Csengey megköszörülte a torkát, mikor remegő lábakkal kilépdelt a színpadra. Hiába volt mindene a szavalás, képtelen volt megszokni az őt mustráló pillantásokat, amik mintha ki akarnák nézni a szavakat a szájából. 

Osztálytársai bátorító pislantásokat küldtek felé, nem így a reáliskolások irányába.

– Azt mondjátok meg, minek ezeknek a tökkelütötteknek a mi Csengeynk művészete vagy mifenéje– rázta a fejét Csónakos.

A Pásztor testvérek gyilkos pillantással jutalmazták a kommentárt.

– Vége lesz itt csakhamar a verstannak, tesó, mert én lecsapom őket.

Az előadás végül zavartalanul lezárult, Csengey mégis csaknem szívrohamot kapott, mikor a takarásban megérzett két, vörös ruhába bújtatott kart a derekára fonódni.

– Mondd csak kicsike… Ilyen szerelmetes verset nem akarnál nekem is kanyarítani?

Csengey zavarában csaknem a Pásztor fiú karjaiba ájult.