Úgy látszott, szép nap az érkezésemé, így nyugodtan szálltam le a hintóról, ami immár Auldwaterben állt meg. Nagyot szívtam a friss, még eső illatától átitatott levegőből, majd néhány tócsát kikerülve, elindultam a macskaköves úton a Nomenis ház felé.

Hamarosan megláttam a téglával kirakott épületet, aminek apró előkertjében zöld pázsit és virágok virítottak a kövekből összerakott kerítés mögött. Megálltam a fából készült kapu előtt, hátha hamarosan beenged a ház ura, azonban legalább öt percig vártam a közelében, mire magam is megpróbálkoztam a kinyitásával.

Szégyenkezve lestem körbe, miután rájöttem, mindvégig csak be kellett volna löknöm azt, mintsem feszülten várakoznom előtte. Óvatosan behajtottam magam mögött, hogy megjelenjek a fekete ajtó előtt, majd az egyszerű kopogtatót használva jelezzem az érkezésem.

Hamarosan a zár kattanását érzékeltem, amint elfordult benne a kulcs, majd egy barna szempárt bukkant fel előttem, amibe néhol hullámos, éjfekete hajfürtök lógtak. Azonnal kirázott a hideg, hiába sütött még a nap, ami éppenséggel a férfi íriszét aranyos fénybe vonta.

– Üdv! Aero Cerasus? – kérdezte bársonyos baritonon, mire aprót bólintottam, és közben kicsire összehúztam magam. Valamiért megijesztett az engem fogadó magassága s teljes kisugárzása. – Fáradjon be! – hívott bentebb széles mozdulattal.

– Köszönöm.

– Jó útja volt?

– Igen – válaszoltam halkan.

– Overin Nomenis vagyok, örülök a találkozásnak!

Amint ezt kimondta, a kezét nyújtotta felém, amit félve fogadtam el. Általában nemesek nem tesznek ilyen gesztust a szolgálóik felé, így nem kicsit illetődtem meg tőle. A tenyere puhának hatott, a bőre simának, ránézésre pedig hófehérnek tűnt, ahogyan az jellemző a gazdagabb családok gyerekeire.

– Én szintúgy.

– Üljön le, pihenjen, biztosan elfáradt! Egyébként, elnézést kérek, amiért tétlenül néztem, ahogyan a kapunál ácsorog, érdekelt, meddig vár – mosolyodott el, mint valami kisgyerek, aki éppen ételt lopott a kedvenc, titokban felnevelt háziállatának.

– Meddig vártam?

– Viszonylag hamar rájött a dolog nyitjára. Kér teát és süteményt?

– Ha szabad kérdeznem, Nomenis úrfi, miért kínál minden jóval, mikor csak egy cseléd vagyok?

– Talán ne kínáljam? Ha nem szereti a teát, szóljon csak, a tengerentúlról hozattam jó minőségű kávét! – magyarázta lelkesen, azonban én nem tudtam eléggé figyelni a szavaira.

A fejemben mindvégig az járt, mennyi munkát kapok, miként fog bánni velem ez a fiatal férfi, közben próbáltam megfejteni, mi oka lehet erre a kedvességre. Az előző helyen a saját főnököm miatt kellett menekülnöm, ugyanis hamar pokollá tette az ott eltöltésre váró időt.

Most viszont reménykedtem valami jobban, azonban elnézve Overin csipkelődő, néhol furcsa viselkedését, úgy éreztem, semmi jóra sem számíthatok. Mégis legbelül izgatott voltam a jóképű nemes miatt, habár rémisztőnek tartottam, ahogyan újra és újra megnézett magának.

– Én...

– Igen?

– Szeretem a teát, nem szükséges kávét hoznia – nyögtem ki végül, míg az arcom nagy valószínűséggel paradicsommá változott.

– Ne féljen, Aero, nem ettem még embert! De való igaz, az izzadság sós íze különösen jól megy a tejszínhabhoz.

A fekete hajú perverz vigyorral tekintett rám, miközben a forró pillantása tudatta velem, engem is szívesen hasonló helyzetbe hozna, ellenben úgy tűnt, meghagyta nekem a döntés lehetőségét. Inkább nem szóltam, megvártam, míg elkészül a tea, addig pedig az előttem lévő, fémből készült teasüteményes dobozból ettem a morzsálós kekszeket.

– Finom?

– Igen, köszönöm.

– Erin, fiam, ugye nem ijeszted meg szegény jövevényt? – hallottam meg egy idősebb női hangot, majd egyből annak irányába kaptam a fejem.

– Dehogy, anya, nem!

– Biztosan? Szegénykém nagyon félénknek tűnik! Minden rendben, Overin nem őrjít meg a perverz vicceivel? – állt meg előttem, míg a szabad kezem a tenyerébe vette. – Jaj, bocsánat, még be sem mutatkoztam! Elise Nomenis vagyok, Erinnek meg még a két testvérének az édesanyja!

– Örvendek!

Kissé feszültté tett a helyzet, mégis jól esett a fekete hajú anyukájának a kedvessége. Furcsa volt ez a gesztus, hiszen nem magázott, hanem egyből tegezve kezdte a mondandóját. Egyelőre úgy tűnt, egy kedves nagymamához hasonlít, amiről mindig regélnek az emberek Anglia szerte, mindössze nekem nem jutott részem belőle.

– Ha bármelyik gyerekem rosszul bánik veled, szólj csak nekem, kedvesem, megnevelem őket! – ajánlotta fel, mire rögtön őszinte mosolyra húzódott a szám.

– Köszönöm, mindenképpen így teszek!

– Most pedig, ha szeretnél, nyugodtan pihenj le, elég lesz, ha holnap megmutatjuk neked a házat! Overin, elkísérnéd aludni? Biztosan nagyon fáradt lehetsz!

– Az vagyok, kimerített az út – mondtam, és tiszteletteljesen meghajoltam. – Köszönöm... még egyszer.

– Na, jöjjön, pihenje ki ezt a fene nagy utazást!

– Miért nem tegez, ha szabad kérdeznem?

– Mer' az jobb lenne? Örüljé', amiért tiszteletet ad a naccsás' úr! Vótá' mán ilyen helyen?

– Tessék? – habogtam, majd a hang tulajdonosára pillantottam.

Egy világosbarna hajú, szürkés szemű cselédlány állt ott, aki éppen igen elszántan nézett felém, miközben parasztias dialektussal végighadarta az enyhén felháborodott mondandóját. A beszéde és az öltözéke is elárulta, mi a munkája, a hirtelen felszólalása pedig meglepett.

– Há' úgy gondolom, ha a naccsás' uraság, ez a Nóménisz úrfi tiszteletet ád, akkor tessék azt szeretni, te elkényeztetett, csacska fijúka! Én mit meg nem adnék azér", ha bárki így szóna' hozzám!

– Lisabet, nem illik így beszélni másokkal! – oktatta ki Erin, ezután kettejük között némi oda-vissza történő szóváltás kerekedett, amire képtelen voltam figyelni. Amint ez lezajlott, a meleg tekintetű Overin fordult felém, hogy aztán megpróbáljon elterelni a civakodás helyszínéről. – Gyere, jobb, ha hagyjuk egy kicsit lecsillapodni – suttogta, s a derekamhoz helyezte a kezét, miközben tolt egyet rajtam.

Azonnal elöntött a rettegés, a fejemben felvillant egy zöldes szem, aminek a párján keresztül vágás fut, míg az egészet szürke hártya fedi. Felziháltam az emlékek hatására, igyekeztem minden erőmmel kitaszítani a fájdalmas eseményeket a fejemből.

– Aero, minden rendben?

– I-igen, elnézést...

– Biztosan jól van?

– Azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul, miközben próbáltam összekaparni magam. – Nomenis úrfi, kérem, tegezzen!

– De akkor maga is!

– Rendben.

– Jó, ezek szerint megegyeztünk. Indulhatunk fel, hogy kialudd magad?

– Igen, mehetünk...

– Overin vagy Erin, amelyik tetszik.

– Rin?

– Ha így akarsz szólítani, elfogadom – adta be a derekát, míg hagytam, hogy felvezessen a tágas nappaliból a szűk, meredek lépcsőn.

Erősen kapaszkodtam a korlátba, féltem, lezuhanok, valamiért nem éreztem elég stabilnak magam. Mindaddig a fekete hajú megérkezett az emeletre, majd a kezét nyújtotta felém. Megfagytam a mozdulattól, eszembe jutott, talán újra elárasztanának a Reginalddal kapcsolatos, rettenetes emlékeim.

– Ne félj, felhúzlak!

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, én...

– Az érintés, azzal van bajod – jelentette ki a mélybarna szemű férfi kertelés nélkül, mire aprót bólintottam.

– Igen.

– Miért?

– Erről inkább nem beszélnék, sajnálom.

– Kényes téma? – tette fel az újabb kérdését, amitől megismételtem a korábbi műveletet, miközben én is feljutottam a veszélyes lépcsőfokokon.

– Olyasmi.

– Ellenben, én szívesen megosztom bárkivel, kivel, hányszor és mennyiszer folytattam hangos tornázást az ágyban.

Azt hittem, szégyenemben a föld alá süllyedek, annyira váratlanul ért a kijelentése, ami egyszerre megijesztett, mellette elgondolkodtatott: vajon Rinnek sok kérője akad? Egészen biztosan, hiszen jóképű férfi, az arcán pedig többnyire csintalan mosoly ül, akárcsak egy rosszalkodó kisgyereknek.

– Ez igazán nem szükséges – motyogtam cincogássá vékonyodott hangon.

– Mi vesz rá egy hozzád hasonlót, hogy ennyire féljen a szexuális vágyainak kifejezésétől?

– Reginald.

– Ezt most nem értem – válaszolta Overin értetlenkedve, míg engem fürkészett. – Kényes téma?

– Olyasmi.

– Rendben, hát, akkor nyugodtan fürödj le, mindjárt hozok neked megfelelő holmikat!

– Köszönöm!

Amíg várakoztam, körülnéztem az emeleten. Összességében meglepően tágas volt, az ablakokon sok fény szűrődött be, míg a szobák világosságát a tejeskávéhoz hasonlatos színnel festették le. A falakon helyet hagytak a lámpásoknak, amik pillanatnyilag meggyújtásra vágytak, hiszen a nap még közel sem nyugodott le.

Nemsokára léptek zaja érkezett a bal oldalamról, majd felbukkant előttem Erin magas alakja, ami délceg járással közeledett felém. Kezében törölközőt, mindenféle illatszereket hordott, kezdtem úgy érezni, a Nomenis királyi fogadtatásban szeretne részesíteni, miközben egyszerű szolgáló leszek.

– Itt van minden, ha kijöttél, megmutatom, melyik a szobád. Amennyiben szeretnél, utána nyugodtan csatlakozz hozzánk vacsorára!

– Rendben, köszönöm – pillantottam rá a lehető legtöbb hálával, hiába rázott ki a hideg a tüzes tekintettől, amivel figyelt. – Öhm... megyek is.

– Szóval, mit mondjak? Jó éjt, kedves Aero?

– Még nem tudom, de aludj jól ma éjjel!

– Nem valószínű, hogy ez megtörténik, ugyanis igen erősen elmaradoztam a munkámmal, viszont... viszont abbahagyom az időd húzását, sokat utaztál – mondta tisztelettudón, mire a szívemben különös melegség ébredt. Mindaddig Ring megfordult, azonban eszembe jutott valami.

– Várjon! Nem mondta meg, hol van a fürdő!

– Ki van írva az ajtókra, egyébként szerintem maradjunk a tegeződésnél!

– Elnézé-

– Ne kérjen... akarom mondani, kérj elnézést, előfordul, hogy néha elfelejtem, mások számára nem ez a ház a megszokott.

Erre már nem mertem mit szólni, csak nagy levegőt vettem, hisz úgy tűnt, mindketten kissé feszélyezettek lettünk egymás közelében, próbáltam gondolkodni valami jó lezáráson, mégsem sikerült, szerencsére Overin a kezébe vette az irányítást.

– Na, megyek, nem zargatlak tovább – indult meg gyorsan a lépcsőn, míg én a ruhákkal a kezemben elindultam az ajtók mentén, hátha megtalálom a keresett helyiséget.

Szerencsére hamar megleltem a fürdőszobát, ahová bekopogtam, ha valaki odabent tartózkodna, majd vártam fél percet. Miután nem érkezett felelet, finoman benyitottam, és körülnéztem.

A falat körülbelül a vállam magasságáig tégla borította, míg felette fával fedték a falat. A padlón mintás csempe kapott helyett, emellett egy csapot, szennyeskosarat, a ruhák lepakolására alkalmas szekrényt és angol vécét találtam odabent, mindaddig a mosdókagyló felé tükröt szereltek.

Elhelyeztem a holmim a fából készült felületre, ezután egyenesen a tükörbe néztem, ahol megvizsgáltam magam. A tükörképem halványkék szeme alatt karikák éktelenkedtek, szőke haja enyhén kócos hatást keltett.

Azonban, ami a legkevésbé tetszett ebben, az az arcom jobb oldalán lévő három vágás volt, ezek mindvégig arra emlékeztettek az úton, hogy fontos eljutnom idáig. Csúfnak éreztem magam tőlük, haszontalannak. Mintha a külsőmtől elvették volna a kevés esélyt a szerelemre. Hiszen nem kérdés, ki lenne képes beleszeretni egy effélébe?

Összeszedve magam, hamarosan csurig töltöttem az öblös kádat, és megnyugvó sóhajjal ereszkedtem bele a forró vízbe. Napok, sőt hetek óta nem lehetett ilyenben részem, emiatt pedig megbecsültem a tisztálkodás lehetőségét is.

Mégis csak akkor jöttem rá az óriási hibára, amit vétettem, vagyis az egyetlen elfelejtett dologra, amikor kiszálltam onnan jó fél óra elteltével, s törölközőbe bújtattam a testemet: nincs ruhám.