– Jobb? – simít végig az arcomon, és bólintok. Már ettől is jobb, az érintésétől, hogy itt van mellettem, és ha marad, akkor minden még tökéletesebb lesz. Persze, ha marad. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha nem. Ha most, hogy látja, megmaradok, elköszön, és elmegy. Remeg a kezem, ahogy megragadom a csuklóját. – Hozzak valamit? Gyógyszert, vagy a pipát.

– A pipa már kevés – suttogom, de nem akarom megijeszteni. Lekászálódik mellőlem az ágyból, és körbe néz. Nem így kellene kinézni egy fiatal nő hálószobájának. Mindenfelé gyógyszerek, légtisztítók és párásítók, maszkok, átlátszók és a hozzájuk tartozó palackok, amikben oxigén van, hozzá pedig a fertőtlenítőszag. – Bocsánat.

Látom rajta, hogy elgondolkodik, aztán felkapja a fejét. Még a szoba levegője is más, hogy ő itt van. rápillant a könyvespolcra, amin egyetlen könyv árválkodik a tisztítókendők és egyéb nem odaillő holmik között. A kötet, ami összehozott minket. Ezt az egyet nem engedtem, hogy kipakoltassa Claire.

– Miért kérsz bocsánatot? Nekem kellene, magadra hagytalak, annyira magammal voltam elfoglalva, a szereppel, hogy nem vettem észre a jeleket. Barbara, hogy bírtam ki nélküled, és hogy fogom...

Nem mondja tovább, de mindketten tudjuk, mi lenne a mondat vége. – Tom, nekem nincs időm a múltba tekinteni, nem is akarok azon gondolkodni, mi volt, vagy, hogy mi lett volna, ha... Csak az számít, ami most van. – Eszembe jut Benedict, és hogy ezt ő mondta. Milyen igaz volt. Akkor, ott abban a kis cukrászdában még nem is sejtettem. – Miért jöttél?

– Mint mondtam, látni akartalak – lép a polchoz, és megsimítja a könyv gerincét. Belebizsereg a bőröm. Bárcsak engem simogatna így!

– Ennyi? Láttál.

– Láttalak, igen – megfordul, és a halvány fénynél egészen ijesztő az arca. Ha éjjel, álmomból felriadva látnám az ágyam mellett, hozzávágnám az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül. Mondjuk, ártani nem tudnék neki, hiszen legfeljebb a kispárnával törölhetném képen. – Holnap, ha elmegyek, akkor...

– Holnap? – sóhajtom ki a kérdést, és azonnal az arcomba nyomom a maszkot. Utánpótlás kell, mert ezzel az egy szóval mindent kifújtam magamból.

Megfordul, és reménykedve néz rám. – Ha nem zavarsz persze el. Majd alszom lent a kanapén.

– Még csak az hiányzik! – Megtelek erővel, és úgy dobom el a maszkot, hogy pályát ír le, de aztán a pálya a fejemnél ér véget. Akkora tockost kapok hátulról, hogy könnybe lábad a szemem. Nevetve ugrik mellém, szorítja a kezét a fejemhez. – Ne menj, kérlek! Látod, milyen szerencsétlen vagyok nélküled – nézek rá, és hasogat a fejem.

– Látom – fogja az arcom a két tenyere közé. Úgy szeretném, ha megcsókolna, látom rajta, az ő vágya is ez, mégsem teszi.

– Nem kell a kanapén aludnod – pislogok rá reménykedve, és hol a szemét, hol a cserepes ajkát nézem. Jó az illata, és hiányzott. Az is. – Megcsókolnál már végre, vagy nyújtsak be kérvényt? Komolyan mondom Tom Hiddleston, fél lábbal a sírban vagyok, és...

Nem hagy időt, sem szót, levegőt is alig, de nincs is rá szükségem. A csókja olyan puha, mégis szenvedélyes, benne van minden el nem csókolt csók az elmúlt két hónapból. A bőrömön keresztül lélegzem, mégsem akarom, hogy vége legyen. Aztán ő húzódik el. Visszatért a színe, az ajka, az arca, kipirult, megtelt a bőre, már nem feszül annyira. Akár a vámpír, mikor friss vért szív, és ezzel együtt egy kis életet is. Ő az én vámpírom, csak míg azok az áldozatuk életét veszik el, Tom életet ad nekem.

– Lehet, most majd hozzám vágsz valamit, de meg kell kérdeznem. – A zsebébe nyúl, de csak egy fehér zsebkendőt varázsol elő a háta mögül. Beleharap a szájába, és felkapja a szemöldökét. Még jó, hogy fekszem, különben olvadt gerinccel csúsznék szét a padlón. – Talán ez egyszer el is jutunk odáig. Tudod, már reggel óta itt vagyok Swansea-ban.

Reggel óta? Mi a bánatot csinált itt? És ha itt volt, miért jött ilyen sokára? – Beszéltem egy-két emberrel, és ha ráérsz egy hónap múlva...

– Egy hónap? Tom, életem, azt sem tudom, mi lesz holnap?

Kacsint, aztán lassan nyitogatni kezdi a zsebkendőt, megcsippenti az egyik végét, aztán a másikat, egy virág szirmait lehet így szétnyitni, ennyire óvatosan. – Hajnalban csinálok valami könnyűt, aztán lemegyünk a partra és megnézzük a napfelkeltét. Szedünk kagylókat, vagy kavicsokat, virágot hozok neked a dombról, innen meg kipakoljuk ezt a sok vackot.

Folynak a könnyeim, ahogy beszél, miközben széttárja a kendőt, és a közepén ott lapul a gyűrűm, amit már annyiszor visszaadtam, de valahogy újra megtalált. – Barbara Page, egy hónap múlva, ha ráérsz, és ha megtisztelsz, hozzám jönnél feleségül?

– Jaj, Tom. Te igazán kitartó vagy ám, ugye tudod? – Bólint, és lassan térdre ereszkedik.

– Remélem, meglesz érte a jutalmam – tartja elém a gyűrűt, de már csak azért sem nyúlok érte. Úgy teszek, mint aki nagyon gondolkodik, még csücsörítek is a számmal. Körbenézek a szobámban, és már nagyon várom, hogy kikerüljön innen minden, ami a betegségre emlékeztet. Claire nem fog örülni neki, ahogy annak se, hogy el fogom küldeni. Mert nem csak a dolgok feleslegesek ide, hanem ő is. Van már, aki gondoskodjon rólam, még ha eltökélt szándékom is, hogy nem akarok a terhére lenni.

– Nos, mit is fogok csinálni, egy hónap múlva szombaton... Azt hiszem, lesz egy fontos dolgom, ami nem tűr halasztást. Az egyik iratomat kell módosítatni. Ugyanis nevet változtatok – nézek rá hamiskásan, aztán a következő pillanatban lecsapok a tenyerére, és kikapom onnan a gyűrűt. Úgy meglepődik, hogy fel is kiált, és a fenekére huppan. Siklik az ujjamra a gyűrű, lötyög rajtam, de nem érdekel. – az új nevem Barbara Hiddleston. – Ránézek, boldogan mosolyog, aztán megkönnyebbült sóhajjal hanyatt dől a szőnyegen, és úgy is marad. Bámul maga elé, fel a plafonon, vagy még azonon is túl, feje alá rakja az egyik karját, a másikat meg a mellkasára. Tenyere a szíve felett, lehunyja a szemét, és a mosoly még mindig ott vibrál az ajkán. Ellenállhatatlan, még ha meggyötört is. – Szeretlek! – súgom neki, mire kinyitja a szemét, a fejét felemelve rám néz. – Itt kényelmesebb, nem gondolod?

Szemmel fel sem foghatom, olyan sebességgel terem mellettem, de nem ér hozzám, pedig annyira közel van.

– Ezúttal ugye nem csesszük el, Vöri?

– Nem áll szándékomban, de nem lesz könnyű menet, ugye tudod? Az előbbi csak ízelítő volt, ebből egyre több jön, és egyre ijesztőbbek, aztán végül... – Erőszakosan csókol meg, zárt szájjal tapasztja be az enyémet. Szuszogva veszi a levegőt, ahogy én is, teszi ezt úgy, hogy az ajkán kívül még mindig nem érint meg semmije. De miért nem, kérdezem magamtól, és nem találom a választ. – Igent mondtam, vagyis – húzom el a fejem tőle, és elfordulok. –, remélem az, hogy itt a gyűrű az ujjamon, az neked is egyértelműen azt jelzi.

Ő is felkel, megkerüli az ágyat, és közelít. Végre, már látom az izzást a szemében, az ajkába harap, utána megnyálazza a száját, és hozzá villantja a kutyatekintetet. Egy fél másodperc alatt visszatért, de még mindig nincs itt egészen. Megáll tőlem egy karnyújtásra, de már tudom, ez csak játék; direkt húzza az agyam és hergel. Kár, hogy jártányi erőm sincs, mert biztos lerántanám, magamhoz, magamra. Fölényben van, és nagyon jól tudja, biztos látszik rajtam, hiszen érzem, hogy ég az arcom, hogy kapkodom a levegőt, babrálok a ruhámmal, amit szeretném, ha végre letépne rólam. Nagyon tépni se kellene, hiszen kórházi bebújós hálóingben vagyok, de szívesen feláldozom a szerelem oltárán. Lehet, belehalok, a szívem felmondja a szolgálatot közben, de akkor is szeretkezni akarok vele. És ez tuti, hogy lerí rólam.

– Nincs kedved csillagokat nézni, mint régen? – kérdezi, és csalódottságomban felkiáltok. Nem túl hangosan, mégis eléggé erősen ahhoz, hogy már ebből is tudja, nekem aztán semmi kedvem csillagokat bámulni, mégis odaugrik és aggódva ér hozzám. – Fáj valami?

– Rettenetesen – fogom vissza a hangom, és csak motyogni tudok. Már megint egy hazugság, jó, kegyes, de akkor is. Nem fáj semmim, hogy is fájna, hiszen van bennem annyi bogyó, hogy semmit nem érzek, még azt a tompa zsibbadást sem, ami már hetek óta az életem része. – Tom, te kinyírsz engem, ha nem a rák, akkor te fogsz végezni velem.

– Én? – nevet fel – De hiszen nem csinálok semmi – Már majdnem kimondom, hogy épp ez a baj, de a szeme megvillan, egy fél pillanatra lehervad a vadító mosoly, hogy aztán még szélesebbre nyúljon. Álarcnak tűnik, de mit számít, ha az? Itt van, én pedig máris jobban vagyok. – Megyünk, és kész. Felöltöztetlek. Hol a kabátod? Vastag zokni is kell, meg takaró.

Annyira hálás vagyok, de közben tényleg nem ezt akarom. Majd talán kint a parton. Ott letámadom, nincs mese, ha magától nem teszi meg, majd én elkapom. Mutatok a gardróbszoba felé, belép, villany gyullad, ő áll, és percekig nem szól. – Hol vannak a ruháid?

– Minek az? – legyintek lemondóan. – Úgyis egész nap ilyenekben vagyok – rángatom meg magamon a vékony anyagot –, ezt könnyű levenni. Egy van, az a fekete, amit tőlem kaptam, abban fognak majd... – elharapom a mondat végét, mert felnyög. Tudja, hogy mit akartam mondani. Eltűnik a gardróbszobában, aztán mikor előjön, olyan könnyed, olyan vidám, mintha csak szombat este lenne, és indulnánk a színházba. Pedig hallotta, amit mondtam.

– Ezt vegyük most fel – kapja le rólam a köntöst, egy pillanatra megáll a keze, és végigsiklik rajtam a pillantása. Ellágyul a tekintete, aztán lehajol, és megcsókolja a homlokomat. Olyan anyáskodó, de én nem erre vágyom. Megragadom a nyakát, minden erőmet összeszedve húzom magamhoz, és nem engedem. Mélyet sóhajtva csókol vissza. Olyan ismerős az íze, mégis van benne valami más, valami szokatlan, kesernyés, idegen. Keze a derekamon, érzem, hogy aprókat remeg, aztán megindul, a hasamra, onnan feljebb, és végül megáll a mellemen. Óvatosan fogja marokra, de amikor belenyögök a szájába, hirtelen megáll, és elhúzódik. – Gyorsan felöltözünk, és...

– Nem akarok kimenni – fogom sírósra. Ha ez sem hatja meg, akkor semmi. A könnyeim között nézek fel rá. Mereven áll, indigókék pulcsija lötyög rajta, pedig mellben feszült, mikor még együtt voltunk, ahogy a nadrág is, ott, ahol kell. Most az is úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Szó szerint. Vajon mi történt? Ha ennyire megviselte, hogy szétmentünk, akkor miért nem keresett? Vagy keresett, és talált is, valaki mást? Talán ezért nem akar közeledni hozzám? Vagy úgy volt vele, hogy elvesz, kibírja házasságban ezt a néhány hónapot, megnyugszik a lelkiismerete, aztán élhet nyugodtan tovább, azzal a másikkal? Vajon ki az? Biztos kolléga, színésznő. Vagy egy olyan, aki majd megajándékozza egy babával. Bárki is, haragszom rá. Végigsiklik a kezem a combján, olyan magasra, ameddig csak felérek. Nem mozdul, de nagyot nyel.

– Akkor mit akarsz? – néz rám, és tudom, nyertem. Már neki sem a csillagok járnak a fejében.

– Azt akarom, hogy úgy ölelj, hogy ez az egész eltűnjön. Mint amikor elfeledtetted velem a vihart, ugyanazt akarom.

Nem kell többször mondani, és a nyakába sem kell csimpaszkodnom. Megteszi kérés nélkül.