Két adagot reggelizek, Claire nem győz csodálkozni, és nyoma sincs annak, hogy micsoda kirohanásai voltak nemrég. Adagolja belém a pürét, és nagyon jól tudja, hogy ez az egyik fajtája, amit ki nem állok. A sütőtökös, most mégis olyan étvággyal eszem, hogy látom, örömmel hozza a második adagot.

– Vendégünk jön majd, és itt is marad.

– Ki az? Előkészítem a vendégszobát.

Vendégszobát... és ha velünk akar aludni majd? Mit fog szólni, ha én már nem tartom jó ötletnek? Ha minden pillanatban, ami még adatott, azt majd Tommal akarom tölteni, nem pedig vele? Egy hónap, egy hónapig viszont ő lesz, Chris lesz majd a mentsváram, a támaszom, de ennél többet nem akarok. De ha ő igen? Bólintok Claire-nek, hogy készítse a vendégszobát, és aztán megkérem, hogy vigyen le a nappaliba, mert zenét szeretnék hallgatni. Nem is sokára tér vissza, átkarolom a nyakát, és bár nem tűnik annak, erős, úgy kap fel, olyan könnyedén, akár egy madártollat. Lent óvatosan belerak a székbe, és betakar.

– Van kedved kimenni?

– Ki? – néz rám úgy, mintha azt kérném, hogy ugorjon le velem a Big Ben torony tetejéről. – Mármint a levegőre?

– Igen, a partra.

– Hozom a maszkot, meg a palackot – ugrik, de elkapom. Vastag a karja, fehéren világító bőröm teljesen elüt az övétől. Nézi a kezem, ahogy az ujjaim a csuklójára fonódnak, aztán felpillant. Elönti a pír az arcát, és félrepillant. – Nem kell, Claire, jól vagyok. Ne félj, nem ma fogok meghalni. Tudod, van célom, és ez erőt ad. Nem mondod el, hogy mi bánt? Hozzám őszinte lehetsz, olyan vagy már nekem, mint egy barát, nem olyan, mint egy bentlakásos nővér, egy gondozó. Meséld el, meghallgatlak.

Ingatni kezdi a fejét, aztán végül lefejti az ujjaimat, betakargat, és mögém lépve, tolni kezd. Régen nem játram kint, és úgy tekintek körbe, mint aki először jár erre. A fű harsányzöld, és egybefüggő szőnyegnek tűnik, ami hirtelen vált át apró, szürkés kavicsba, és innen már nem mehetek tovább a tolókocsival. A lelket is kirázná belőlem a sok göröngy. Megállunk, és arcom a szélbe tartva nézek a távolba. A lankák oldalán rózsaszínes és lilába hajló árnyalatú virágok bontogatják a szirmaikat, de illatukat nem érzem, pedig arról fúj. Egy hónap múlva már a saját lábamon fogok lemenni a vízig, Tom kezét fogva akarok majd sétálni, cipő nélkül, érezni, ahogy az apró gömbölyű kavicsok a talpamnak nyomódva helyezkednek. Vajon milyen hideg most a víz? Olyan jó lenne leguggolni a parton, és a tenyeremmel végig simítani. Olyan jó...

Claire olvas a gondolataimban, némán lép hozzám, kibont a takaróból. Megborzongok a hirtelen rám törő hűvös levegőtől, és ahogy a karjába kap, vacogva bújok hozzá. A víz hívogat, szinte szuggerál, fehér fodrai csak arra várnak, hogy megérintsem őket. Claire megáll, ott, ahol a víz és a kövek még nem egyesülnek, és rám pillant.

– Csak hagy lógassam bele a kezem – kérlelem, és bár tudom, hogy fárasztó, amit kérek tőle, mégis megteszi. Óvatosan leguggol, miközben egyensúlyát igyekszik megtartani, és én nyújtózom. Behunyom a szemem, és ahogy a bőrömet érinti a hullámzó hidegség, felzokogok. Ezt is magamtól fogom majd megcsinálni, és Tom milyen büszke lesz rám. – Fázom.

– Tudom – emelkedik fel velem, és hálásan nézek rá. Nem tesz kocsiba, sietős léptekkel visz vissza a házba, és a nappaliba tesz le, a kanapéra. – Valamit el kell mondanom. – Nézek rá. – Még mielőtt – nyelek egy nagyot, mielőtt elkezdtem. – Szóval még az egész előtt, az orvos tanácsára elmentem egy bankba. Nem, nem olyanba, nem pénzt vettem fel – nevetem el magam, láttán a meglepettséget az arcán. – Az orvos ajánlotta, látva a makacsságomat, hogy tetessek el sejtet magamból. Hogy ha meggyógyulok, akkor is legyen esélyem. – Nem tudok többet szólni, de nem is kell. Megért mindent. Megveregeti a vállam. Elgyengülni érzem a karom, pedig az imént még olyan erősen tudtam kapaszkodni a nyakába, mosolyog, aztán betakar, és a kimegy a kocsiért. Nézek utána, és elönti a lelkem valami szokatlanul jó érzés. Talán sejtem, hogy miért volt dühös ma. Rákérdezni sosem fogok, nem merek, félek, hogy olyat válaszolnék, ami összetöri, és nem akarok úgy elmenni, hogy valaki haragszik rám. Leveleket írtam, még mikor tudtam asztalnál ülni, és abban mindenkit megszólítottam, aki fontos volt, vagy egyáltalán része volt az életemnek.

Másnap reggel illat ébreszt, Tom illata, és az érintése, a gyöngéden simogató csókja a homlokomon. Mosolygós szemmel néz rám, megborotválkozva, és a haja is rövidebb. Megérintem az arcát, puha és sima, ahogy a haja is. Ujjbeggyel megsimítom a szemöldökét, egészen a hegyéig, onnan végig az arccsontját, le az álláig, és az ajkával fejezem be. Megcsiklandja az érintés, mert fogaival többször megvakarja az ajkát, és felnevet. Úgy látszik, nekem ő olyan, akár Sámsonnak a haja. Itt van, és megint erősnek érzem magam, talán még ki is tudnék futni, hogy segítség nélkül tegyem meg azt, amit tegnap segítséggel. Claire az étkezőből néz minket, aztán ahogy észrevesz, elfordul, és kisiet a konyhába. Hamar megérzem a tea fanyar aromáját, de figyelmem most még egyedül Tomé.

– Mikor indulsz?

– Amint Chris megérkezik. Beszédem van vele – áll fel, és nagyot nyög. Hallom roppanni a térdét, és fájósan mozgatja is meg.

– Ugye minden rendben lesz? – Bólint, mégis aggódást látok az arcán, és türelmetlenséget, ami az előbb még nem volt látható rajta. Chris nevének a kiejtése máris más állapotba lendítette át. – Szeret téged Tom.

– Tudom – réved el a tekintete, és megy a konyhába, hogy aztán két csésze teával térjen vissza. – Mit szólsz a ruhához? Ha nem tetszik, akkor nem kell abban lenned...

– Gyönyörű, és boldog vagyok, hogy viselhetem. – Óhatatlanul is a gyűrűért nyúlok, és megérintem. Sima, és hűvös. – Nem lesz baj, hogy nem megyünk a kihirdetésre a templomba? Te külföldön leszel én meg – hagyom, hogy felültessen, és a tenyerembe adja a csészét. Belesimul a kellemesen meleg és sima porcelán a kezembe, és átmelegít. Leül mellém, és elgondolkodva kevergeti a teát. – Tom?

– Igen – kapja fel a fejét, és meglöttyen a teája. – Nem figyeltem, ne haragudj. Mit kérdeztél?

Ingatom a fejem, hogy semmi érdekes. Amilyen alapos, már ezt is biztosan elintézte. – A filmről nem tudok semmit. Mesélj, mit szóltak hozzá a nézők?

Nem zavarja a tudatlanságom, sőt inkább mintha örülne neki, és ezért nagy lelkesedéssel kezd mesélni, miközben néha nagyokat kortyol, ahogy én is. Elgondolkodva figyelem, és az jár a fejemben, vajon hogy éli meg majd, ha én már nem leszek? Meddig fog gyászolni? Aztán Claire-re nézek, és felsejlik egy ötlet, egy idea, de gyorsan el is hessegetem, de befészkeli magát a gondolataim közé, és nem hagy nyugodni. Közben ő beszél, hogy őt mennyire dicsérték benne, hogy alapjában véve a film is jó kritikát kapott. Kezével hadonászik, miközben beszél, hosszú, csontos ujjait figyelem, vékony, szeplőkkel pettyezett alkarját, vékony arcát és nyakát, ami más színt ölt, a fülében a kis anyajegyet, és majdnem elsírom magam. Mennyire szeretem! Elpocsékoltunk egy csomó időt, amit már soha nem fogunk tudni bepótolni. – Megnézzük együtt? – szakítom félbe a kérdésemmel, egy hosszú mondat közepén. Remeg a hangja, ahogy elrebegi: – Köszönöm, hogy érdekel.

Kiveszi a kezemből az üres csészét, óvatosan felvesz, és nem mond semmit, csak visz fel, a hálószobába. A virágok még ott illatoznak, és kiűzték az undorító jód és fertőtlenítő szagát. Letesz az ágyra, és lerohan, kisvártatva pedig laptoppal a kezében tér vissza. Izgul, idegesen jár a lába, ahogy mellék fekszik, úgy fogom le, és hajtom a fejem a vállára. A film tényleg jó, izgalmas, fordulatos, és annak ellenére, hogy tudom, mi a vége, és hogy Tom kit is játszik, mégis meglepetésként ér. Kezét tördelve csukja le a laptop tetejét, és nem néz rám, hanem inkább a kezét bámulja, amit rajta hagyott a laptopon.

– Még nem tetszett Bond film ennyire – nézem a profilját. Minden filmjét látnom kell, és nem csak azt, más filmeket is, amit kihagytam. Talán itt az ideje, hogy írjak egy bakancslistát.

– Hányat láttál eddig? – pillant rám, aztán elkapja a tekintetét. Vajon mi ilyen érdekes lehet azon az ujjlenyomatos laptopon, hogy annyira kell nézni?

– Amit érdemes volt, azt mind.

– Ez az volt egy ugye? – húzza mosolyra a száját. Nagyon jól tudja, hogy a filmekkel hadilábon állok, tudja, amióta ismer.

– A többi a nyomába se ér, tudom. Tom, szólnál Clairnek, hogy ki kell mennem? – érintem meg óvatosan. Közli, hogy majd ő segít, és bármennyire is hadakozom ellene, megmakacsolja magát. Rettenetes érzés, de szerencsére Claire már tudja a napirendet, és ő maga töri ránk az ajtót, és hiába ellenkezik Tom, emeli fel a hangját, az én barátnőm egyszerűen kitessékeli a hálószobámból. Hallom Tomot morogni, és hogy rángatja a kilincset, de betörni mégsem akarja. Magamban kuncogok rajta, és megkönnyebbülten nézek Claire-re.

– Még csak az hiányozna – motyog magában, miközben gyakorlott mozdulatokkal teszi a dolgát –, hová gondol. Ezért vagyok itt, ezért kapom a fizetésem, még elveszi tőlem azt is. – Felkapom a fejem. Mi az, hogy azt is? Talán kicsúszott a száján, vagy félre értettem, de inkább az előbbi, mert a keze megfagy a mozdulatban.

– Nem akarok ma hálóingben lenni. Ruhát adj rám, kérlek – szólalok meg, de remeg a hangom. Várom, hogy rám nézzen, hogy mondjon valamit, de direkt kerüli a pillantásomat. Kérem a nyakláncot, amit Tom vett, kétszer is, azt is szó nélkül adja rám. Mögém lép, de minden figyelmét a kapocsnak szenteli, még véletlenül se emeli fel a fejét.

– Főzök valami finomat, ha már vendég jön a házhoz – mordul, és félreáll az ajtóból. Tom mintha végig a hátát nekitámasztotta volna az ajtólapnak, majdnem beesik a szobába. Valamit káromkodik, a szeme villámokat szór Claire-re, de ő nem hátrál meg, csak odaveti: – Az én dolgom!

– Ugye veled kedves? – int fejével a távozó lány után. – Hozhatok mást.

– Mit gondolsz róla?

– A testvére jobban tetszett, de ő nem volt leszbikus. – Felkapom a fejem, és hápogok egy sort.

– Hogy mondtad? Honnan veszed? És még, ha az is, én szeretem, kedves, barátságos. Végig itt volt velem, és nem voltam egyszerű eset, mégis szó nélkül kibírta a kirohanásaimat. Türelmesen, egyetlen rossz szó nélkül tűrt, pedig felmondhatott volna – fakadtam ki, és láttam, hogy magára vette. Hallottam a gondolatait, hogy most ezt azért mondom, mert felhánytorgatom a múltat. A kirohanásom viszont nem miatta volt, hanem mert kipukkadt az az álom, amit nagy lelkesen kitaláltam. Hogy ő és Claire, akár egy giccsesen megírt, klisékkel teli romantikus filmben, majd egymásra találnak. Dühös voltam, de inkább magamra, mégis Tomot bántottam meg. Végszóra, megszólalt a telefonja, érte kapott, aztán ellágyult az arca.

– Megérkezett – indult az ajtó felé, elfeledkezve rólam, vagyis inkább az állapotomról visszaszólt, és én majdnem hozzávágtam a párnát a fejem alól. – Nem jössz?

– De életem, rohanok, csak győzz utolérni.

– Bocsáss meg – lép vissza, de én is ugyanakkor mondom ki ugyanezt és csak nézünk egymásra, aztán varázsütésre elnevetjük magunkat. – Leviszlek.

– Menj, inkább küldd fel Claire-t, be kell adnia a gyógyszereimet – intek, és még jó, hogy Chris megérkezett, mert már csillagokat látok a fájdalomtól, ami már a film közepe felé kezdett hullámokban rám törni. Nem akartam szólni, és a továbbiakban sem fogok. Amíg bírom, addig tartom magam, mert nem láthat úgy. Már ez is rettenetes lehet neki, de nekem is. – Nem ezt akartam! – erednek meg a könnyeim, ahogy eltűnik az ajtó mögött.