Mezítláb, osonva lépkedek le a földszintre, és a TV előtt látom meg Christ, ahogy ülve alszik. Feje a mellkasára bukott, keze az ölében, és így alszik. Hajnali két óra, vagyis egy fél napot átaludtam. Zúg a fejem, és biztos, hogy még mindig lázas vagyok. Meglököm, és eldől, mint egy liszteszsák. Felveszem az asztalról a mobilját, és belenézek. Két nem fogadott hívás Tomtól, az egyik egy órája, a másik alig öt perce. Lehet tudat alatt erre ébredtem fel.

– Szia, én vagyok – szólok bele, és rimánkodom, hogy ne tegye le.

– Barbara, a jóég áldjon meg, mi történt? Kismilliószor hívtalak, miért nem vetted fel?

– Aludtam, ne haragudj.

– Chris azt mondja, beteg vagy – suttog és érzem a hangjában a türelmetlenséget.

– Csak megfáztam, ne aggódj. Nem kell semmi rosszra gondolni, van egy kis lázam, ennyi. Chris itt van, vigyáz rám. Tom – pityergem el magam, de aztán igyekszem, hogy ne hallja meg a hangomon. Mély levegőt veszek, de azonnal jön a köhögés. – Rohadj meg – átkozódom, leszorítva a mikrofont. Nincs nálam a gyógyszer, és a köhögés csak nem akar elmúlni, és közben hallom, hogy Tom beszél, és beszél, de egy szavát sem értem.

– Szóval mit szólsz? – kérdezi. Fogalmam sincs, mi volt előtte, úgyhogy inkább nem mondok rá semmit. – Nem tetszik az ötlet?

– Tom, életem, hogyne tetszene. Benne vagyok – vonom meg a vállam, minden mindegy alapon.

– Akkor hamarosan találkozunk. Majd Chrisnek is elmondom, és együtt jöttök. Annyira hiányzol már.

Hogy micsoda? Hamarosan találkozunk? – Várj! Haza akarsz jönni?

Néma csend a másik oldalon, és zavart nevetés. – Nem figyeltél Vöri? Két hetente van egy szabad hétvégénk, és arra gondoltam, hogy eljöhetnétek Chrissel. De most mennem kell, egy izgalmas jelenetet veszünk fel, és nem kértem dublőrt. Nagyon oda kell figyelnem, de hogy látlak hamarosan, az most erőt ad. Majd hívlak...

– Vigyázz magadra – súgom, de szerintem már nem hallja. Istenem, vége mindennek. Két hét, két hét alatt semmi sem fog jobbá lenni, és nem is mehetek el, nem hagyhatom abba a kezelést, mert akkor semmi eredménye nem lesz. Nem megyek el és kész. Majd kitalálok valamit. De akkor ő jön! Nincs mit tenni. Elmegyek, és bevallok mindent, és ha ezek után szakítani akar velem, azt is megértem.

Chris a fejét vakarja, mikor másnap reggel elmesélem. Felugrik és idegesen járkál, az asztalra csap és kimegy az udvarra. Előkotrom a gyógyszert, és már fújok is. Megelőzésként, mielőtt jön a roham.

– Szarban vagyunk, ugye? – nézek rá, mikor fél óra múlva bejön. – Elviszem egyedül a balhét, jó? Majd mindent bevallok, hogy te semmiről sem tudtál, és legalább megmaradtok ti ketten egymásnak. Nekem már az is elég.

– Hülye vagy. Nekem nem, már nem! De most ezen ne agyaljunk, van időnk még bőven. Induljunk, mert elkésel a kezelésről. – Végig az úton, a kezelés alatt, az infúziót bámulva, aztán hazafelé, azon gondolkodtam, hogy miként tálalom ezt az egészet majd Tomnak. Eljátszottam magamban ezerszer. Elé állok, és elmondom. Mindent bevallok, és azt is, hogy nem csak neki, hanem Chrisnek is hazudtam, hogy ő ártatlan, és hogy csak jót akartam. De bárhogy is csűrtem-csavartam, a végén Tom mindig elment, és csalódott bennem.

– Doktor úr, pár napra el kell utaznom – állok elő a kérésemmel, de az orvos még csak fel sem néz a papírokból. – Nagy gond lenne, ha a kezelést megszakítanánk?

Vakargatja az orrát, támasztja a homlokát, hümmög, aztán felnéz. Fürkészi a tekintetemet, de nem mond semmit, hanem újra a papírokba mélyed. – Hány kiló? – kérdez, és ezzel egészen kizökkent.

– Negyvenkettő.

– Ettől féltem. Ettől féltem – ismétli önmagát, aztán int a fejével. – Álljon a mérlegre.

Leveszem a cipőmet, és amikor meglátom a számot, elönt a verejték. – Mennyi?

– Negyven és fél – suttogom magam elé.

– Pontosan ettől tartottam. A kezelés miatt. Nagyon sajnálom Barbara, de amíg nem hízik fel legalább negyvenötre, addig nem tudjuk folytatni. Kórosan sovány, és ha ez így folytatódik, a szervei felmondják a szolgálatot.

– Mit tegyek, ha egyszerűen nincs étvágyam, és amit magamba erőltetek, azt is kihányom?

Nagyot sóhajt, ökölbe szorított kezét a szája elé tartja, és látom, ahogy a bőre kifehéredik az ujjperceinél. Amit ezután mond, arra nem vagyok felkészülve. A kezelést abba kell hagyni, különben belehalhatok. De kezelés nélkül se sok az esélyem. Műtét sem jöhet szóba. Végem. Nincs remény! Az eddigi élni akarásom egy pillanat múlva már kétségbeeséssé korcsosul, és legszívesebben tombolnék dühömben.

– Mi lesz akkor? – nézek rá, és összeszorítom a számat.

– Azt javaslom, használja ki az időt, ami még adatott. Nagyon sajnálom.

Nincs szükségem a sajnálatára. Semmi másra nincs most szükségem, csak Tomra, a szerelmére, az érintésére. Megköszönöm, és felállok, de nyugalomra int. Gyógyszereket ír ki, és magyarázza, mikor mit vegyek be. Fájdalomcsillapítók, erősebb tüdőtágítók, de már egy szavára sem figyelek. Ki fogom használni, ki fogom, ahogy azóta, hogy a téves diagnózis rákényszerített. Végül is annak köszönhetem Tomot, és azt a néhány hónapnyi boldogságot, amit nem fogok feladni. Tovább játszom, fogamat összeszorítva fogok színészkedni, és majd csak a végén tudja meg Tom, hogy ennyi volt. A hajam pedig azért ilyen, mert csak. Egy nőnek sosem kell megmagyaráznia, miért változtat a külsején. Változtat, mert maga is változik, mert az élete is változik. Chris kezét megragadom és kap egy csókot, amit előbb nem is fogad, aztán mégis, és a meglepődését is sikerül leküzdenie.

– Menjünk haza, mert kedvem támadt ágyba bújni veled.

– Hogy micsoda? És a kezelés? – A szájára nyomom az ujjam, és elhallgattatom.

– Nincs rá szükség.

– Meggyógyultál? – kiált fel, megragad a derekamnál fogva és megemel. Kapaszkodok a vállába, és én is elhiszem. Elhiszem, amit hadar, miközben forog velem. Később a karjában fekve, ahogy a mellkasán pihegek arra gondolok, hogy ha eddig nem is, pont most jött el az ideje, hogy tényleg merjek élni, és amit eddig nem tettem meg, azt megtegyem.

Fodrászhoz megyek, és megigazíttatom a hajam, sőt, szőkére festetem azt a néhány centit, ami megmarad. Régi álmom volt egy orrpiercing, de sosem mertem, attól féltem, mit szólnak mások. Délután Chrisnek büszkén mutatom, és bár kicsit viszolyog tőle, végül elfogadja.

– Nem csinálunk hárman egy közös tetoválást? – kérdem fellelkesülve, miközben a levest kanalazom. Nem gondolok a háborgásra, ami mindenáron ki akarja lökni az ízes kínait, inkább azon agyalok, hogy mit lehetnek. – Egy háromszöget, azok vagyunk mi. Mit gondolsz?

– Tetszik az ötlet, de Tomot nem tudod rávenni, én már próbáltam. Még olyan helyre sem hajlandó tetováltatni, ami nem látszik.

– Hidd el, megvan hozzá az eszköztáram. Értem megteszi. Egy szép háromszög, mondjuk az imádnivalóan kerek seggére.

Chris felnevet, amibe belerázkódik az egész asztal. Úgy kell felkapnom a tányért, különben kilöttyen belőle a leves. – Na, oda aztán biztosan nem, az lenne az utolsó hely, nem, az utolsó előtti.

– Mert mi az első? – Chris eléggé egyértelműen mutat az ágyékára. – Pedig szerintem ez egy nagyon jó ötlet. Mindhármam egy háromszöget varratnánk fel a fenekünkre.

– Tudod mit fog mondani? Szinte hallom – kihúzza magát, megköszörüli a torkát, és kissé eltorzítja a hangját –, a mi szerelmünk nem seggre való. Annál értékesebb.

Jót nevetünk rajta, és elkezdjük őt utánozni, és azon veszem észre magam, hogy a leves lassacskán el is fogyott a tányéromból, anélkül, hogy figyeltem volna rá, és nemcsak hogy elfogyott, bent is maradt, pedig régen nem nevettem ennyit. Chris a végén már elég jól utánozta Tomot, hogy miért ne akarjuk a farkára tetováltatni a jelünket. Alighogy ezt kifejtette, mintha megérezte volna a sokszögünk harmadik csúcsa, megcsörgetett, és amikor a nevetéstől alig tudtam beleszólni, könnyebbülten sóhajtott.

– Sziasztok, örülök, hogy ilyen jó kedvetek van.

– Tom, készülj fel – kurjant Chris a telefonba, miközben összeszedi az üres tányérokat – néhány nap múlva közös tetkónk lesz.

– Nektek?

– Neked is életem, és nem fogadok el kifogást. Hallod? Ki fogod bírni, nem halsz bele. Már ki is találtam, hogy mi lesz. Egy háromszög, egy sima háromszög, ami olyan egyenlő oldalú, tudod.

– Sosem voltam túl jó matekból, de rádbízom.

Összenézünk Chrissel, és kitör belőle a nevetés. – Már az is megvan, hogy hova egyetlenem.

– Chris ne – kiált bele Tom a telefonba, és hadarja: hogy nem a seggemre, csak oda ne!

– De bizony hogy oda, a hófehér brit valagadon fog virítani egy háromszög. Majd retusálhatják le a filmesek, ha olyan jelenetet vállalsz!

Legalább fél óráig szívjuk a vérét, jobbnál jobb helyeket találva a testén, aztán közli velünk, hogy komolytalanok vagyunk, és különben sem ér, hogy ketten egy ellen. Aztán rákérdez, hogy felvettem-e már azt a kisegítőt, akit említettem.

– Sínen van egyetlenem, sínen van, csak aztán majd el ne csábulj, mert egy háromszög csak három csúcsból áll, egy negyedik már nem fér bele.

Napok, sőt hetek óta nem voltam olyan jól, mint most. Aki azt mondja, hogy a nevetés gyógyít, annak igaza van. Chris a kezembe nyomja a telefonszámot, és másnapra találkozót beszélek meg a lánnyal, aki először nem is érti, hogy találtam meg, aztán amikor megtudja, hogy ki vagyok, kissé megszeppen, és először le akarja mondani, aztán mégis elfogadja a meghívásomat. Holnap nehéz napom lesz, hiszen őt be kell avatnom, tudnia kell, hogy mire mond igent, és nekem is, hogy mire számítsak. A holnap vissza fog vetni, de elég lesz újra felhívni Tomot, és kitalálni valamit, amin jót nevetünk majd.

Más nem is kell, csak mi hárman.