Ahogy a szemem nyitom, azonnal a mobilt keresem, ami egész éjjel bekapcsolva maradt. Üzenetet várok Tomtól, de legnagyobb csalódásomra nincs semmi. Kihámozom magam Chris öleléséből, felkapom a nadrágomat, amit elhajított a nappali átellenes oldalára, és kimegyek a kertbe. A hideg és friss levegő persze azonnal köhögésre ingerel, de a zsebemben ott a gyógyszer. Lepattintom a tetejét, kifújom a levegőt, a számba kapom és egy nagy lélegzettel letüdőzöm a gyógyszert. Most bent kellene tartani, de ez a legnehezebb. Legalább öt másodpercig nem szabadna kifújnom a levegőt, de a köhögési inger mindig ilyenkor a legerősebb. A könnyem is kicsordul, annyira erőlködöm, és sikerül. Letörülöm a könnyet, és fázósan kapom a fejemre a kapucnit. Előtte sosem fázott a fejem, jó, előtte nem voltam majdnem kopasz. Reggelente néha még elfelejtkezem róla, és nyúlok a fésűért, de aztán észbe kapok. Majd kinő, mondtam Chrisnek, és ezzel biztatom magamat is: majd kinő.

Hívom Tomot, kicseng, de nem veszi fel, pedig egészen a hangposta megszólalásáig kivárok. Csörgetem újra, de ismét csak csalódnom kell, a harmadiknál viszont már ki sem cseng. Kikapcsolta!

Be kell mennem, le kell ülnöm, mert mindenem remeg. Ha nem ülhetek le, akkor félek, elvágódom. Kikapcsolta, pedig látta, hogy kétszer is hívtam. Sírni tudnék, de csak mély sóhajra futja. Chris felhorkant, átfordul a hasára, a takaró lecsúszik róla, láthatóvá téve a fenekét. Most még ez sem tud felvidítani. Betakarom, de az érintésre felriad. Kinyomja magát, a hátán az izmok megkeményednek, és még mindig lenyűgöz a látvány.

– Fel kell hívnom! – ugrik fel, és nem zavartatja magát, hogy pucér.

– Hagyd, én már próbáltam. Ki van kapcsolva a mobilja. – Rám néz, félig talán még alszik, mert úgy fürkészi az arcom, mintha a múlt éjszaka csak álom lett volna. Lehet az is volt. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, rá sem pillant a telefonra, és hívja.

– Szia, szia, Tom – fordul el, és kétségbeesésem az egeket veri, úgy rogyok le a kanapéra, hogy belenyikordulnak a rugók. Neki felveszi, nem hiszem el! – Minden rendben volt, és ott? Pihenőnapod van? – duruzsol a telefonba, és szerintem észre sem veszi, hogy már ennyitől merevedése van. – Mondtam, hogy maradok, de... – Rám pillant, és elkomorodik. Nagyot nyel, látom, hogy viaskodik magával, aztán kiböki: Vele is minden rendben. Akarsz vele beszélni? Már hívott... Jó, rendben. Majd később. Szeretlek!

Döbbent csendben ülök, és nem értem. Nekem nem veszi fel, és nem is akar velem beszélni.

– Mit követtem el? – nézek a könnyeim között Chrisre, aki kapkodva kezd öltözni. – Ugye nem a tegnap esti miatt? Chris, kérlek, legyél hozzám őszinte.

– Ahogy te voltál hozzánk? – mordul fel – Hazudtam miattad Tomnak. Pedig megígértem, hogy sosem teszem, hogy még ha fáj is, őszinték leszünk egymáshoz. Tom nagyon jó emberismerő Barbara, átlát mindenkin, főleg rajtam. Ezt hogy magyarázom ki? – mutat rám, és igaza van. Ezt sehogy. Feltápászkodom és hozzábújok. – Cinkostársak lettünk mi ketten, árulók és ezt Tom sosem bocsájtja meg, bármennyire is szeret minket.

– Kitalálunk valamit – súgom a fülébe.

– Nem – húzódik el –, látod, már ez is. Még további hazugságokat akarsz? Én ebben nem veszek részt. Egyedül kell végigcsinálnod. Volt, hogy hazudtam Tomnak, és nehezen, de megbocsájtott. Még egyszer nem fog. Tom nagyon jó ember, akit szeret, azért a szívét kitenné, de elég egyszer becsapni, megbántani, azt nem felejti el, és még ha azt hiszed megbocsájtott, akkor is benne marad a tüske. Nem mondja, de tudod. A bizalom nála nagyon értékes dolog, sosem találkoztam érzékenyebb emberrel nála. Ezért is szeretem. Kiegészítjük egymást. Ami belőlem hiányzik, az ott van benne, és fordítva is. Nem is tudom, hogy éltem túl, mikor nem voltunk együtt. Nem tudom...

Eltűnődve fordul el, és percekig nem szól.

– Elkísérsz?

Felpillant, és pislog. Talán nagyon belemélyedt az emlékekbe, mert az arca olyan keserűségről árulkodik, hogy önkéntelenül is megsimogatom az arcát. – Megyek felvenni az első kezelést, és jó lenne, ha hazahozna valaki utána. Fogalmam sincs, hogy fogom bírni. Számíthatok rád?

Bólint, és felöltözik. Nem szólunk egymáshoz sem az úton, sem hazafelé. Mondjuk én nagyon nem is bírnék. Jobban megviselt ez az egész, mint képzeltem. Fáradt vagyok, forog a gyomrom, és bár Chris itt van mellettem, gondolatban érzem rajta, hogy egészen máshol van. Tom azóta sem keresett, sem engem, sem őt. Otthon ágyba bújok, Chris betakar, akár egy gyereket, akit ledöntött a láz. Leül az ágyamra, és végisimít a homlokomon a hűs tenyerével. Olyan jól esik.

– Szeretnék Tommal beszélni. – Bólint és hívja.

– Tom, Barbara lázas, bekapott valami vírust, ha ráérsz, kérlek, hívj fel. Szeretünk. – Szóval megint hangposta. Nyakamig húzom a takarót, és égő szemmel Christ nézem. Igaza van, belerángattam ebbe az egészbe, pedig nem akartam. Azzal, hogy tegnap belépett az ajtón, önhibáján kívül került bele ebbe az egészbe. Feláll, hogy egy pohár vizet hozzon, amit hálásan fogadok el, de amint leér a gyomromba, vissza is fordul, vissza, bele a pohárba.

– Annyira sajnálom – sírom el magam, és köhögni kezdek. Nem elég, hogy kihánytam még azt a kortynyi vizet is, a köhögés miatt az egész a takarón landolt. Kínomban nevetni kezdek, könnyes szemmel nézek rá, és Chris először elsápad, aztán a nevetés átragad rá is. – Tudod, mindennek oka van, annak is, hogy te vagy itt velem, és nem Tom. Gondolom a gyerekek mellett neked már megvan az ilyenekre a rutinod, míg Tom... Nos lehet őt nekem kellene összekaparnom.

– Az biztos. Nem bírja, ha valaki hány, ezt tapasztaltam már. Ez egy vicces sztori. Volt egy közönségtalálkozónk, ahol mindketten ott voltunk, és még jópáran a stábból – kezd mesélni, és eltűnik a sápadtság az arcáról. Kiveszi a kezemből a poharat, leteszi az éjjeliszekrényre, összecsomagolja a takarót. Mesél, miközben rendbe rak körülöttem mindent. – Reggelire valami helyi specialitást kaptunk, a gyomrom pedig mindenáron meg akart tőle szabadulni, és akarta ezt pontosan akkor, mikor már fent ültünk a színpadon. Bocsánatot kértem, és kirohantam a függöny mögé, de elfelejtettem lecsatolni a mikrofont. Gondolhatod – mosolyog, és betakargat –, mindenki hallotta, hogy hányok, és ha ez nem lett volna elég, Tom – kacag fel, és csillog a szeme, ahogy róla kezd mesélni –, a nagy együttérzésével együtt.

– Ne! – kapom a szám elé a kezem, mert tudom, mi jön.

– De – nevet most már teljes tüdőből. – Nekem volt időm kifutni, neki nem. Be az asztal alá, ja és persze az ő mikrofonja is bekapcsolva maradt. Ételmérgezésről cikkeztek már aznap, meg hogy előző este biztos tajrészegre ittuk magunkat. Eleinte vicces volt, de aztán kezdett fárasztani, főleg, mikor Elsa – elréved a tekintete – azzal jött, hogy olvasta a neten azt a képtelenséget, hogy felcsináltam Tomot, és azért hányt, mert terhes. Akkor még házasok voltunk, és Tommal meg csak barátok, de Elsa-nak itt lett elege. Ultimátumot adott, vagy kerülöm Tomot, vagy elmegy a gyerekekkel együtt. Akkor voltak a srácok kicsik, én meg minden percben szerettem volna velük lenni, úgyhogy őket választottam.

– Becsüllek érte.

– Tom persze nem értette, én meg nem voltam olyan bátor, hogy bevalljam. Nem tudhattam, mit érez irántam, tudod? Elsa-nak ez lett a mániája, hogy mi ketten együtt vagyunk, hogy ő a szeretőm, aztán ahogy egyre többször mondta, úgy lett előttem is nyilvánvaló, hogy igaza van. Tényleg szeretem Tomot, aztán az utolsó közös filmünk bemutatója után, kicsit többet ittam, és hát meg is ijedtem, hogy nem találkozok vele, és végre meg mertem tenni.

Sosem beszéltek arról, hogy jöttek össze. Figyelem az arcát, hogyan suhannak rajta végig az érzelmek, a szeme hol mosolyog, hol elkomorodik, de egy pillanatra sem marad ugyanolyan.

– Mit szólt, mikor elmondtad neki, hogy mit érzel?

– Nem mondtam, egyszerűen csak megcsókoltam. Kiakadt. Azt hittem vége, hogy a barátságát is elvesztettem, de aztán nem így történt. Elpocsékoltunk egy csomó évet, pedig mindketten szerettük egymást. Elsa-nak igaza lett, szeretők lettünk, és hamar le is buktunk. Elsa nyitott házasságot akart, és hogy névleg maradjunk együtt. Belementem, de amikor közölte, hogy Tommal akar lefeküdni, akkor elborult az agyam.

– Ugye nem Tomra haragudtál? Chris? – Elfordítja a fejét, és bólint.

– Benne volt, először hármasnak indult, de később én feleslegessé váltam. Hiába állította, hogy csak értünk tette, kidobtam. Kidobtam, és szakítottam vele, és bosszúhadjáratot indítottam. Nem vagyok rá büszke, és hálás vagyok neki, hogy minden után mégis megbocsájtott, és képes volt ott folytatni, ahol abbahagytuk. Belátom, elég kicsinyes és durva játékot játszottam vele, megaláztam, ahol tudtam, közönnyel büntettem, mert tudtam, hogy ez fáj neki a legjobban. Én az ő helyében biztosan nem bocsájtottam meg, de Tom, ő más.

– Ő egy szent Chris, meg sem érdemeljük. – Ahogy mesél, kezdek ellazulni, és nem tudom mikor, de valahol a kibékülésük előtt alszom el. Sötét van a szobában, és csend. Riadtan ébredek, izzadtan és zihálva, mert újra a rossz álom kísértett. A sírgödör, ők ketten, és a temérdek föld, és még valami. A fullasztó nyomasztó érzés, hogy nem kapok levegőt a rámzuhanó föld súlyától.