A teraszon ült és hideg levegőt ízlelgette. Hatalmas köd lepte el a tájat és úgy tűnt egyre mélyebben süpped bele. Ha őszinte akart lenni magához szerette ezt az érzést. Nem kellett agyalnia az élet apróságain, kiszakadt a valóságból. Figyelte ahogy lélegzik, értékelni tudta, ahogy a jelenléte ketté képes szelni a levegőt, a teste felhasználja az oxigént és amikor már használhatatlanul kijön beleveszik a hatalmas homályba. A világegyetemet érezte a kezei között és a tudatával egyáltalán nem volt tisztában.

Imádott ebben a homályban élni, bár józanabb pillanataiban félt attól, hogy mit tartogat számára a jövő. Nem akart oda kerülni, mint a legtöbb megnemértett, közben pedig tudta milyen könnyen függőjévé tud válni a dolgoknak; a ködnek.

Akiket szeretett, azokat féltette attól, ahol ő volt. Ha nem is ezt az életet de magának ezeket a mélységeket és magasságokat szánta mégis.

Igazi hedonista volt és annyira hajszolta a boldogságot, hogy egy idő után felhalmozta a mélységeket. Igen, a mélységeket, mert rájött, ha túl magasra jut egy idő után vissza zuhan. Ezt adta ő azért az egyetlen pillanatért, amíg a világ tetején érezhette magát.
Mégis bármit megtett érte.

Hitt a lélekben és abban, hogy ami van az mindig ideiglenes. Hitt abban, hogy az élet nem ér véget abban a formában amiben vagyunk. Nem mindig szerette a testét és ez megbetegítette a tudatát. Túl erős volt a lelke és folyamatosan ki akart törni. Bezárva érezte magát, korlátozva, kisemmizve. A világ által.

Össze volt zavarodva és nem pontosan tudta mit értsen a világon. Mi az? Számít, hogy mit gondolnak róla mások? Miért kell egy közös világ? Nem elég ha mindenki a sajátját éli? A saját világát.

Nem mintha megtehette volna, hogy ilyenek járjanak az eszébe. Hiszen ha túlságosan messze járt már a csúnya, rajta kívül eső, nyirkos valóságtól, akkor a sötét árnyemberek taszigálták vissza a vonal azon feléről, ahová tilos az átjárás. Ilyenkor fulldoklott és az egyetlen kiutat csak abban látta, hogy szárnyakat növesszen és kirepüljön a naprendszerbe.

Magát fotonok sokaságának vélte és remélte, hogy egyszer minden értelmet nyer. Hiszen ő is csak ember volt és néha megingott a hite.
Nem mindig bízott magában és az érzéseiben, mások soha nem látták úgy a dolgokat, ahogy ő és ez képes volt befolyásolni őt. Ilyenkor elvesztette önmagát és hosszú úton kellett végigvergődnie, hogy újra rájöjjön ki ő és mit akar. Nem meglepő, ha azt mondom az átalakulása soha nem volt zökkenőmentes, mert mindig másban találta meg magát és, hogy miért van.

Persze, hogy így alakultak a dolgok, hiszen a kis lelke még csak egy fel-fel villanó villanykörte funkcióját töltötte be.

Ezen a rázkódó úton mindig magányosnak érzete magát, pont amennnyire szüksége volt rá és amikor a magány csapongó tenger hullámává lett, mindig megtalálta őt valaki, aki adott a fényéből neki és akinek ő is adhatott. Aztán mikor már egyenlően sugárzott belőlük az élet, az útjaik legtöbbször ketté váltak és úgy elvesztek a világ útvesztőjében, hogy ha akarták sem találták volna meg egymást úgy soha többé.

Pont ezért nem beszélhetett senkinek a ködről, a magasságokról és mélységekről, amikben mind-mind megtalálta a szépet és azt, ami előbb utóbb a vesztét okozza.
Hiszen hiába várta a nagyobb jót, emberből volt és nem tudta, hogyan kell jól élni. Nem tudta mi számít jónak, csak azt, hogy soha nem akar visszatérni a valóságba és soha nem akar belekeseredni abba a világba amilyennek a körülötte élők látták az ő világukat.

║013122
-