Michael szemszöge:

Nagyon nagy hülyeséget csináltam azon az estén,amikor a hegyen voltunk. Tagadni akartam,de mindig azon kaptam magam,hogy rajta gondolkozok. Azon az estén,beleszerettem Calumba.
A következő hetekben sokat lógtunk együtt és megismertem az igazi oldalát.
Sosem gondoltam volna,hogy ilyen gondoskodó és kedves tud lenni.
Még akkor is, ha az én oldalamon állt, az élet borzalmas volt, különösen az iskolában.
Ma akarom elmondani a szüleimnek,hogy a fiúkat szeretem és nem a lányokat. Úgy éreztem,hogy tudják. Szükségem volt arra,hogy mellettem álljanak és hogy segítsenek elfogadni magamat és újra erősnek maradni amikor bántanak az iskolában,mert ez volt a legtöbb,amit megtehettem. Féltem a reakciójuktól. Gondoltam,hogy anya megértő lesz, és apától sem féltem annyira,de mégis ijesztő volt megtenni. Volt egy hang a fejemben,ami azt mondta,hogy nem fognak elfogadni és rosszabb lesz minden,mint ezelőtt. Másrészről tudtam,hogy meg kell tennem. Nem titkolózhatok örökké.
Ahogy hazaértem megkértem őket,hogy maradjanak vacsora után.

-Anya,apa,van valami,amit el kell mondanom valamit.

-És mi lenne az,Michael?-mosolygott. 5 másodperc múlva is mosolyogni fog? Nem hinném.

-Nem tudom,hogy mondjam el,és rosszul bánok a szavakkal,szóval csak kimondom.-kíváncsian bámultak rám és zavarba jöttem. Az egész testem remegett. Nem tudom kimondani.

-Csak mondd el,oké? Mindent elmondhatsz nekünk.

-Oké,csak olyan nehéz....-a könnyeim folyni kezdtek és mély levegőt vettem.-Szóval,én...meleg vagyok-elfordítottam a fejemet és sírni kezdtem. Nem mondtak semmit és nem tudtam rájuk nézni. A szobában az egyetlen zaj a zokogásom volt.

-Michael..ez rendben van. Ne sírj,édesem.-anya megölelt és láttam,hogy az ő szemei is bekönnyesedtek.-Szeretlek,bármi is történjen. Mindig a fiam leszel és nincs semmi,ami miatt megutálnálak.

-Én is szeretlek mindkettőtöket,és sajnálom,hogy tönkretettem mindem elképzeléseteket,arról,hogy milyen gyereketek lesz.

-Nem mondd ezt. Nem tetted. Ugyanaz az ember vagy.

Apára néztem. Szomorúnak tűnt.

-Apa?

-Nem hiszem el,Michael,tudod,hogy ez betegség?-felállt és felemelte a hangját.-Ez nem normális. Nem vagy normális. A lányokat szereted és nem a fiúkat. Nem így neveltelek.

-Apa ez nem attól függ,hogyhogy  neveltél engem. Ez nem egy meghozott döntésem,ilyen vagyok és nem tudok változtatni rajta.

-Tudsz,de nem akarsz. Nem tudom miféle betegség ez napjainkban. Ez a  menő vagy mi a franc?

-Igen,olyan menő. Tudod a fiúk gyakran megvernek ezért. Ez a kedvenc részem. Nem tudom megváltoztatni .

-Ha nem változtatod meg a gondolkodásod,nem vagy többé a fiam.-mondta undorral a hangjában. Csalódott volt, és én is. Bement a szobájukba és becsapta az ajtót.
Ez a mondat összetört. Úgy éreztem,hogy nincs többé semmim az életben. Nincs okom maradni.
Megfogtam a táskámat és elhagytam  a lépcsőházat. Anya kért,hogy maradjak,de 1 percnél sem tudtam többet itt maradni.
Órákig nem csináltam semmit és gondolkoztam,hogy mit kellene most csinálnom,írtam Calumnak egy üzenetet és azt mondta,hogy átmehetek hozzá ma este.

-Szia,mi történt?-kérdezte,ahogy kinyitotta az ajtót.

-Comming out-oltam a szüleimnek,hogy meleg vagyok.

-Baj lett belőle?

-Igen,nagy baj.-nem akartam megint sírni,főleg előtte,de sírtam.-Apa azt mondta,hogy nem vagyok többé a fia. Szomorú volt.

-Biztos vagyok benne,hogy nem gondolta komolyan. Nézd,talán csak nem tudta,hogy mit csináljon. Tudom,hogy nem volt valami jó reakció,de le fog nyugodni és minden rendben lesz.-letörölte a könnyeimet és megölelt.
A pulzusom az egekbe szökött az érintése miatt.
Itt maradtam éjszakára és egész végig azon volt,hogy jobb kedvem legyen. Nagyon hálás voltam neki ezért,de semmi sem éreztette velem,hogy élnem kellene.
Reggel hazavitt. Kicsivel utána hagytam el a házat és mivel kisétáltam az ajtón,hagytam egy borítékot a komódon.

-Calum,várj egy percet.-megállítottam,amikor elhagyta a lépcsőházunkat.

-Igen?-megfordult és megöleltem. Ez volt az utolsó dolog amit meg akart tenni az életben.

-Köszönöm,hogy segítettél ezekben a napokban.-nem tudom itt hagyni őt.

-Megigérted,hogy nem csinálsz semmi hülyeséget.-eltolt magától,hogy lássa az arcomat.

-Nem fogok semmi hülyeséget csinálni-mosolyogtam.

-Oké. Később találkozunk,Mikey.

-Szia,és ne hívj Mikeynak.-nevettem,egy tökéletes  mosolyt villantott és eltüntem a lifttel.

Visszamentem a szobámba,és megkerestem a pengémet. Megtaláltam és bementem a fürdőbe. Leültem a fürdőkád szélére. A gondolataim zavarosak voltak. Úgy éreztem,hogy pánik rohamom van. Mindenen gondolkoztam egész életembe. Percekig gondolkoztam és nyugodtnak éreztem magamat. Nem tudtam arra gondolni,hogy mit hagyok magam mögött. Befejezem. Mindenki életét megkönnyítem és nem kell többet küzdenem. Nem érdekel mi fog történni utánam. Nem számít. Biztos vagyok benne,hogy minden jobb lesz mint most. Mindent elrontok. Azt hittem szomorú leszek,de nem vagyok. Végighúztam a pengét mindkét alkaromon és néztem ahogy a vérem folyni kezd. Elsőnek nem éreztem fájdalmat de pár másodperc múlva csak úgy jött a könnyeimmel együtt. Percekkel később nem fogok fájdalmat érezni. Nem fogok érezni semmit csak nyugalmat. Néhány perc múlva halott leszek.
Minden rendben lesz.