Vihar. Thor dühös villámai rémítették az embereket. Telek óta nem volt ily mértékű, s ilyen heves egyik sem.
A kislány ámulattal nézte az eső, és fények játékát melyek beborították a tájat. Szerette, mikor az istenség kifejezte érzelmeit. Ő nem félt tőle, tisztelte, csodálta, de nem félt.
Szőke haján végigsimított egy érdes kéz, mely a munka eredményét mutatta. A tengerkék szemei apjára tévedtek, s keresték a jégkék, már-már szürke, de meleg tekintetet, s szakállas mosolyát.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte fáradt, de kedves hangon. A kislány érdeklődve visszafordult az ablakhoz majd megszólalt;
- Ki szeretnék menni, Atyám.
Vastag szemöldökét összevonta a férfi.
- Minek? - Hangja ridegebb lett egy árnyalattal. Ezt nem szerette.
- Hogy megedződjek. A fiúk is kint gyakorolnak ilyenkor. Én is tanulni akarok, és portyázni menni a nyáron!
Az apja tekintete megtalálta azt, amit oly áhítattal nézett a szeme kincse. Vele egykorú fiúk, fiatalabb és idősebb félmeztelen felsőtesttel, mezítláb, éles kardokkal és botokkal tanulták meg az ölés szabályait. Fejszét csak később kaphattak kézbe, és csak az, aki megérte...
A fapajzsok is előkerültek a sötétből, majd csattanások és hörgések zavarták meg a villámok zenéjét. A föld csúszós volt a sártól, a fiúk piszkosak a vértől. Végül, a kard olyan helyre talált, melyet nem bírt a pajzs, az apró fiú szétnyílt mellkassal terült el, az éltető nedű folyt nadrágjára, s freccsent ellenfele arcába. Pillanatok alatt vitték el lelkét a hollók, testét azonban még pár percig körbeállták, s nevelőjük készítette fel a szállításra. Ma egy család kevesebb lett egy fiúval. Egy másiké pedig gazdagabb a tudással. A kislány apja ekkor csukta be a két spalettát, majd csemetéjéhez fordult.

 - Eleget láttál, Eydis - vette ölbe, és egyenesen az ágyához vitte. - Ideje lefeküdni, kései az óra.

 - De én ki akarok menni - fonta karba durcásan kezeit a lánya. - Nem vagy igazságos.

 - Egy nap majd belátod, hogy igazam volt - cirógatta meg a kicsi pirospozsgás arcát az apja.

 - Ingvilt is tanítja az atyja! - fordult el a simogató kéztől a lányka. - Egyedül én ülök itthon, ez nem igazság. - A kislány hangja sértődött volt és dühös, látni sem akarta az apját.

 - Kislányom, ez nem ilyen egyszerű - mondta még mindig egészen szelíden a férfi. - Ha majd nagyobb leszel, akkor...

 - Egyszerűbb, mint hinnéd, apám! Anyám fejszéje ott áll érintetlen, elbírom már...

 - Eydis! - csattant fel hirtelen az apja. A kislány összerezzent az állatbőrökkel tarkított ágyon. - Nem akarlak téged is elveszíteni, érted kislányom? Azt a fejszét soha nem veheted a kezedbe, jó helye van a láda mélyén. 

 - De, apám... - kezdett bele remegő hangon a lány.

 - Eydis, azt mondtam, nem - jelentette ki határozottan a viking, majd felállt az ágy széléről, és a szobaajtó felé sétált. - Verd ki az ostoba gondolatokat a fejedből, kislányom. Szép álmokat! - hagyta maga mögött a gyér gyertyafényben izzó falakat. A villámcsapások vibrálása kísértetiesen átizzott a bezárt ablakokon, rideg fénnyel telehintve a fakunyhót. A fénynyalábok átfutottak egy régi, fából ácsolt ládán is, mi telis-tele volt vésve rúnákkal. Az északi rá sem bírt nézni, jégkék szeme könnyekkel telt meg. Kezei ökölbe szorultak, elméjét ismét elöntötte az önmarcangolás keserű folyama. Szempillantás alatt fordult meg, és ütött bele a mellette lévő ajtófélfába. A gerendán éles hasadás futott végig a kemény kéz nyomán, ám lábánál egy összetört férfi támasztotta. Elöntötték az emlékek, és utat engedett sós könnyeinek. Csendben könnyezett, a vihar moraja elnyomta a fájdalmas múlt zaját.

Ropogott a friss hó a vértől sáros csizmák alatt. Holt derengés volt a nappal, akár a síri világ boltozata. Metsző szél süvített a harcosok feje mellett, halál hörgés és fegyver csörgés hangját hozva magával. Senki sem tudta kikért jönnek majd Odin vigyázó hollói, hogy a Valhallába kísérjék. Senki sem tudta, ki látja még testvérét, atyját s anyját, de nem féltek. Sokak vére cseppent a friss hóra, és testük dőlt utána, mint egy élettelen fatörzs. Hosszú ideje ment már a kardok tánca, de még senki nem tudta, ki fog győztesként kikerülni. Egy gyönyörű nő lengette szépen megmunkált, halálos fejszéjét. Csodás harcos, nagyszerű feleség, s kedves anya. Tejfel szőke hajába tépett a fagyos szél miközben hárított s lecsapott. Sikolyokat szült a mellkasba belecsapódó éles fegyver, de most sem abba, ki ezt a szörnyű vérengzést szította. Férjét kereste. Fű zöld szemei megakadtak egy földön fekvő s kardjáért kúszó férfin. Nem volt messze, az idő azonban lelassulni látszott amint ellenfele lassan felemeli bárdját. Heiwe nem akarta látni ahogy azt, kit szeretett feldarabolja egy őrült kannibál s elkezdi enni húsát. Nem akarta hogy gyermeke végül apa nélkül nőjön fel, s azt sem, hogy szíve megtörjön oly véresen, ahogy a férfi tetemét látta maga előtt. Nem gondolkodott, futott ahogy a lába bírta, majd a bárd lecsapott.
Véres hörgés keltette fel a jégkék tekintetű férfit, majd felpillantott. Boldogság fogta el, amint meglátta szerelmét, kivel megannyi emléke, s terve volt. Azonban, amint hitvese kezeire tekintett, szíve megrepedt. A fejszéje, a törhetetlen, finoman megmunkált nyelű; most ott volt két darabban, a szőke harcos vértől tocsogó kezében. Már nem állt olyan egyenesen, térdei engedtek a föld hívásának, amint a gyilok kikerült melléből. Ruhája, bőr páncélja átlyukasztva, ahogyan bordái is megpillantották a külvilágot. Odin hollója... lassan lecsapni készült.
A férfi remegve kúszott oda a véres félholthoz, ki szemeivel az eget kémlelte. Mindent látott maga előtt, mi megtörtént. A családját kik felnevelték, a testvéreit, kiket elvitt a láz, a férfit, kivel leélte az életét, s méhe gyümölcsét, kire most édesanyja vigyáz. Mosolyogva dőlt el még mindig szorítva a szétesett fegyvert. Boldog volt, az aki a világot jelentette neki még él, még van ideje, mert neki már nincs több. Karok ragadták meg, s ölelték egy testhez. Zokogott a szerelme. Érezte s hallotta, de már csupán tompa, életlen percek voltak ezek. Fegyvere markolatát elengedve, simogatta meg a szőke férfi fejét, mint az első találkozásnál. Viccesnek találta, hogy így búcsúzik végleg.
- Vigyázz Eydsre... - nyögte nehezen.- Szeretlek...- S ebben a szent pillanatban a csatatér halványulni kezdett, halkult a zaj, míg nem maradt más, csak a hollók károgása.

A viking felriadt. Kinyitotta az ablakokat, és meglepve látta, hogy odakint már lángolt az ég alja a hajnali nap tűzétől. Megmosta könnyes arcát, s kitekintett. Az eső áztatta földről egy holló nézett vissza rá, egy törött fejszén és egy sáros pajzson ült. Talán a küzdő fiúk hagyták ott, talán nem...
Az északi kimenet, és felemelte a pajzsot.
- Heiwe - suttogta, s szeme könnyes lett. Visszavitte a míves famunkát a házába, letisztította. Talán majd egyszer a lánya is elbírja a fejszét, ám előtte pajzsot fog adni a kezébe, hogy a múlt, az múlt maradjon. Ne támadjon fel, hollókat hozva magával, ne vegyen el tőle még egy kincset.