, ha zaklatott vagyok, mégis fülig belepirultam saját tettembe. – Az árny elég erőt szedett össze tőlem, hogy belevonjon minket egy hurokba.

– Ez mit jelent? – Pár másodperc gondolkodás után úgy döntött, a szemléltetés lehet a legegyszerűbb magyarázat. Egy kis gömb jelent meg a kezében, amit az órámhoz lebegtetett, mire az hajnali hármat kezdett mutatni. Egy ideig nem fogtam fel, mi a varázslata lényege, mikor azonban a számláló percei egyre váltottak, majd szinte azonnal vissza nullára, megértettem.

– Magának csinálta a hurkot, hogy könnyebben elkaphasson minket. Ezek a lények ilyenkor szabadon mozognak, mintha kilépnének az időből, vagy nem is tudom, hogyan mondjam. Elméletileg nekünk nem lenne lehetséges ugyanezt megtennünk, de a kis barátaink ezzel akartak védeni minket. Ha nem tették volna, már rég halottak lennénk.

– És meddig tart ez a varázslat?

– Amíg a lidérc él. – Elsápadva néztem rá, alig tudtam feldolgozni, amit mondott. Mikor azonban megsimogatta az arcom, hogy megnyugtasson, kicsit belepirultam. – Minél tovább tartja fenn a hurkot, annál gyorsabban gyengül. Nem tudom, pontosan mennyi erőmet szívta el, de elméletileg tudok varázsolni védelmet, amíg végelegesen ki nem fárad.

– Janó! – Apám kiáltását hallva rémülten ugrottam össze. Úgy hangzott, mintha fájdalmai lennének, valaki bántaná.

– Julcsi! – üvöltött kínok közt a nagybátyám. Hirtelen az jutott eszembe, talán a szörny kapta el őket. Pánikba esve rohantam az ajtóhoz, ám Julcsi az utolsó pillanatban elém ugrott. A derekamat átölelve próbált visszafogni.

– Ezek nem ők. – Erősen meglökött, amitől a matracra estem, és végre kirázódtam a pánikból. – Nézd! – bökött az ajtó felé, ahol Felleg és Éjfél, hátukon felborzolt szőrrel fújtak. – Ők hallják, meg tudják különböztetni a lidérceket a valóságtól.

– Janó! Julcsi! – Újból hallottuk a hangokat, melyek ekkor már szinte egymásba mosódtak. A lány szomorúan ráncolta a homlokát, keze remegett, mégis vissza tudta fogni magát.

– Eddig csak suttogott – temettem a kezembe az arcom. Borzalmas volt hallani a segélykiáltásokat, hiába hamisak.

– Megszívta magát a varázserőmmel – sóhajtott Julcsi.

– Nem tudod valahogy kizárni őket?

– Nincsolyan varázsigém, amivel csendet csinálhatok. Létezik, de én nem ismerem.Rosszul leszek ettől a szagtól. – Befogta az orrát, amit teljesen megértettem.Eddigre már én is émelyegtem a fahéj illatától, pedig tegnapig annyiraszerettem ezt az aromát. – Viszont talán távolabb tudom kényszeríteni azajtótól.