Csörömpölésre keltem fel. Ásítozva ültem fel az ágyban magam mellé nézve, ahol már csak a takaró gyűrődésein látszott az, hogy éjszaka Steven ott aludt mellettem. Nyöszörögve dobtam le magamról a takarót, ami egészen idáig melegen tartott. A talpam cuppogva ért földet, amikor összeérintkezett a hideg parkettával, mire a gerincemen végig futott egy jókora borzongás. Gyorsan magamra kaptam a bundás felsőmet, meg a fekete mackó nadrágomat, és sietős léptekkel letrappoltam a lépcsőn. Keresztül mentem a nappalin, aminek ablakából tisztán lehetett látni, hogy kint hatalmas pelyhekben esik a hó.
A konyha ajtóba érve csípőmet az ajtókeretnek döntöttem, és felhúzott szemöldökkel vizslattam a konyhában sürgő-forgó barátomat. A levegőben mézeskalács illat terjengett, mire a gyomrom egy hatalmasat korgott a tudtomra adva, hogy ideje lenne enni.

- Felkeltettelek? - fordult felém Steven, mire az arcát meglátva kitört belőlem a nevetés. Az egész testét liszt borította, még a szempillái is fehérek voltak. Ő csak összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig a hahotázásomat, majd a mellkasa előtt összevont karokkal, durcásan lebiggyesztette alsó ajkát.

Egy kisebb mosollyal az arcomon öblös léptekkel odasétáltam hozzá, majd kezeimmel körül ölelve a derekát magamhoz húztam, és egy nagy puszit nyomtam a homlokára - Bocsi, kicsi! - orromat az övéhez dörgöltem, majd ajkaira hajolva egy rövid csókban forrtunk össze - Miért nem szóltál, hogy segítsek?

- Meg akartalak lepni valamivel...- mormolta a nyakamba, miközben ujjaival nyugtató köröket írt le a gerincem mentén. Ajkai nedves csókokkal lepték el nyakam jobb oldalát, mire a hasamban felébredtek a lépkék, és őrült ütemben kezdték el csapkodni a szárnyukat.

- Ez lesz az első karácsonyunk - szorítottam erősebben magamhoz, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem fog megismétlődni többször, de akkor, abban a pillanatban nem gondolhattam arra. Nem engedhettem, hogy elrontsa az egész napunkat.

- És az utolsó is...- bontakozott ki az ölelésemből Steven, majd komor arckifelyezéssel a konyhapultra dobta a kötényét - ami az előbb még hanyagul lógott a derekán - és a nappaliba sétált. Lekapcsolva a helyiségben a villanyt én is utaná indultam - Elmegyek fürdeni! - pillantott hátra a válla felett, mire én csak bólintottam egyet, szimbolizálva, hogy támogatom az ötletét - Addig te keress valami jó filmet, meg csinálj pattogatott kukoricát!

~♡~

Az ablaknak döntött fejjel ültem a párkányon, és néztem, ahogyan a hó lassan mindent beborított. Pár kisgyerek szaladgált csak kint, egymást szánkón húzogatva, de rajtuk és a szüleiken kívül nem mászkált kint senki sem. Már csak attól libabőrös lett a karom, ahogyan azt sok havat néztem, úgyhogy én se mentem volna ki akkor. Mögöttem pattogott a tűz, és a kályha csak úgy öntötte ki magából a meleget.

- Na mit fogunk nézni? - jelent meg Steven hirtelen a semmiből, mire egy kisebbet ugorva felé fordultam. A haja vizesen tapadt a homlokára, az arca piros volt, kék szemei pedig úgy csillogtak, mint a valaha létezett legszebb gyémánt.

- Jól érzed magad? - másztam le az ablakpárkányról, majd a kanapéhoz sétálva leültem mellé. Egyik kezemet a tarkójára téve, magamhoz húztam, aztán ajkaimat a homlokára szorítottam - Jézusom, te tűz forró vagy! - toltam el magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Ezzel most ne foglalkozz, Jason! - nézett rám könyörgően. Csontos ujjaival a hajába szántott, aztán egy reszketeg sóhaj kíséretében hátra dőlt, hogy a hátát a kanapé támlájának tudja dönteni - Csak ez a nap még hadd legyen az enyém. A miénk...- gördült le az arcán egy könnycsepp, mire a szívem újra meg újra összefacsarodott. Szörnyű volt nézni, ahogyan az az ember, akit a legjobban szeretek, lassan teljesen összetörik. Szótlanul közelebb másztam hozzá, majd az ölembe húzva vígasztalni próbáltam, de úgy tűnt, hogy hiába. Kezeimmel nagy köröket írtam le a hátára nyugtatás képpen, mire ő csak hangosan zokogni kezdett, fejét a nyakhajlatomba fúrva. Úgy éreztem, hogy minden eltelt perccel később én is fokozatosan a darabjaimra török. Bíztam benne, hogy nem az a nap volt az utolsó, amit még együtt tölthettünk, de látszólag ő így érezte, csak még nem tudott felkészülni rá.
Bár kitudott volna? Én is csak azért mutattam magam erősnek, mert a körülmények elvárták, hogy az maradjak.

- Nem adhatod fel, érted? Mindig van remény... - suttogtam a hajába. Tudtam, hogy a szavaim nem hoznak neki megnyugvást, csak egyszerűen bíztam benne, hogy valahogyan feltudom kaparni a porból, ahová az élet tiporta.

- Nem, már nincs... - rázta meg a fejét, miközben a pulcsija ujjába törölte a szemiet, amik az előbb elejtett könnyektől csillogtak. Szomorúan vizslattam az arcát , ami néha- néha fájdalmas fintorba torzúlt. Fájdalmai voltak, és még sem szólt, még sem kért segítséget - Csak miattad nem adtam fel ezidáig - hunyta le a szemét, majd homlokát lassan az én homlokomnak döntötte.

~♡~

- Melyik az enyém? - bámultam a rengeteg becsomagolt ajándékra, amik a feldíszített fa alatt pihentek. Steven mosolyogva legugolt a szönyegre, aztán a kezébe kapva egy nagy ajándék dobozt felállt, majd felém nyújtotta az ajándékot. Izgatottan tartottam a kezemben, imádtam az ilyen pillanatikat, és az még csak pluszba ráadás volt, hogy Stevennel tölthettem.

- És az enyém? - pillantott felém nagy szemekkel, mire muszáj volt elnevetnem magam. Annyira aranyos volt...

- Ott az a zöld - biccentettem fejemmel a dobozra, amiben az ő ajándéka pihent. Igazából nem volt nagy dolog, de reménykedtem benne, hogy tetszeni fog neki. Így is napokat törtem rajta a fejem, míg végül ezt is kitudtam találni. Mondhatom, profi vagyok az ilyenekben...

- Bontsuk ki egyszerre - egyik karomat megragadva lehúzott maga mellé a szőnyegre, aztán egy nagy vigyorral az arcán, bontogatni kezdte a dobozt.
Én is így tettem.
Az én ajándékom egy CD volt, és egy kapucnis pulcsi , amin rajta volt a kedvenc, közös képünk. Vigyorogva fordultam a barátom felé, aki megszeppenve, lehajtott fejjel ült, ölében a képeinkkel, amiket egy albumba raktam, hogy egy helyen legyenek.

- Nem tetszik? - billentettem oldalra a fejemet. Tudtam, hogy valami mást kellett volna kitalálnom. Valami sokkal jobbat, ami neki is tetszett volna, hiszen ő legjobbat érdemli.

- De...- motyogta, majd fátyolos tekintetét rámvezette - Ígérd meg, hogy ezt majd beteszed mellém a koporsóba, ha arra kerül a sor! - remegő kezeivel a mellkasához szorította az ajándékát, miközben közelebb mászott hozzám - Kell valami tőled, amit magammal vihetek, hogy ne legyek majd olyan egyedül... - kuporodott le elém, aztán homlokát az enyémnek döntve csak ült ott előttem. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Nem tudtam, hogy meddig bírom még ezt az egészet. Nem akartam még elengedni, egyszerűen képtelen voltam elfogadni már csak a gondolatot is, hogy nélküle kelljen élnem.

- Mindig veled leszek majd, hiszen, amint elmész a szívemet is viszed magaddal...- egyik nagy tenyeremet az arcára vezettem, míg a másikkal a derekánál fogva az ölembe emeltem. Apró csókokkat nyomtam végig az arcélére, aztán finoman helyeztem ajkaimat az övére. Úgy csókoltam, mintha az lett volna az első. Finoman, hogy az emlékeibe tudja vésni azt a pillanatott. Félénken, hogy mégcsak véletlenül se akarjon elhúzódni tőlem. És szerelmesen, hogy át tudja érezni mindazt, amit én éreztem abban a pillanatban. Magamhoz szorítva felemeltem a földről, és óvatosan végig döntöttem a kanapén. Fölé tornyosulva ajkaimat a füle mögötti részre szorítottam, és nedves csókokat hagyva magam után áttértem a nyakára. Steven csontos ujjait a hajamba szántotta, és finoman meg-meghúzta a tincseimet, amikor a gyenge pontját a fogaim közé szorítva szívni kezdtem a nyakát. Ujjaimmal közben pici köröket rajzoltam a hasa aljára, minnél lejebb tolva a nadrágját, ami felesleges tényező volt abban a pillanatban. Ajkaimat elszakítva a nyakáról megcsodáltam a művemet, amire aztán egy apró puszit nyomtam. Steven megmarkolva a pólóm alját, lerántotta rólam az anyagot, majd ugyanezt megismételve a sajátjával a földre hajította azokat. Mosolyogva simítottam végig izmos hasán, majd ujjaimat a nadrágja szélébe akasztva lehúztam róla a ruhadarabot, majd magamról is. Lassan a csípőjére ültem, így a hátsóm Steven álló erekciójához simult. Lehajolva hozzá egy gyors csókban forrtunk össze, majd elhajolva tőle sötét íriszeimet az ő kék szemeibe fúrtam - Biztosan akarod? - húztam fel a szemöldököm, mire ő csak határozottan bólintott.
- Semmit sem akartam még ennyire - motyogta az orra alatt, mire én csak mosolygva megszabadítottam magunkat az utolsó ruhadaraboktól. Stevent a hátara fordítva lábai közé térdeltem, azután benyálaztam két ujjamat, majd a barátom lábait feljebb tolva az ánuszába toltam őket. Fokozatosan mozgattam benne az ujjaimat egyre gyorsabban, hogy megszokja az érzést. Amikor már eléggé kitágult, a tenyerembe köptem, majd az égesz hosszomat végig kentem vele, hogy könnyebben menjen a behatolás - Vigyázni fogok rád! - suttogtam a füléhez hajolva, mire oldalra fordítva a fejét  halványan elmosolyodott.
Péniszem hegyét az ánuszához irányítottam, majd lassan hatoltam belé. Nyöszrögve mocorgott alattam egy picit, miközben néhány kósza könnycsepp legurult az arcán. Ujjaimmal lemorzsoltam róla a sós cseppeket, majd kihúzodtam és visszacsapódtam belé. Lassan mozgatni kezdtem a csípőmet, miközben a jobb karommal előre nyúltam, és Steven ujjai köré kulcsoltam az enyémeket, közben a másik kezemmel Steven erekcióján segítettem, hogy a fiúnak erős intenzitásban legyen része. A lökéseim egyre gyorsabbak,az alattam fekvő fiú nyögései pedig hangosabbak lettek. Az egész annyira csodálatos volt. Az egyszerre mozgó testünk, a vágytól fűtött hangunk, ami az egész szobát betöltötte, és az amit ez a szeretkezés jelentett. A szerelmünk egészében kiteljesedett, és így már biztosra tudtam, hogy a szívem örökre Stevenhez lett bilincselve.
Egyszerre ért minket az orgazmus ereje, így egymás nevét nyögve mentük el. Kihúzódva a barátomból mellé feküdtem. Ő csak felém fordulva kisimított egy kósza tincset a homlokomból, majd közelebb hajolva hozzám nyomott egy csókot a homlokomra.

- Köszönöm - mormolta, miközben az összekulcsolt kezeinket vizslatta, amik közöttünk pihentek. A fán lévő égők megvilágították az arcát, és a szemeit, amik még mindig a vágytól csillogtak. Örökké az emlékezetembe véstem azt a pillanatot.

- Szeretlek - döntöttem homlokomat az övének - Szeretlek...- húztam közelebb magamhoz -...annyira szeretlek! - suttogtam az ajkaira, majd lehunyt szemekkel azt kívántam, hogy tartson örökké a pillanat. Nem akartam, hogy az az éjszaka véget érjen.

- Én is szeretlek, hallod? Ne felejtsd el! Soha ne felejts el...

***

Sziasztok mogyorók!☺

Itt az utolsó előtti rész. Ezen kívül még a befelyező rész lesz, és az epilógus. 😧

#I❤Umogyorók✌❤