- ...és akkor Jason felkapta a kisteknőst, majd elszaladt vele. Órákig keresgéltük, míg végül az állat simogatóban volt elbújva a nyuszik között - fejezte be anya a ciki sztorijaim mesélését, amiket Steven röhögve hallgatott végig.

- Jól van...- álltam fel puffogva a kanapéról - ...vége a mese délutánnak!

- Néha még most is úgy érzem, hogy egy pici gyerekkel élek együtt - pillantott felém anyu elmosolyodva - Annyira gyorsan felnőtt...

- Igen, igen...én is szeretlek anya - forgattam meg a szemeimet, majd lehajolva hozzá nyomtam egy puszit a feje tetejére - de most ha nem baj...

- Nyugodtan menjetek csak - állt fel mosolyogva - Nekem úgy is főznöm kell még - mondta, majd el is tűnt a konyhában.

- Gyere - vigyorogva felhúztam a kanapéról a barátomat, majd gyors csókot lehelve ajkaira magamhoz öleltem.

- Szóval te olyan rossz kis fiú voltál, hogy nyuszik közé bújkáltál a lopott teknősöddel - kacagott fel, mire engem elöntött a forróság.

- De csak...

- Oltári cuki lehettél - nyomott puszit a homlokomra - Amúgy mit szeretnél csinálni?

- Gyere - húztam magam után a szobámba - Szeretnél fürdeni? Mert én igen - megfogva a pólóm alját lehúztam magamról az anyagot.

- Segíthetek? - jött hozzám közelebb felhúzott szemöldökkel.

- Hát...- rántottam meg a vállaimat vigyorogva.

- Ezt igennek veszem - suttogta ajkaimra, miközben egy-egy ujját beakasztotta a nadrágom szélébe, és lefelé kezdte el húzni azt.

Ujjaimmal barna hajába szántottam, miközben alsó ajkát fogaim közé szorítva meghúztam azt. Egy férfias morgás szaladt fel a torkából, aztán rámarkolt a férfiasságomra, mire nyögtem egy nagyot.

- Sose fogunk így végezni - kuncogtam bele a vállába.

- Hidd el sokszor kívánom, hogy ezek a pillanatok sose érjenek véget - ölelt szorosabban magához.

Az egész testemet átjárta az a leírhatatlan érzés, amit csak mellette éreztem. Elhúzódva tőle barna szemeimet az ő mélykék íriszeibe fúrtam - Szeretlek!

- Én is szeretlek, te kis teknőc tolvaj - vigyorogva ajkaimra hajolt, majd egy hosszú csókban forrtunk össze.

~©~

- Muszáj volt eljönni ide? Nem mintha nem szeretném az állatokat, de ez akkor is nevetséges - torpantam meg az állatkert hatalmas kapujában.

- Kérlek! Megígérted, hogy megmutatod...- húzott beljebb kiskutya pofival.

- Ahhj...- emeltem égnek a tekintetem - De utána ígérd meg, hogy nem hozod fel többet ezt a témát!

- Rendben - vigyorodott el - Csak gyere már!

Hagytam, hogy behúzzon a kapun. Rögtön a tigrisek ketrecéhez mentünk, ámulattal nézte őket.

- Olyan hatalmasnak tűnnek - bökött fejével a békésen szunyókáló ragadozó állatok felé - Mint akit semmi és senki meg nem állíthat.

- Ezért ez a kedvenc állatod?

- Nem...- rázta a fejét - Nem említettem még, de van két testvérem. Mind a kettő idősebb nálam, és fiúk. Állandóan bunyózni akartak - persze, anyuék nem nézték jó szemmel - de minden adandó alkalommal játszott velük. Persze sosem nyertem...- mosolyodott el szomorkásan - Emlékszem, hogy minden vereség után sírhatnékom támadt, aztán éjszaka - amikor rajtam kívül már mindenki aludt - sírtam. Lehet arra fogni, hogy még pici voltam, de igazából nem ez volt az oka.... Úgy éreztem, hogy sosem leszek olyan jó, mint a két bátyjám közül valamelyik. Semmire kellő kis vakarcsnak gondoltam magam és azt hittem, hogy ha nem tudok teljesíteni apu nem fog szeretni - hirtelen a kezem után kapott, és ujjait az enyémekkel összefűzte.

- Ez nem....

- Őszintén szólva mindig több szeretetre vágytam. Néha úgy éreztem, hogy senki sincs mellettem, de ez így visszagondolva hülyeség...- kezeit a derekamra vezette, és közelebb húzott magához - Viszont mióta megismertelek minden értelmet nyert. Neked köszönhetem, hogy tudom mit is jelent igazán szerelmesnek lenni - lehunyta a szemeit, majd egy puszit nyomott a homlokomra - Köszönöm!

Csak néztem, és nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Nem tettem semmit, sőt... - 14 éves koromban jöttem rá, hogy én a fiúk után vonzódom. Igazából az egész egy hülye fogadással kezdődött - amit elvesztettem. Csókolóznom kellett a legjobb barátommal - vagyis azzal a fiúval, akit a legjobb barátomnak hittem. Először még a gondolatától is undorodtam, aztán miután megtörtént a dolog, annál jobban tesztett és akartam még belőle többet. Mire feleszméltem már egy lány sem hozott lázba, egy sem érdekelt.... Ezért folyamatosan megundorodtam magamtól - hajtottam le a fejem - Aztán mikor már nem tudtam magamban tartani elmondtam anyuéknak. Apu kiakadt - vagy lehet sokkot kapott - de emlékszem, hogy azt hitte, csak vicceltem, pedig nem. Aztán mikor megértette, hogy ez nem egy rossz vicc mindennek elmondott. Aztán elhagyott minket egyik napról a másikra. Még csak egy levelet sem hagyott, és el sem köszönt. Anyu összetört, viszont ő így is elfogadott.
Akkoriban sokat bántottam magam... - a szavak csak úgy tódúltak belőlem - Öngyilkossági kísérleteket végeztem, de persze még ahhoz is túl szerencsétlen voltam, hogy meghaljak.

- M-mi? - nézett rám a barátom kitágult szemekkel.

- Egyszer majdnem sikerült... Az udvarunkban állt egy hatalmas fa. Az ugrókötelemet használva akartam felakasztani magamat. Éreztem, hogy megfogok halni. Megváltásként gondoltam a halálra... De mielőtt elragadhatott volna a legjobb barátom rámtalált. Mikor anya megtudta idegösszeroppanást kapott, engem pedig pszichiáterhez küldtek...

- Mivel tudtak maradásra bírni? - kérdezte Steven elfulló hangon.

- Azt mondták, hogy kapaszkodjak meg valamiben. Találjam meg az én saját mentőövem. Ami lehet egy tárgy vagy más esetben egy személy is...

- Akkor mi volt?

- Anyu.

- És most? - emelte fel a fejem az államnál fogva.

Tekintetemet arcára vezettem, majd kis hezitálás után a szemeibe néztem - TE!...
Az ajkai megremegtek, aztán minden figyelmeztetés nélkül megcsókolt. Abban a pillanatban rajta kívül nem létezett számomra senki. Csak ott volt ő, és egészében teljessé tette a világomat.

- Na gyerünk! - nyomott puszit a homlokomra, aztán összekulcsolt ujjakkal indultunk tovább - Nézzük meg a nyuszikat, aztán jöhetnek a teknősök - kacsintott rám, majd nevetve hallgatta ahogyan káromkodok egyet.