Néhány perces ébrenléteimben sosem vagyok egyedül. Hol Claire, hol Chris, de többnyire Tom van mellettem, és amint megmozdulok, ott vannak, itatnak, maszkot adnak, Claire hajnalban fájdalomcsillapítót, mint mondja, annyira nyöszörögtem, hogy fáj mindenem. Valamikor öt körül azonban kireppen a szememből az álom, és ahogy körbepiskogok, már tudom, miért éreztem rózsaillatot tegnap. A szobám tele van virággal.

– Claire – hagyja el a torkom egy nyögés.

– Itt vagyok – ugrik fel egy alak a fotelből. – Hozzak valamit?

– Beszélni akarok veled – ragad össze az ajkam, és még mindig lázas vagyok. – Kérek inni előbb.

Végig hűt a víz, előbb a nyelvem, az ínyem, aztán kellemesen a torkomon gördül le. Megkönnyebbülök kissé, főleg, hogy a teljes ébredés után sem érzek sehol tompa fájdalmat. Claire kiveszi a kezemből a poharat, de kérek még. Úgy érzem, hogy amit ittam, az elpárolgott belőlem, és ha nem kapok újat, szomjan halok. Ráncolja a homlokát, de újra tölt, igaz csak félig. Kis lámpát kapcsol, és azonnal észreveszem az arcán, hogy kimerült. A szeme alatti sötét karikák azt jelzik, nem aludt egész éjjel.

– Többet nem adok – veszi el könyörtelenül a poharat, hiába kapadozok utána. – Majd később. Mit akartál mondani?

– Te nem akarsz gyereket? – szegezem neki a kérdést, és igencsak meglepődik. Mellé rakja az éjjeliszekrénynek a poharat, de szerencsére az a szőnyegre esik, és nem törik össze, csak koppan. Koppan, aztán gurulni kezd az ágy alá, de Claire gyorsabb. Utána nyúl, és most a helyére rakja. Kissé jobban odacsapja, mint az normál esetben történne, de ez most nem egy normál eset.

– Hogy én? – pillant rám, és ellágyul a nézése. Tudja, hogy mennyire akartunk Tommal, tudja az egész történetet, hiszen elmeséltem mindent.

– Neked lehet – simítom végig az alkarját.

– Kitől – kapja fel a fejét –, kitől és hová? Se lakásom, se partnerem. Csak azért meg nem engedek magamhoz férfit, hogy aztán teherbe essek tőle. Nem lenne tisztességes se vele szemben, se a gyerekkel szemben. Egyedül pedig örökbefogadni is nehéz, szinte lehetetlen. Nem mondom, gondolkodtam már rajta, persze, sokszor eszembe jut, de ennél tovább még nem jutottam.

– Én tudok egy javaslatot – nézek rá, és már nem félek megkérdezni, amit hetek óta akarok. Nincs már időm félni, sem félretenni kérdéseket. – Szeretnél gyereket?

Felugrik, olyan hirtelen, hogy felkiáltok. Megragadja a poharat, szinte hallom, ahogy csikorog a szorításában az üveg, rám néz, aztán a kezére. – Hozok még vizet.

Ahogy becsapódik mögötte az ajtó, Chris nyit be, álmos, gyűrött arccal, kócosan, egy szál alsóban. Remélem együtt aludt Tommal, és nem hagyta magára. Ásít, vakarózik aztán leül mellém.

– Ennek meg mi baja? Majdnem fellökött.

– Egy ártatlan kérdést szegeztem neki. Akar-e gyereket?

– És? – folytatja a vakarózást, hozzá nagyokat pislant.

– Ő nem lenne jó? Ismeritek, kedves lány. Ha lehetne választani, én őt választanám. Chris, elmondok valamit, de csak ha ébren vagy. Ébren vagy?

Hümmög, hogy igen, de amíg serényen dörzsöli a csipát a szeméből, addig várok. Kihúzza magát, megrecsegteti az ízületeket a vállában és a könyökében, aztán leül, és tényleg figyel.

– Mielőtt még döntöttem volna, hogy gyerek, vagy kemoterápia, az orvos javaslatára leszívtak néhány petesejtet, és lefagyasztották őket. Későbbre, ha mégis a kezelést választom, és az meddőséget okozott volna.

Bólint, és biztos vagyok benne, hogy érti, amit mondok. – Már most megmondom, hogy ebbe Tom nem fog belemenni. Tőled akart babát Barbi.

– Tőlem is lesz, csak más hordja ki.

Chris pislog, ízlelgeti a szavakat, aztán kikerekedik a szeme, és int a fejével. – Csak nem rá gondoltál? Vállalná?

– Remélem igen, azt hiszem meg tudom győzni.

– Nekem nem úgy tűnt – érinti meg a homlokom, és végre nem aggodalmat látok rajta, hanem azt, hogy fellélegez. – Lement a lázad. Ideje volt. Nagy nap lesz a mai, férjhez mész.

– Neked kellene – hunyom le a szemem, és nem hagyom, hogy levegye rólam a kezét. – Maradj még, kérlek. Minden adott Chris. Mesterséges megtermékenyítés, beültetés, és nincs más dolgotok, csak várni, és imádkozni, hogy megtapadjanak. Az én babám lesz, és Tomé, és a tiéd. Így fogjátok fel, ezt akartátok eredetileg is, nem? Hiszen ez volt az eredeti elképzelés, csak természetes úton. Félig ez is az, egy kis beavatkozással. Tegyétek meg értem, ha másért nem azért, hogy ne múljak el úgy a világból, hogy semmi sem marad utánam.

– Ne mondj ilyet, mert megszakad a szívem! – sóhajt, de akkorát, hogy majd kiszakad a mellkasából. – Ez a nap az örömé legyen, ne búslakodj gyönyörűm. – A háta mögött nyílik az ajtó, és Claire lép be, kezében megremeg a pohár, amit üresen hozott. Tehát nem vízért ment, csak hogy gondolkodni tudjon. Chris feláll, és megsimogatja az arcom. – Lement a láza – mondja, és kimegy.

– Ne haragudj a kérdésemért – esedezem, és kész vagyok bocsánatot kérni. Ő az utolsó esélyem. Elnézem az arcát, a hatalmas szemeit, a szorosan hátrasimított csokibarna hajat, és úgy érzem, senki nem lenne jobb anyja a babámnak. – Hiszem, hogy meg tudunk egyezni, az anyagiak nem lehetnek akadály.

– Nem a pénzről van szó, neked, nektek ingyen is elvállalnám.

– Akkor mi a baj? – hajolok hozzá, és nem akarom, hogy egyetlen szempillantásáról, vagy mozdulatáról is lemaradjak. Nyirkos bőrömet hűsíti a levegő, amit kifúj, és tudom, ilyen közel még nem voltunk egymástól akkor sem, amikor a karjában cipelt a lakásban. – Kérlek Claire, Istenre kérlek, tedd meg! Gondolj arra, hogy ha rá néztek majd, engem láttok, a vonásaimat, és majd akkor jussak az eszetekbe.

Megtelik a szeme könnyel, remegni kezd az ajka, aztán sokadik nekifutásra ki is nyögi: – Hát ez az...

Magamra hagy, egyedül a kétségekkel, hogy most vállalja-e, vagy sem. Nézem a virágokat, és úgy érzem magam, mintha máris a ravatalon feküdnék. Kezeim összefűzöm a mellkasom előtt, mereven bámulok magam elé, a fehér mennyezetet, ahogy a redőny résein át bejutó fénypontok elérik előbb a lámpa vonalát, aztán lassan el is hagyják. Forog a föld, de vajon meddig teszi ezt velem együtt. Mennyire vártam ezt a napot, most mégis hogy lassítanám az időt. Visszatartom a lélegzetem, aztán kifújom. Milyen lesz majd, mikor az utolsót fújom ki? Fájni fog? Biztosan. Mire fogok gondolni? Van mennyország? Vagy megszűnök létezni, és ennyi? Van Isten? Mindent tudni fogok, de nem lesz, akinek elmondjam. Találkozni fogok anyámmal?

Nyílik az ajtó, de nem mozdulok, nem nézek oda, akkor is tudom, hogy Tom jött be rajta, hogy honnan? Fogalmam sincs, hiszen a virágok illata elnyomja a parfümjét. Egyszerűen csak tudom. Hallom a rohanó lépteit, hogy megsüllyed az ágy, ahogy lerogy, kapkodó lélegzetét, a bőrét az enyémen, aztán ahogy fellélegez.

– Nem haltam meg – közlöm vele tényként.

– Hallgass – parancsol rám. – Chris mondta, mit tervezel.

– Nekem meg azt mondta, hogy nem fogsz belemenni – nézek rá. – Menj ki, balszerencsés a vőlegénynek látni a menyasszonyt az esküvője napján.

– Bocsáss meg, ki is ment a fejemből – ugrik fel, de még az ajtóból visszakiált. – Chris tévedett. Ha te akarod, akkor én is.

Felemelem a fejem, még elkapom a pillantását. Legalább ennyivel kevesebb dologért aggódhatok. Csak Claire is legyen benne, és miatta valahogy jobban aggódok, mint Tom döntése miatt. Az órára nézek, aminek borostyán számai vonzzák a tekintetemet. Kevesebb, mint öt óra múlva már feleség leszek. Hogy is jutottam el idáig? Egy téves diagnózissal, ami talán nem is volt téves. De ha az is volt, életem legszebb és legizgalmasabb hónapjait éltem át miatta. Lehetett volna máshogy is. Jozephnek éppen készíteném a reggelit, ő rám se nézne, megenné, aztán azt hazudná, hogy dolga van, és Kate-nál kötne ki, én pedig szenvednék. Ehelyett férjhez megyek egy nagyszerű emberhez, akibe fülig beleszerettem. Utána meghalok? Valószínű igen, de leltárt készítettem, és ez a leltár elég tetszetős. Másnak egész életében nem jut ennyi, mint amennyit én kaptam. Megírtam néhány levelet, letétbe helyeztem az ügyvédemnél, de egyet nem adtam oda. Azt elrejtettem, és csak remélem, hogy akinek szól, meg fogja találni. Léptek kopognak, Chris léptei. Tomé fürgék, az övé lomhábbak.

– Eszel pár falatot, ugye? Hoztam sajtot, meg gyömölcsöt.

– Jól vagyok, és meg tudom csinálni. – Bólint, de azért benyom a számba egy aprócska, omlósan rögös sajtdarabot, ami se nem sós, se nem édes, valahol a félúton van pont, és elomlik a számban, mire megállapítanám, pontosan milyen is az íze. – Ugye nem sejt semmit?

– Nem muszáj, senki nem kötelez rá – tör egy másik falatot, de lefogom a kezét.

– Meg kell csinálnom, meg akarom csinálni. Miattad és miatta is. Majd meglátod, mire vagyok még képes. Ezt is mind meg fogom enni – győzködöm magam, holott már a második falat után émelyegni kezdek. Biztos az izgalomtól, csakis attól lehet, hiszen csütörtökön annyit ettem, mint előtte egy hétig se. Elnehezülve fekszem hanyatt, aztán megkérem Christ, hogy segítsen átfordulni a bal oldalamra, és pockolja fel a fejem. – Tom nagyon ideges?

– Rettenetesen – nevet fel Chris, és mesélni kezd. Hogy fél a sajtósoktól, a paparazziktól, hogy a családon kívül senki mást nem mert meghívni, pedig annyira szerette volna, ha eljönnek mások is. Benedict például, vagy Mark, Zawe, Charlie, szívesen látta volna Cate-tet, de ő éppen forgat Ausztráliában, de Tessa is jó lett volna, ha itt van. olyan édes, ahogy mondja a neveket, amikről fogalmam sincs, hogy kiket takar, kivéve persze Benedictet, hiszen rá jól emlékszem, az életbölcsessége sokszor átsegített a holtpontokon. Beszél, és beszél, hadonászik, közben ő falatozza meg a maradékot, én pedig némán hallgatom. Fáradt vagyok, és álmos, és hamarosan tompának és távolinak tűnik, ahogy beszél, aztán be is alszom tőle. Álmomban fehér ruhában sétálok a tengerpart felé, ahol Tom és Chris áll, fogják egymás kezét, és éppen csókot váltanak, mint ifjú házasok, amikor megnyílik alattam a föld, és zuhanok, zuhanok a feneketlen sötét mélység felé, mintha soha nem léteztem volna.