- Merre vannak a gyógyszerek? - kiabáltam Stevennek be a szobájába kintről a konyhából a mosogató feletti szekrényekben kutakodva. Bárhol kerestem nem találtam egyetlen gyógyszert sem, pedig valamit muszáj volt a barátomnak adnom, hogy lemenjen a láza.

- Nem tudom - hallottam meg erőtlen hangját.
Fejcsóválva visszasétáltam hozzá a szobába. Nyakig be volt takarózva, de még így is rettenetesen didergett. Egy szempillantás alatt lett beteg, amiért bűntudatom is volt, hiszen tegnap én hívtam ki a szakadó esőbe. Valószínűleg ott betegedett meg.

- Elszaladok a gyógyszertárba, rendben? - léptem oda hozzá, hogy gyors csókot tudjak lehelni a homlokára. Érintésem hatására lehunyta a szemeit, majd egy fejrázással jelezte, hogy neki nem tetszik az ötletem.

- Inkább maradj itt velem... Nem akarom, hogy elmenj! - húzott magához a tarkómnál fogva. Homlokomat az övének döntöttem, ami teljesen forró volt. Muszáj volt elmennem a patikába.

- Sietek - simítottam végig az arcán, aztán gyorsan megcsókoltam - Miután visszajöttem befekszem ide melléd, és sehová sem megyek többet, jó? - eresztettem meg felé egy halovány mosolyt, miközben kifele sétáltam a szobából. Ő csak bólintott egyet és egy kisebb sóhaj közepette, nyöszörögve az oldalára fordult.

A nappaliba érve gyorsan magamra kaptam a cipőmet és a pulcsimat, aztán kiléptem a hideg délutánba. Zsebre vágott kezekkel siettem végig az utcákon egy gyógyszertárt keresve. Egy sarkon jobbra fordulva találtam is egyet. Szerencsére nem is voltak bent sokan, ezért hamar tudtam végezni. Visszafele újra esni kezdett az eső, pont úgy mint reggel, ezért megszaporáztam a lépteimet. A járdákon sétáló emberek ugyanígy tettek, gondolom éppen ezért jött belém valaki. A szatyor, amiben a gyógyszerek voltak kiesett a kezemből, így a tartalma szétszóródott a vizes járdán.

- Nem tudsz figyelni a lábaid elé, ember? - szitkozódtam, miközben lehajoltam, hogy felkapkodjam a földről a dobozokat, amikben benne lapúltak a pirulák.

- Bocs, nem akartalak meglökni! - hajolt le egy körülbelül velem egy idős fiú, hogy segítsen összeszedni a gyógyszereket. Miután felszedtük az összes dobozt a földről, jobban szemügyre vettem.
Homokszőke haja a homlokába hullott, nagy zöld szemeivel pedig furcsán méregetett. Az arca bal felén egy nagy sebhely égtelenkedett, a szemöldökétől egészen az álla vonaláig. Valahonnan annyira ismerős volt, ám akkor még nem állt össze teljesen a kép, pedig annyira nyilvánvaló volt az egész. Egy picivel volt csak magasabb nálam, pont mint Steven.
Már indultam is volna a barátomhoz vissza a fiút kikerülve, mikor utánam szólt - Sajnálom! - értetlenül fordultam hozzá vissza. Nem értettem, hogy miért kér újból elnézést, hiszen egyszer már megtette.

- Mit? - ráncoltam össze a homlokom, mire ő szomorkásan, egy kínos mosoly közepette rám nézett.

- Nem is emlékszel rám, ugye? - szántott bele szőke hajába, ami az esőtől a homlokába tapadt.
Nagyot nyelve megráztam a fejem. Pedig a szívem legmélyén tudtam, hogy ki ő. Az évek ellenére is megismertem - Mindegy - rázta meg a fejét.

- Miért jöttél vissza? - szólaltam meg rekedt hangon, mire meglepetten kapta felem a fejét. Az arcára egy megkönnyebbült mosoly ült ki. Meg kellett állapítanom, hogy szinte semennyit sem változott.

Hanyagul vállat vont - Visszaköltöztünk. Már mindenhol kerestelek, hogy bocsánatot tudjak kérni tőled, de nem találtalak otthon - sáros futócipője orrával egy szerencsétlen kis követ kezdett el rugdosni.

- Nem gondolod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél? - mordultam fel - Otthagytál a legnagyobb szarban, miközben tisztában voltál vele, hogy akkor volt a legnagyobb szükségem rád! Nem voltál mellettem, amikor apám elhagyott, csak ezért, mert egy elcseszett kölyöknek titulált - nevettem fel kínomban - Te is annak hittel, miközben én a legjobb barátomnak hívtalak...

- Én nem...- próbált tiltakozni, de semmi értelme nem volt.

- Nem? Akkor mégis miért mentél el egy szónélkül? Miért hagytál hátra? Miért nem voltál mellettem, amikor szükségem lett volna rád? - tártam szét mind a két karom. Ő csak állt ott, és megrökönyödve bámult rám. Aha...szóval megfogtam - Tudod mit? Most már úgyis tökmindegy... - ráztam meg a fejem, majd megfordulva tovább indultam - A soha viszont nem látásra, Adam! - motyogtam még oda neki, majd sietve tovább mentem.

- Szerinted nekem könnyebb volt? - kiáltott utánam, mire megtorpantam a járda közepén - Egyik napról a másikra bejelentették, hogy elköltözünk, aztán mire észbe kaptam már egy teljesen másik megyében voltunk. Nem tudtam, és azt hiszem, hogy nem is akartam elköszönni... Az csak még jobban megnehezítette volna ezt az egészet. Féltem, rettegtem a változástól, hiszen olyan jó volt itt minden. Te voltál az egyetlen barátom... Tudod mennyit sírtam az új szobám sarkába bújva miattad? Azért, mert hiányoztál?! - csuklott el a hangja, mire muszáj volt megfordulnom. Csak állt ott. Az eső már teljesen eláztatta az összes ruháját. A haja vizesen tapadt homlokára. Karjait teste mellett lógatta hanyagul. Megsajnáltam, hiszen mégis csak a legjobb barátom volt.

- Mit vársz? - lépdeltem közelebb hozzá - Mit tegyek? - álltam meg előtte pár lépéssel.

- Ne haragudj rám többet...- motyogta az orra alatt, mire én sóhajtottam egyet.
Talán egy picit olyan volt minden, mint régen.

~♡~

- Megjöttem! - kiáltottam el magam, miközben becsuktam magam után a ház ajtaját. Lerugtam a lábamról a sáros cipőimet, majd lekapkodva magamról a vizes ruháimat, egy pohár vízzel és a gyógyszeres szatyorral besétáltam a barátom szobájába.
Steven ugyanott feküdt, mint mielőtt elmentem. A fehér plafont bámulta a hátán fekve.

- Azt hittem, hogy nem jössz vissza - motyogta, miközben tekintetét egy pillanatra sem szakította el a plafonról.

- Ez butaság - telepedtem le mellé az ágyra, majd felhúzva őt ülésbe, a kezébe adtam a poharat és egy lázcsillapítót.
Gyorsan lenyelte, aztán visszadőlt a puha párnák közé.
Elvéve tőle az ágya melletti polcra raktam a poharat, aztán kisétálva a fürdőbe bevizeztem egy kendőt, majd a forró buksijára raktam a hideg vizes borogatást.

- Befekszel mellém? - nézett fel rám egy halvány mosollyal az arcán. A szívem azon nyomban megolvadt, és hevesebben kezdett el dobogni.

Egy kisebb bólintás kíséretében mellé feküdtem, aztán karjaimmal körül ölelve derekát, magamhoz húztam. Az egész teste forró volt, így nem csak a takaró, de az ő teste melege is átmelengetett. Orromat az övéhez dörgöltem, majd ajkaimat az ajkaira tapasztva egy rövid csókban forrtunk össze.

- Annyira szeretlek...- döntötte homlokát a mellkasomnak álmosan. Éreztem, hogy hamarosan el fog aludni.

- Én is szeretlek, Steven! Csak is téged...