Rádőlök a mellkasára, magunkra húzza a takarót, csak vállunktól vagyunk szabadok. Lüktet bennem, kitölti egész valómat, és bánom, hogy nem tettük már meg korábban. Kell ő is, hiába éreztem azt, hogy nem. Hallgatom a szívverését, gyors és zaklatott, a légzése viszont olyan, mintha aludna. Tenyere utat keres a takaró alá, és rátalál a hátamra, amiről lassan csúszik egyre lejjebb, és megáll a fenekemen. Körbe simogat, forrósodik a bőröm az érintése alatt, és mozdulni vágyom. Csak egy kicsit. Megemelem a csípőm, és vissza. Siklik bennem, és már ez is jó érzés. De milyen jó. Felnyög, én válaszolok, és újra mozdulok. Nem segít, nem ragad meg, nem rángat és húz, csak tartja rajtam a kezét. Felnézek rá, ő már az arcom fürkészi, mintha nem is szeretkeznénk, hanem azt figyelné, új smink van-e rajtam. – Milyen gyönyörű vagy te – állapítja meg.

Annak is érzem magam, gyönyörűnek és erősnek, és... egészségesnek.

– Nem vagyok cukorból – harapok a mellbimbójába, amit egy kéjes kiáltással jutalmaz. Ujjai belemélyednek a húsomba, a körme belém váj, de azonnal el is ernyed a szorítása. – Nem kell kímélni, bírom. Vadulj, érezzem, hogy élek még!

A szemébe nézek, mélyen, de nem mozdul még mindig, úgyhogy harapok a másikba is.

– Héj! Le ne harapd már! – nevet fel, és végre megérti. Markol, emel, és ránt, aztán mást gondol, lendületből velem együtt felül. – Vigyázni kell rád.

– Vigyázni a francokat. Nem fogok egy dugásba belehalni Szöszi – most az ajkába harapok, de azt nem engedem, hanem meghúzom, és jön vele a feje is, a lendület átfordít minket, gurulunk, és én maradok alul. Elveszek a teste alatt, beleprésel a matracba, és mozdulni se tudok. Levegőért kapkodok, de teszem ezt úgy, hogy ne ijedjen meg tőle. Lehet, észre sem veszi, a heves mozdulatok, a folytonos hörgés, ami elhagyja a száját arról tanúskodik, hogy már átlépte azt a vékony határvonalat, ami még a józanság oldalán tartotta. Gyömöszöl, és kezdem bánni, hogy azt mondtam, nem halhatok bele. – Chris – sóhajtom, és végre kiemeli a felsőtestét, és így levegőhöz jutok. A félelem átcsap másba, vágyba, ami hajt utána, és űz a kielégülés felé. Bő egy hónapja még biztos nem lettem volna képes rá, de amióta itt van, hihetetlen erősnek érzem magam. Indul a csiklandás, végigáramlik a véremmel együtt a testemen, és a nevét kiáltva válok atomokká, és semmisülök meg. Távolról, nagyon messziről hallom a hangját, látom a szemét, abban a vékony ereket, a homlokát, a hajtövét, közelről, minden apró hajszált, de a szavai nagyon messziről jutnak el a tudatomig.

– Barbara – ez már közeli, ez már egészen a fülembe hasít, és fájdalom cikázik át a dobhártyámon. Megráz, sápadtan és remegő szájszéllel figyeli a szemem. – Mondj már valamit!

– Ne nyaggass már! Mi bajod? – Legördül rólam, és felránt, felnyalábol, én meg tűröm, akár egy rongybaba.

– Nézz rám! – Csattan a hangja, és egy pofon is, amitől fellángol az arcom. Úgy visszaadnám, de a meglepettségtől ledermednek az izmaim. Pislogok, bámulom az arcát, aztán végre visszatér az erőm, és lekeverek egyet neki. Elkapja a fejét, de aztán a szája mosolyra húzódik. – Örülök, hogy itt vagy.

– Miért, hol lennék te ausztrál őstulok? – sziszegek rá, miközben igyekszem kivergődni a karjai közül. Nem ereszt, és elmeséli, hogy több percig nem voltam magamnál, én meg hitetlenkedve rázom a fejem. – Szerintem valamit félrenéztél drágám, de még mielőtt túl sokat gondolnál magadról, megnyugtatlak, nem a szexuális teljesítményed miatt aléltam el – vonom meg a vállam –, csupán csak rég volt már benne részem. Ennyi.

Vigyorog, és már el is könyvelte magában, hogy bizony ezt ő érte el nálam. Szinte látom, ahogy bevési az önéletrajzába: miszerint ájulásig dugtam egy csajt, aki mellesleg a szerelmem menyasszonya. Bonyolult ügy, de a tényen nem változtat, elalélt tőlem, vagyis a farkamtól.

Másnap ruhapróba, de Chris akárhányszor rám néz, nem tudja levakarni a vigyort a képéről. Claire igent mondott, amikor felkértem tanúnak, majd közölte, hogy ruhát kell vennie, mert nővérke köpenyben mégsem állhat oda az oltárhoz, és hogy az neki elég sok idő, úgyhogy ne várjuk ebédre. Tom fáradtan fogadta a hívásomat, és szabadkozott, hogy nem azért nem keres, mert nem akar, csak annyi a program, hogy levegőt venni is alig van ideje, de abban biztosított, hogy az esküvőre hazajön. Ha kell, akkor megszökik, mondta.

– Ha azt mondta, hogy jön, akkor jön – biztosított Chris, és magát nézte a tükörben. Halványkék rászabott öltönyében olyan volt, akár egy isten, aki alászállt az Olimposzról, vagy – ahogy ő ezt kikérve magának kijavított –, mint aki alászállt Asgardból a Bifrösztön át. Imádom azt a nagy egóját. Amióta itt van, alig volt rohamom, és ezt annak tudom be, hogy nincs időm a betegséggel foglalkozni, ami bár nem kínzott, azért nem is hagyott el. Bennem lappang, és csak idő kérdése, hogy Tom nem látja, hogy milyen, amikor majdnem egészségesnek nézek ki.

Látszik a ruhán is, mert bár nem szűk, pontosan kitöltöm. A varrónő – szájában a színes fejű gombostűkkel – hümmögve jár körbe-körbe, aztán közli, ez a ruha olyan, mintha rámöntötték volna. A tükör felé fordít, és igazat kell adnom neki, sőt Chris is elégedetten bólogat. – Igazi Barbi baba vagy – ül le a dohányzó asztal sarkára, és el is hiszem neki, sőt, nem háborodok fel rajta, egy cseppet sem. Valami azonban hiányzik és ahogy a fejemre pillantok, el tudnám sírni magam. Mennyivel szebb lenne az összkép, ha megmarad a hajam. Vagy ha legalább a vállamig érne, és nem lenne olyan fejem, mint annak a rajzfilmes koboldnak, annak a Pumuklinak. Nevetséges vagyok, gondolom, de Chris tudja, érzi, mitől esett le a vállam, és tört ki belőlem a sóhaj olyan szomorúan.

– Várj – ugrik fel, és eltűnik az emeleten, hogy aztán egy csörgős papírba csomagolt maroknyi holmit adjon át. – Tessék, nem hoztam nászajándékot, de ezt neked vettem. Alig akarták átengedni a vámon, mert nem hagytam, hogy kicsomagolják. Bocsánat, ezért olyan gyűrött.

Összehúzott szemöldökkel bontom ki, és először nem is értem, minek nekem függöny, de aztán ahogy szétterítem mellette az asztalon, rájövök. Ez fátyol, mégpedig nem is akármilyen. Tökéletesen illik a ruhámhoz, és ahogy a varrónő segít a hajamhoz rögzíteni, látom, hozzám is. Eltakarja, hogy alig van hajam. Még a nyakláncom kell, ami örökösen visszatér hozzám, és készen is vagyunk. Cipőt veszek még a ruhához, és úgy forgok a tükör előtt, mint egy kislány, akit tündérkének öltöztettek a szülei. Le sem akarom venni a ruhát, de a varrónő hajthatatlan. Mennie kell, és még azt a néhány beszegést el kell végeznie a mell résznél, hogy szombatra készen legyen.

– Atyaúristen – döbbenek rá, és le kell ülnöm. – Holnap után szombat, holnap után férjhez megyek.

Levegő kell, és ahogy kapkodok, az asszony ijedten hámozza le rólam a ruhát. Chris ablakot nyit, és felkap, úgy áll, velem a karjában a nyitott ablakhoz, amin tódul be a kellemes virágillat, ami a sós víz összetéveszthetetlen aromájával keveredik. Rettenetes a roham, de a mosolyomat mégsem tudja lemosni, pedig a könnyeim patakokban folynak. – Vigyél fel – bújok a nyakába. Érzem, hogy az összes erőm elhagyott, és ez ejt kétségbe. Vajon hová tűnt, miért fáraszt ki ennyire a köhögés, hiszen érzem a levegőt, eljut minden sejtembe. Émelyegni kezd a gyomrom, forog a világ, és látom, hogy a varrónő riadtan csomagolja a ruhát, mondana valamit, de inkább kiszalad. Talán attól fél, hogy fertőző vagyok? Biztosan.

– Minden rendben – duruzsol Chris, és nyomja a maszkot az arcomba. – Aludj, pihenned kell.

– Mikor jön Tom? – kérdezem, és a leheletemtől bepárásodik a műanyag. Minden ízemben reszketni kezdek, és hiába takar be Chris, egyre jobban fázok. Csak be ne lázasodjak, mondogatom magamban, de nem jutok el tízig, rámborul a sötétség.

Virágillat vesz körül, Chilei rózsa, és úgy érzem, a szirma simogat. Nem álmodom, biztosan nem álmodom, mert fáj mindenem. Tompán, de fáj, és álmomban sosem szokott.

– Jó reggelt a legszebb menyasszonynak – hallom azt a hangot, amit a föld összes férfihangja közül is megismernék. – Hát ki fog éjjel aludni?

Éjjel? Nem értem, tűnődöm el, és eszem ágában sincs kinyitni a szemem. – Holnap ki lesz az én feleségem?

Erre már csak kinyitom, de még ez is nehezemre esik. – Elnézted a naptárt életem.

– Én ugyan nem – kapok egy csókot a számra, és a csók, és Tom ajka is hűvös. – Holnap szombat.

Felugranék, de azzal elárulom magam. Inkább a nyakamig felrántom a takarót, még véletlenül se vegye észre, hogy megerősödtem. – De még csak csütörtök van – ingatom a fejem, de ahogy látom a komorságot a szemében, tudom, hogy én néztem el valamit. – Mennyit aludtam?

Tom oldalra fordul, és meglátom Christ az ajtóban, ahogy zsebredugott kézzel támasztja a falat. Tőle várom a választ, de csak nagyot nyel, aztán elvigyorodik. – Pontosan annyit, amennyi jól esett, egy perce se többet vagy kevesebbet.

– Mennyit? – Csattan a szavam és tudja, most nem beszélhet mellé.

– Majdnem egy egész napot. Az orvos azt mondta, hogy ne ébresszelek fel. Claire végig veled volt, de nem volt semmi gond. Tényleg csak aludtál.

Hűvös kéz siklik a takaró alá, és megfogja a karom. – Van lázam? – kérdem, de tudom a választ. Persze hogy van, hiszen fáj a tarkóm, ég a szemem, és ráz a hideg.

– Hamarosan az sem lesz – emeli ki a kezem Tom, és megcsókolja a tenyerem. Hosszan, szemét becsukva tartja rajta az ajkát, és úgy hiszem, direkt húzza az időt. Addig se kell a szemembe nézni. Nagyot sóhajt, int Chrisnek, aki ellöki magát a faltól, és becsukja az ajtót. – Beszéltem a pappal, kijön holnap. Itt esküszünk a tengerparton, ugye nem baj?

Szóval ennyire rossz a helyzet, döbbenek meg magamban. Fáradtnak érzem magam, és csüggedtnek, reményvesztettnek. Most Tom sem erőltet magára vidámságot.

– Megérem egyáltalán? – sírom el magam, de nem válaszol. Lehajtja a fejét, és alig tudja magát tartani, aztán nagyot sóhajtva bújik be mellém az ágyba. Mondanám, hogy biztasson, hogy hazudjon, hogy, rázzon fel, de csak ennyit tudok kinyögni: – Annyira sajnálom!