– Erre még nagyon is rá fogsz fázni, Barabás!

– Te csak hiszed azt, te szamár Kolnay!

A két fiú dühös fújtatással közelített a másik felé. Valaki a háttérben azt kiabálta, „lesz kalap a földön!“, ami bizony nagyon is lehetséges volt, hiszen a fiúk éppen verekedni készültek. Ennek éppen azok az ominózus, földre-esős kalapok voltak az okai; napok óta nem hagyták nyugodni egymást a témával, mióta is szavazással megválasztották a Pál utcai fiúk elnökét. Kalapba gyűjtötték a fiúk voksait, és ezen nemes célhoz valamilyen nemes fejfedő is dukált. Minthogy a kakaskodók nem tudtak dűlőre jutni, a kis gigerli Csele kalapját érte a megtiszteltetés, de ennyivel a részükről nem volt elintézve a dolog. Zsírpróbát csináltak, vitatkoztak, kalapjaikat egymás képébe nyomták, de sehogy sem bírtak a konfliktus végére vergődni. Ők valahogy mindig kettesben ragadtak bele a vitahelyzetekbe, s sokszor már Boka János, az elnök is fáradt volt ahhoz, hogy csendre intse őket. Jelenleg éppenséggel a grundon sem tartózkodott, ahogy sokan mások sem, csupán a gittegylet néhány tagja gyülekezett megbeszélés címén, de az hamar Kolnay és Barabás személyes vitájába fulladt.

– Hogy merészelsz már megint ilyeneket állítani rólam?

– Úgy, hogy a saját két szememmel láttam! Mit láttam, majd megvakított a kalapod zsíros csillogása! – Kolnay ingerülten szuszogva bámulta riválisát. Hogy ezt a makacs öszvért sehogy nem lehet jobb belátásra bírni! Ha zsíros a kalapja, hát ez van, el kell fogadni!

Ugyanekkor Barabás haragosan ráncolódó homloka is hasonlóan viharos gondolatokat rejtett, a nevetést mégsem tudta megállni, mikor Kolnay lábujjhegyre állva pipiskedni kezdett előtte, alacsony termetét igyekezvén ellensúlyozni. A jóízű kacaj viszont annál is jobban vörösre festette a mérges Kolnay orcáit.

– Most meg mit heherészel, te hatökör? Hát már azt sem bírod felfogni, hogy mindjárt bokán rúglak, te átokfajzat? Hát téged egy tisztességes verekedés sem komolyít meg? Tudtam én, hogy ritka ostoba állatfaj vagy te, Barabás!

Erre Barabás csak jobban és jobban nevetett; Kolnay arca erősen hajazott egy pulykáéra, és még ha Barabás is ugyancsak szívesen beváltotta volna azt a verekedést, képtelen volt abban a pillanatban komoly maradni. Aztán az alacsony fiú egyszer csak megelégelte a másik szűnni nem akaró vihogását, és megtaszította Barabás mellkasát. Barabás, akit hirtelen ért a heves mozdulat, hátratántorodás közben ösztönösen megragadta Kolnay karját; így együtt zuhantak a földre, nem kevés port felverve maguk körül.

Barabás nyekeregve nyelte a port, ami aztán köhögőrohamra késztette, s ezekben a pillanatokban Kolnay volt az, aki kitűnően szórakozott a másik nyomorán.

– No? Ki is nevet a végén? – kuncogott kellemeseket, miután neki semminemű bántódása nem esett; Barabás egy meglehetősen puha alternatíva volt a földre érkezéshez.

Barabás csupán néhány kellemetlen hörgéssel válaszolt, s mire meg tudott szólalni, Kolnay már a feje mellett támasztotta a kezeit, hogy feltápászkodhasson.

– Na álljál meg egy szóra Kolnaykám.

– Mégis mit akarsz még? Még csak talpon se bírtál maradni, úgyhogy ne add nekem elő a prédikációdat, szamár.

– Tudsz mást is mondani azon az egy-két állatnéven kívül, amik véletlenül rád ragadtak természetrajz órán?

– Tudok, és fogok is! Ide figyelj mam-

Barabást valami hirtelenjében érkező sugallat vezette. Kolnay ajkai túl közel és túl pirosak voltak…

Meleg… Gyors… Szédülés… Por… Kakaó… Szép fények…

Gyorsan egymásutánban érték el elméjét az impulzushullámok, így a legközelebbi dolog, amit tudatosan képes volt észlelni, az Kolnay - mit ne mondjunk, nem kifejezetten erejéről, sokkal inkább csípősségéről ismert - pofonja volt, majd a szapora kis bombákként lecsapódó, feddő szavak.

– Hát mit képzelsz te? Hát lehet ilyet csinálni? Én tudtam, hogy ostoba vagy, de hogy ennyire! Hát ez túlmegy minden határon! – Kolnay ingerülten háborgott Barabás hasán ülve, minthogy a sokkhatás után oda volt a legegyszerűbb levágnia magát. Barabás sokkalta lassabban ocsúdott, s az az előző néhány másodperc egyre abszurdabban pulzált az elméjében. Az előbbi veszekedés és a pillekönnyű csók közötti, villanásnyi űr helyét sötét lebernyeg takarta az elméjében; ötlete sem volt, mi vezérelte ekkora szamárság elkövetésére, azt pedig pláne nehéz volt megemészteni, hogy mégsem érzett emiatt semmi nyugtalanítót vagy undorítót. Kolnay ajkai meglehetősen puhák voltak, és Barabás úgy gondolta, hogy azoknak a copfos, pöttyös szoknyás lányoknak, akiket olykor-olykor meglestek a lányiskola kapujában, talán nincs is ilyen finom csókjuk, mint annak a marharépának, amelyik még mindig rajta támaszkodva darálta a maga sérelmeit.

– Kolnay, egy szóra…

– Nem!

– Node… – Néhány feszült pillanatig Barabás csak elnyílt szemekkel és szájjal bámulta Kolnayt, aki egy betű erejéig sem volt hajlandó szóhoz engedni őt.

– De figyelj…

– Hallatlan vagy! Egyszerűen hallatlan! Mert az még hagyján, hogy megcsókolsz, de hogy az egész szájadnak egy kész Szaharának kell lenni, olyan száraz és cserepes! Pfhuj!

Barabás, miután kikászálódott a pergő monológ hálójából, és feldolgozta annak értelmét, nevetésre fakadt. Egy kicsit kínos, és kicsit értetlen nevetés volt, de valahol olyan örömteli, hogy egy pillanatra Kolnay elfelejtett rondán nézni riválisára, és az elméje valahogy abba az elmedobozba raktározta el Barabás nevetését, ahová Kolnay a szomszédjuk kiscicáinak látványát szokta; Barabás nevetése aranyos volt.

*

– Aztán ha véletlenül megint az az elvetemült ötleted támad, hogy a szádat az enyémnek nyomod – itt Kolnaynk kénytelen volt némi enyhe pírt magára ölteni – akkor igyál előtte, de legalább használjad ezt. – Azzal Barabás kezébe nyomott egy aprócska skatulyát, amiben az orvos édesapjától kért el némi ajakbalzsamot. Most már tökéletesen fel voltak szerelkezve, hogy még több fényes és meleg szikra lobbanjon a mellkasukban, még ha fogalmuk sem volt egyelőre, miért jó, ha ők ketten, két fiú, két örökös rivális, olyan dolgokat tesznek együtt, amikre addig jó eséllyel nem is gondoltak.