„Zuhogott az eső, kellemes illattal árasztva el a levegőt. Hagytam, hogy a vízcseppek a karomat áztassák, hagytam, hogy minden egyes csepp, mint egy-egy tűszúrás, annak az érzését keltve a bőrömre essen. Behunytam a szemem, és erősen összpontosítottam arra a távolban elhaló halk zúgásra, ami valahonnan a telefonomból származott, míg teljesen meg nem szűntem azt hallani. Kinyitottam könnyekben úszó szemeim.

Szeretek az esőben állni. Egyetlenegy árva lélek sem tudja megállapítani, hogy az arcodon végigfolyó apró folyadékcsepp a szürke felhőkkel borított égből, vagy a szemedből, a lelked mélyéről származik.

Olyan gyönyörű, igaz? - kérdezte egy ismerős, mély, megnyugtató hang az elmémben. Igen, valóban. Az elmémben hallottam a hangját, mégis igazinak tűnt.

Balra fordítottam a fejemet, hogy megpillanthassam a vízió szerű jelenést. Szomorúan húztam mosolyra számat, mikor kirajzolódott a járda túloldalán a fiú magas, vékony körvonala. A szívfájdalom erős hulláma csapott belém, mikor ismét eszembe jutott, hogy ez már mind csak sötét képzeletem szüleménye.

Igen. Valóban az - válaszoltam mégis magamban. Reszketve felsóhajtottam. - Annyira sajnálom... Nekem kellett volna ott lennem, mikor senki más nem volt. Szörnyű barát vagyok. Az én hibám - jöttek a gondolatok sorozatai, és ismételten egy pár cseppnyi forró könny kúszott végig a hideg miatt kipirult arcomon.

Ott voltál, mindig ott voltál. Nem a te hibád. Nem voltam elég erős. Elbuktam - hallottam a fájdalommal telt szavakat.

Miért? - tettem fel a kérdést a végzetes óra után már vagy ezredszerre. Színtiszta lehetetlenség volt feldolgozni. Ezen alkalommal sem kaptam választ. - Ha tudnád... Ha bármilyen úton a tudtodra adhatnám, hogy hiányzol, visszajönnél? - gondoltam, előre tudva, hogy mi lenne a válasza.

Csak próbálj meg elfelejteni. Nem tudod megváltoztatni a múltat. Csak fogadd el, és lépj tovább. Éld úgy az életed, mintha sosem léteztem volna - jutottak eszembe a szavak, melyeket oly' sokszor hallottam az elmúlt fél esztendő során.

Ez nem ilyen egyszerű. Semmi nem lesz már olyan, mint régen. Nem vagy itt - kavarogtak bensőmben a zavaros gondolatok. - Nem tudsz valaki olyat elfelejteni, akit tiszta szívből szeretsz.

Nézd - kezdte a fiú hangja a fejemben. - Nehezen szerethető, és könnyen felejthető vagyok. Idővel menni fog. Bízz bennem!

- A végsőkig - ejtettem ki suttogó hangon, és tekintetemet arra a pontra szegeztem, ahol őt mutatta kinzó képzeletem. Hiába próbálkoztam, hogy tudatosan odaképzeljem, már nem ment.

Olyan volt, mintha ismét elveszítettem volna. Soha többé nem fogom újra hallani mély hangját, sosem fogom újra látni sötétvörös fürtjeit.

Erőt vettem magamon, és puha, átázott ingem ujjába töröltem könnyektől csillogó szemeim. Anélkül mentem át a forgalmas úttesten, hogy szétnéztem volna. Egy jármű sem esett velem egy útba, így tíz apró lépés után már a macskaköves járdára helyezhettem sáros bakancsom talpát.

Ahogy beléptem a virágboltba, orromat megcsapta a több száz virág illatfelhőjének keveréke. Mélyen belélegeztem a varázslatos illatot, és a pulthoz lépve egyetlen egy szál fekete tulipánt vettem. Ahogy az eladónő szénfekete öltözékemre pillantott, szeme aggodalommal és könnyekkel telt meg. Meglehetősen szép, idős asszonyról van szó. Arca minimálisan ráncos, az is csak az önfeledt mosolygástól, ősz haja hosszú, és fényesebb, mint a gyémánt tündöklése.

- Megint annak a lánynak lesz? - kérdezte szomorkás hangon, hiszen sejthette a választ. Ettől függetlenül halványan mosolygott. Igazán szimpatikus asszony, sokszor találkoztam már vele itt, a vidám hangulatú kis virágboltjában.

- Nem. A fiúnak - mondtam, miközben megsimítottam az ébenfekete tulipán selymes szirmait.

- Ő most hol van? - tette fel a nő az újabb kérdést, miközben lehervadt a mosoly barátságos arcáról.

- Itt - helyeztem a kezem szívem fölé.

Az asszony egy gyengéd, meleg ölelésbe vont engem, majd elindultam oda, ahová valóban tartottam.

Kitártam a városi temető ósdi kovácsoltvas kapuját. Lábaim egyre elnehezülni érződtek minden egyes nehéz lépéssel, amellyel közelebb kerültem a holtak birodalmának legtávolabbi zugához.

Egy frissen készült, ezernyi tarka virágkoszorúval díszített sír mellé térdeltem le. Igaz, az ég már nem látszott leszakadni, finom cseppekben azonban még mindig a földet mosta, a süvöltő szél felerősödött és hosszú, szőkésbarna hajamba kapott.

Óvatosan elhelyeztem a szépséges tulipánt közvetlenül a szürke márványtábla elé. Amint kihelyeztem a virágot kabátom rejtekéből a nyílt égbolt alá, a vízcseppek apró kristályokként telepedtek meg a fekete szirmokon.

A márványtáblára egyetlenegy név, és két évszám volt rávésve, sarkaiba tulipánt karcoltak. Végigsimítottam elfehéredett ujjaimmal a sima feliraton.

„ANDREW BRAUN
2005 - 2019"

Mardosott az űr, amit a szívem helyén éreztem. Könnyeim ismételten záporozni kezdtek. Tekintetemet az időközben sötétkékre színeződött égboltra emeltem, melyről a sejtelmes telihold és a milliónyi fényes csillag ragyogása adott fényt. Zokogva a sírra borultam. Testem kezdett lehűlni, mindenem csurom víz volt. Nem akartam elengedni a sírhalmot, mely alatt az a személy feküdt, akinek megesküdtem, hogy az életem árán is megvédeném.

- Bárcsak előbb elmondhattam volna, mennyit jelentettél nekem - ejtettem ki a szavakat halkan. - Te vagy a legjobb barát, akit bárki kívánhat. Érted? - zokogtam egyre hangosabban. - Érted...?

Hallásom visszhangossá vált, látásom elhomályosodott. Az éjszaka sötétjében indultam meg lassú léptekkel a vaskapu felé. Még egy utolsót visszapillantottam a tulipánra, majd kiléptem a kapun, és hangos nyikorgással visszazártam a hátam mögött.

Vacogva szálltam be egy szakadt bőrüléses taxiba. Testem a hidegtől, lelkem a gyásztól reszketett.

Halkan énekelni kezdtem egy régi dallamot.

„Weep not for roads untraveled" - kezdtem.

Itt vagyok - hallottam újból Andrew hangját az elmémben, miközben a jármű ablakán bámultam a versenyző vízcseppeket. A fiú alakja ott ült a mellettem lévő ülésen. Egy újabb vízió.

„Weep not for sights unseen" - énekeltem tovább.

Az éles kanyarban egy hatalmas kamion körvonala rajzolódott ki.

Csak figyelj arra, amit mondok - felé fordultam. Egyre igazibbnak tűnt, szinte éreztem keze melegét, ahogy védelmezően átkarolta a vállam.

Tíz méter távolra voltunk a kamiontól.

Figyelek rád. Csak rád figyelek - néztem rá mosolyogva. Elégedetten bólintott. Már nem csak a körvonalát láttam. - „May your love never end" - folytattam tovább.

Ne félj, amég látsz, Niara. Ne félj - mondta Andrew egyre tisztábban hallhatóan, ami örömmel töltötte el egész testemet.

A félelem apró szilánkja fúródott a mellkasomba. A kamion fényszórói mint a fényes nap, úgy sütöttek szembe. Öt méter.

„And if you need a friend" - halkultak el a torkomon kijövő énekhangok, mosolyom mégsem halványult.

A jelenések sorozata lelassulni tűnt, mintha egy lassított felvételt néztem volna, és a taxi szélvédője lett volna a mozivászon. A távolból hallottam, mintha a sofőr mondott volna valamit, de nem mutattam iránta érdéklődést. Csak Andrew-ra összpontosítottam.

A jármű kerekei és az úttest közötti súrlódás következtében fülsiketítő csikorgás hangzott fel.

Két méter.

Csak hunyd be a szemed, és kapaszkodj belém szorosan - visszhangzottak a fiú szavai. - Ne félj! - úgy tettem, ahogyan kért. Még mindig mosolyogva hunytam be szemeim.

„There's a seat here alongside me" - énekeltem el suttogva az utolsó sort.

Utoljára vettem egy nagy levegőt.

A kamion hatalmas erővel csapódott a kocsi oldalába."

Andrew Braun tizennégy évesen követett el öngyilkosságot. Kiskora óta küzdött saját, belső démonaival. A tragédia egy kiszámíthatatlan alkalommal következett be, ugyanis sem hozzátartozói, sem legjobb barátja, Niara nem vették észre, hogy segítségre van szüksége. Sosem lehet elég jól kiszámítani, mikor ér el valaki a visszafordíthatatlan mélypontra. Ne higgyetek annak, amit először észrevesztek valakin, igyekezzetek az álarc mögé látni, és időben elmondani az esetleges személynek, hogy igenis számít. Mindenki számít.

Az autóbaleset sem maradt áldozat nélkül. A szintén tizennégy éves Niara a brutális balesetben vesztette életét.

Azóta az este óta kettő tulipános márványtábla áll egymás mellett a városi temető legtávolabbi végében.