Képek villannak be, az elképzelt jövőről. Egy fiú és egy lány. Újszülött ikreink. A fiú tiszta apja, a lányka lángoló vöröshajú, mint én. Jönnek sorban a képek; az első nap az iskolaelőkészítőben, ahogy Tom vállára hajtott fejjel sírok, mikor már nem látják a srácok. Az érettségi, ballagáson a hatalmas csokrok és a magasra röppenő szögletes sapkák, az egyetemre felvételek körüli izgalom. Költözések a kampuszokba. Az elválás miatti kettős érzések, a büszkeség és a fájdalom a hiányuk miatt. A fiunk, Thomas – aki az apja után kapta a nevét – orvosnak készül, a lányunk, Tom szeme fénye, Emily színésznő lesz, az apja nyomdokain jár. Új kép, Thomas megnősül, Emily sikeres darabokban játszik. Villanás, naplemente van, és mi kint ülünk a parton, egymás kezét fogva, az unokáink pedig kavicsokat dobálnak a vízbe.

A napkorong egyre csak nő, meleg ragyogása körülölel, elringat, és végre melegem van.

Már nem félek.

Tomra nézek, szürke szemébe, és önfeledten rám mosolyog.

– Szeretsz? – kérdezem, de csak tudom, hogy kérdezem, hallani nem hallom.

– Nem – válaszol, ezt viszont hallom, kristálytisztán, élesen.

– Hanem?

– Imádlak, Barbara – súgja, de a hangja elvesz valahol a szélben. – Szeretlek Vöri...

A ráncok a homlokán, a szeme körül, a ritkuló és őszülő haja már csak álom, ami lassan a semmibe vész, velem együtt.

Körülölel a fény, hívogat, és én eltűnök benne.

Elmerülök a szeretetében.

A borongós égen kavargó szürke felhőkből szakadatlan hull alá nagy kövér cseppekben az eső, és élesen, fület sértőn kopog a kifeszített fekete esernyőkön. A középkorú pap beszél túlvilágról és Isten irgalmasságáról, de szinte senki nem figyel rá.

Szürke szemű férfi áll megrendeltülen egy hófehér urnatartó előtt, amiben az van, aki néhány napja még az életet jelentette a számára. Felette nincs ernyő, a haja és a ruhája már teljesen átázott, de ebből szinte semmit nem érzékel, a férfit sem, aki szorosan fogja a kezét. Az ő haja is elázott, égkék szemei a semmibe merednek, szemöldöke és szempillája átázott, ahogy a szakálla is. Egymásba kapaszkodnak, mégis olyan távol vannak most egymástól, mint még soha. Mögöttük egy lépésre, áll egy fiatal nő, sötétbarna haját – mint mindig – szorosan hátrafésülte, barna szemeit könny lepi el, és csak nézi, ahogy a csendes hullámok elvesznek a kövek között. Minden olyan halk, mintha nem akarná zavarni a gyászt és a fájdalmat. Megérinti a hasát, és imája befelé szól, a két napja méhébe ültetett sejthalmaznak. Az érintés nem enyhít semmit, sem a fájdalmat, sem az ürességet, sem a gyászt, tudja ő is, mégis olyan jó óvni az egyetlent, ami megmaradt belőle.

Jönnek az ilyenkor szokásos szavak, a részvétek, de mind csak só a sebre, még nagyobb fájdalmat okoznak. Ők hárman még akkor is ott állnak, mikor már mindenki más elment. Tom megemeli az urnatartót, olyan gyengédséggel és szeretettel, mintha törékeny élő embert emelne, és magához öleli. Ahogy tette ezt az elmúlt napokban, szakadatlanul, szelídséggel a szívében. Chris és Claire követi a házba, oda, ahol minden rá emlékeztet, ahol még ott van az illata, a ruhái a szekrényben, a képei a kandalló felett. Kép, amin önfeledten mosolyog, vörös hajába kap a szél és ettől olyan, mint egy angyal.

Mert már az is.

Lassan telnek a napok, csend van a házban, ott, ahol reggeltől estig szólt a lágy jazz, most némaság van. Chris hazautazott, hiába könyörgött, bizonygatta az érzéseit, a szerelmét, Tom elküldte, mondván, egyedül akar lenni, és hogy nincs már szüksége rá. A hálószoba ajtaját azóta nem nyitotta ki senki, egyikük sem volt rá képes. Eltelt a búcsúztató óta egy hónap is, mikor Tom visszafojtott lélegzettel átlépi a küszöböt, és sírva néz körbe. Az ágy úgy van, ahogy hagyták, ahogy a hullaszállító félredobta a paplant. Szürkére rothadt virágok lehajtott fejjel hirdetik, már nincs itt, aki miatt kicserélték volna frissre. Claire hangtalan léptekkel suhan oda, markolja fel a halott csokrot, és eltűnik a szobából. Ő boldog, ahogy Tom is, de a hiány még erősebb annál, hogy önfeledten tudjanak örülni annak, néhány hónap múlva gyereksírás fogja felváltani a most még nyomasztó csendet.

Tom végig simít a párnán, amin még ott a bemélyedés. Megmarkolja, és meglátja. A párna alatt ott hever egy könyv.

Shakespeare.

Ezzel kezdődött minden. Kettejük jövője, a szerelmük, minden.

Felemeli, és a lapok közül kiesik valami, aláhull, mint a levelek ősszel, ahogyan azok is, hang nélkül, elmúlást hordozva magukban. Hosszú percekig nézi, aztán érte nyúl, szétnyitja és felkiált. Kézzel írott levél, és a megszólítástól könnybe lábad a szeme.

„Kicsi Tomom, életem!"

A kusza sorokat, a néha szinte olvashatatlan betűket, fájdalomtól meg-megránduló kezek rótták a papírra.

„Tovább ne gyászolj, majd ha sírba szállok,

Csak míg a gyászharang elhirdeté

Hogy én e rút világtól, íme, válok.

És térek még rútabb férgek közé.

S ha e sorokba elmerülsz, feledd

Mely írta, a kezet: mert úgy szeretlek

Hogy inkább vágyom lenni elfeledt

Semhogy nevemmel néked bút szerezzek.

Oh! Hogyha e sorokra néz szemed,

Midőn talán már por vegyült szívemmel,

Ne ejtsd ki többé szegény nevemet,

Szerelmed érjen véget életemmel:

Nehogy a bölcs világ e bút megértse,

És szívedet, velem gúnyolva, sértse."

Nagyon jól tudod, hogy e szavakat Shakespeare írta, és azt is, hogy minden szavával egyetértek, bár tudom, hogy most, mikor olvasod ezt a levelet, te harcolsz ellene.

Tom, nekem nem kell gyászharang, ne kerüljek földbe, hanem egy olyan vörös naplementén, amit olyan sokszor néztünk a hajóról, szórj bele az óceánba a házunk előtti parton. Rábíztalak valakire, és tudom, ő megad neked majd mindent. Kérlek, könyörgöm, ne küldd el őt magad mellől, hanem adj magatoknak időt. Csak akkor lehetek boldog, ha te az vagy, és hidd el, nem árulsz el vele, ahogy akkor sem árultál el, ott Ausztráliában. A te szíved olyan hatalmas, sok szerelem elfér benne. Neki pedig mindig lesz helye ott, mellettem. Felbomlott a háromszög, de ő egyedül is képes elbírni téged, erősebb mindkettőnknél, és szeret téged, ahogy én még nem láttam szeretni senkit.

Tudnod kell, hogy az utolsó pillanatig harcoltam, miattad, miattunk, talán most ez nem vígasztal, de tényleg jobb helyen vagyok, legyen az akárhol, vagy sehol. Te döntsd el, hogy fáj kevésbé az igazság, mert tudom, most nagyon szenvedsz. Bocsáss meg nekem, igazad volt. Tudod, az első nagy veszekedésünkkor. Önző voltam, nem lett volna szabad ezt végig élned velem. Magamhoz láncoltalak, mert féltem egyedül lenni. Te annyira jó vagy, és a világnak sok ilyen jó emberre van szüksége, mert ez a világ beteg. Ahogy én is, és ahogy engem is gyógyítasz, úgy a világot is képes lennél.

Ne haragudj most a világra, és ne haragudj rám!

Ha nem tudnám elmondani, akkor most itt megteszem.

Köszönöm. Köszönöm a szerelmed, az imádatod, a kedvességed.

Kapj be egy szem szőlőt, harapj rá, és hagyd, hogy szétfröccsenjen a szádban. Nézz ki az ablakon, vörös-e az ég alja? Csillagos? Akkor gondolt azt, hogy Odin szekerén ülök, és onnan integetek neked.

Bármennyire is úgy érzed, belepusztulsz, nem bírod tovább, gondolj arra, amit nekem mondtál.

Merj élni!

Claire mondani fog neked valamit, egy esélyt, még egy utolsót nekem, nekünk, kettőnknek, hármunknak, ez csak tőled függ...

És még valami

A legfontosabb

Szeretlek! Szeretlek én kicsi életem.

Tom megrendülten áll, kezében remeg a levél, és az utolsó sorokat újra és újra elolvassa. Egy kövér könnycsepp legördül az arcán, a papírra cseppen és beleivódik annak rostja közé. Ijedten söpörné le, de késő, a papír szomjasan nyeli el a sós könnyet, és ahogy az ujja eltörölné, csak a tinta kenődik szét.

A kis kézzel rajzolt szívecskéből csak egy folt maradt.

Még ez sem maradt meg, az utolsó kis rajz, ami tőle volt. Kétségbeesett zokogása betölti a hálószobát, kihallatszik egészen a nappaliba is, ahol Claire együtt sír vele, hangtalanul. Nem enyhítheti a gyászt az, aki maga is gyászol, egy barátnőt, majdnem nővért, hiszen Barbara az volt, azzá vált, és pont ezért olyan nehéz betartani az ígéretét, amit a haldoklónak tett. Megszülni a gyermeket, aztán magára hagyni, már nem biztos, hogy meg tudja tenni, pedig az egyességük erről szólt. Most érzi csak, mennyire nehéz lesz, ha nem lehetetlen.

Tom a levél kérésének eleget téve, szinte azonnal hívja Christ, és könyörög neki, térjen vissza hozzá. Nincs szükség könyörgésre, hiszen Chris el sem utazott, a Londoni lakásukban várta a hívást, de azon a reggelen úgy ébredt, neki kell lépnie, hiszen egy percet sem tud élni már Tom nélkül. Amióta eljött Swansea-ból máson sem járt az esze, csak a sok elvesztegetett időn, amit Barbara úgy bánt. Egymásba kapaszkodva állnak a ház előtt, mintha soha többé nem akarnának kibontakozni az ölelésből. Minden este kisétálnak a partra, és várják a kedvező alkalmat, hogy teljesítsék annak a nőnek az utolsó kívánságát, akit mindketten úgy szeretnek, hogy hiányát csak egymással tudják pótolni. Együtt várják meg a vöröslő naplementét, és Tom térdig gázolva a hidegen kavargó vízbe, beleszórja a hamvakat. Nagyot sóhajtva figyeli, hogyan oszlanak szét a szürke szemcsék, a színeket visszaverő tengerben, elébb körbeölelik a lábát, mintha búcsúznának, aztán eltűnnek a szeme elől. Chris ezen az estén kéri meg Tom kezét, és ő igent mond, de még időt kér.

Hét hónap, hét hosszú várakozással és aggodalommal teli hónap telt el. Claire félve kérdezte meg, hogy maradhat-e a baba néha nála a szülés után, és Tom hálásan fogadta el, hogy a lány az életük része akar lenni. Bármennyire is gyakorlott apuka Chris, azért anyát mégsem tud pótolni.

Hajnal van, de Tom mintha meg sem érezné azt, hogy egy szemernyit sem aludt.

– Mennem kell!

– Tom, minden rendben lesz – szól a dörmögő hang bíztatóan. – Úgy szeretnék ott lenni, annyira sajnálom, de a szerződés. Nem lettünk kész...

– Jössz, amikor tudsz. Nem kell szabadkoznod. Hiányzol! Tudod... – lágyul el a hangja.

– Tudom... Szeretlek!

– Akárcsak én... Azonnal hívlak, és küldök képet!

Kinyomja a telefont, és a leteszi a váró asztalára. Gyengéden végigsimít az alkarján, ahol vékony betűkkel varrott tetováláson ott az utolsó üzenet „Szeretlek. Szeretlek én kicsi életem..." és az elkenődött szív.

– Készen áll? – kérdi egy hang, és ő válaszként csak bólint. A keze reszket, a szája kiszáradt, de már nincs idő inni, mert a nő int, hogy kövesse.

– Claire hogy van?

– Remekül viseli, de sietnünk kell. Itt mosson kezet, a sapkát vegye fel, és ezt a köpenyt is. Amúgy választottak már nevet?

– Igen – mereng bele a férfi a csapból kifolyó vízbe, ami habosan örvénylik, mielőtt eltűnik a lefolyóban. – A világ legszebb nevét.

– Megkérdezhetem mi az? – mosolyog a nővérke bíztatón, és nyitja az ajtót előtte.

– Barbara! – Tom is mosolyog, mert már tud. – Barbara Patricia... Az anyukája nevét kapja, más szóba se jöhet.