Illatos reggelre ébredünk, a nappaliban bukóra nyitott ablakon át sejtelmesen bekúszik valami virág illata. Nem jutottunk el a hálószobáig az este, viszont a nappali, az étkező és a konyha minden lehetséges zegében és zugában áldoztunk a szerelem oltárán. Félig rajtam fekszik, a meztelen háta szabaddá válik ahogy a takaró lecsúszott a derekára. Hideg a bőre, betakarom és cirógatom a gerincét. Szeretem ujjaimmal leleltározni a csigolyáit, minden egyes darabját megszámolni, fel a tarkójáig, aztán le addig, amíg csak elérek anélkül, hogy felzavarnám. Izgalmas és felkavaró éjszakán vagyunk túl és mondhatom, volt mindenben részem. Vadultunk, sírtunk, nevettünk, a szeretkezés összes fajtája a miénk volt, persze azért a kikötözős, gyormorforgató játékokat kihagytuk és szerepjátékra sem volt szüksége, de mégis lángba borul az arcom, ha visszagondolok. Három hónap, ki sem bírom, aztán eszembe jut, hogy mással leszek elfoglalva. Először is, fel kell keresnem az orvost. Tom szavai, azok, hogy ő baba nélkül is szeret, meggyőztek, élnem kell, élni akarok. Ezt akarom, amit a múlt éjjel, amit a két hétben, őt akarom és... igen, és Christ is. Ilyen erősnek régen éreztem magam, mint ebben a pillanatban. Tom borostálya szúrja a mellem, de nem ez az egyetlen sérülés rajtam, és ha rá gondolok, hol van még rajtam, és milyen nyom, megint lángba borul a testem. Jó, én is hagytam rajta, biztosan csodálkozik majd este Chris, de nem baj. Majd üzenek neki, hogy ne lepődjön meg. Tudok én vad és szilaj is lenni, ha akarok. Kuncogni kezdek, egyszerűen képtelen vagyok türtőztetni magam, mert egyre másra rohannak meg az emlékek a múlt éjszakáról. A konyhapultról, a mosogató melletti üres részről, ami nem volt az, de Tom – akár a sablonos filmekben – egyetlen mozdulattal azzá tette, aztán ott a puhának cseppet sem mondható szőnyeg, a konyhaasztal, a konyhasziget, hideg kemény márványlapjával. Az öklömbe kell harapnom, hogy csendes maradjak.

– Mi olyan vicces Vöri? – sutyorog és kapom az első, szúrós csókot a mellemre. Meg sem tudnám számolni, ez hányadik, mégis azt érzem, kérek még. Nem válaszolok, lehunyom a szemem és nagy sóhajjal fogadom az újabb és újabb csókokat. – Nem mondasz semmit?

– Csináld még – sóhajtok és mélyen letüdőzöm a virágillatú levegőt és Tom testéből áradó meleget, ahogy megmozdul és fölém kerekedik. Még egy belefér, aztán indulnia kell. Hosszú nyögéssel engedem magamba, és úgy ringat, hogy újra a hajóúton érzem magam, amikor a villámok miatt bújtam hozzá. Akkor még rutintalanul, óvatosan értünk egymáshoz, mostanra már tudjuk, mit szeret a másik. Tom imádja, ha a körmömmel végig karcolom a vállától a nyakát a tarkójáig, olyankor mindig kirázza a hideg, és megborzong. Lúdbőrös lesz az egész teste, és akkor indul be igazán. Most is bevetem ezt a trükköt és magamban nevetek rajta, ahogy megrázkódik.

– Te kis ravasz... siettetsz? – morog a nyakamba, kivillantja a fogait, és akár egy éhes vámpír, harap, a szemfogával karcolja a bőröm, egészen az államig, amibe beleharap. Nem mozdul, képes megállni, de én nem. Kapaszkodok a csípőjébe, tíz körömmel vájok bele és emelem, ejtem a csípőm, de nem hagyja, hanem rám fekszik, beleprésel a kanapéba, és csókol. Nyelveink forrón simulnak egymáshoz, és türelmetlenül kezdek fészkelődni. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis a testem kielégülésért sóvárog. Kezét szabaddá tesz, a derekamon csúszik egyre feljebb, és a mellemre markol, a csókja pedig lassul, miközben én sürgetném. Megőrjít így az utolsó perceinkben.

– Tom, könyörgöm...

– Mit akarsz?

– Kérlek, kérlek... tedd meg... – nyöszörgöm a szájába, ő meg belenevet az enyémbe, és ezzel együtt felnyársal. Keményen, határozottan, én önkéntelenül megfeszülök, a körmeimmel még mélyebbre vájok a bőrébe, a fülébe suttogom, hogy még, hogy soha ne hagyja abba, és engedelmeskedik. Egyre gyorsabb mozdulatokkal mélyül el bennem, de már tudom, hogy ő is, ahogy én is, nagyon közel vagyunk. Mélyen, a zsigereimben érzem, hogy hamarabb lesz vége, mint akarom, és akárhogy is küzdök ellene, mindjárt maga alá gyűr. – Most.. Tom! – kiáltok, de a csókja belém fojtja a szót, aztán az enyém belé. Egymáson, egymásban robbanunk fel, hogy aztán percekig mozduljunk még, akaratlanul, aprókat. – Maradj velem – suttogom, és remélem, hogy nem hallja meg. Mit is szeretnék? Hogy valóra váljon egy álma. Három volt, az egyik Chris – aki akkor még, amikor megismerkedtünk – elérhetetlennek tűnt. A másik a film, a Bond, és a szerep, amit bár nem kapott meg, de kapott helyette jobbat. Mindkét álma valóra válik mellettem, csak az az egy nem, és most is a lelkem egy része a világ összes istenéhez imádkozik azért, hogy általam testet öltsön. Szorítom magamhoz, nem eresztem, kezem, lábam a teste köré fonom, és ő sem akar mozdulni. Lassul a légzése, az izmai lazulnak, kicsusszan belőlem, és mint mindig, most is felmordul.

– Mennem kell! – Nyom egy futó csókot a homlokomra. Oldalára gurulva, de azzal a lendülettel fel is pattan, és készülődni kezd. Azt kérte ne kísérjem ki a reptérre, és nem bánom, hogy kérte. Itt fogok várni rá, hogy három hónap múlva együtt költözzünk ki a tengerparti házunkba. Van három hónap, ami elég kell, hogy legyen arra, hogy meggyógyuljak. Holnap reggel az lesz az első, hogy felkeresem az orvost, bármennyire is pokróc a viselkedése, elé állok, és alávetem magam mindennek. Tom rezzenéstelen arccal öltözik, rám se pillant. Megbántam, hogy kiszakadt belőlem, hogy maradjon. Istenem, ugye nem hallotta meg? – Kész vagyok.

– Hívj, amikor tudsz. Nem számít, hogy éjszaka van vagy nappal, mindig bekapcsolva lesz a mobilom.

Bárcsak ne lenne ennyire nehéz, bárcsak ne szeretném ennyire, akkor talán könnyebben el tudnám engedni. Hozzám lép, én pedig bújok, még egy utolsó nagy szippantás, aztán elenged, és a párnája alól előhúzza az egyik pólóját. – Aludj ezzel, ha hiányzom.

Hálásan veszem el tőle, és belefúrom az arcát, tömény Tom illata van. – Te ráöntötted az egész üveg parfümöt? – nevetek fel, de kicsordul a könnyem.

– Ne sírj, mert akkor nem tudok elmenni. – Letörli az arcom, várom, de már nem húz magához, csak egy csókot ad, amibe belesuttogja, hogy szeret, aztán felnyög és indul. Nem néz hátra, a léptei halkulnak, aztán rám zuhan a csend. Annyi mindent mondanék még, tolulnak a szavak a torkomból, de magamba fojtom őket, aztán a mobilt marokra fogba végigfekszem az ágyon. Megzizzen a mobil, rápillantok és boldogan mosolygok. Alig lépett ki az ajtón, már ír: „Máris hiányzol Vöri!"

Te is nekem, gondolom, válaszolok, aztán átölelem a párnát, az arcom alá rakom a pólót, és elalszom.

Másnap, amikor hívásra belépek a rendelőbe, az orvos meglepett ábrázatával találom szemben magam. Szemüvege felett felpillant, hosszasan néz, hellyel kínál, de mielőtt bármit is kérdezne, vagy én megszólalnék, telefonálni kezd. Számomra érthetetlen orvosi szavakkal lebeszél valami kezelést, aztán hátradől a széken, és közli, holnap megkezdődik a kezelésem, de ma meg kell találni a bűnöst, ahogy ő mondja. Annyira gyors minden, hogy észhez se kapok. Azonnali intézkedést kér, vérvételt, röntgent, és már alig látok az éhségtől, mikor hat körül hümmögve és a fejét vakarva végre közli velem, áttét, a tüdőben. – Nincs nehézlégzése? Köhögés, fulladás?

A döbbenettől van, légszomjam is, fulladásom is. Fekete foltok villannak a szemem előtt, fáradt vagyok, éhes vagyok, és félek. Tom üzenetei azok, amik tartják bennem a lelket. Szelfi Chrissel, magáról, a helyről, a szállodáról, a szobáról. Izgul, és várja a holnapi forgatást, én pedig igyekszem olyanokat írni, amik nem árulkodnak arról, mennyire rettenetes lelkiállapotban vagyok. Az orvos bizakodó, bár az arca ugyanolyan rezzenéstelen, mintha azt mondaná, hogy holnap tepsi. Úgy a fejéhez tudnék vágni valamit, lesöpörni az asztalát, hogy valami érzelmet ki tudjak csikarni belőle, de már erre sincs kedvem. Inkább elképzelem, ahogy ördögi vigyorral az arcomon dúlok, és végül beleverem a fejét az asztalba. Szinte hallom, ahogy a kopasz homloka koppan, és ettől kicsit jobb kedvem lesz. Ki kell találnom, mit hazudjak Tomnak, ha kérdi, mit csináltam egész nap. Amint hazaérek, fel fogom hívni, és majd improvizálok. Úgy sem figyel majd rám, hiszen ott van Chris, és mindketten tele lehetnek élménnyel. Remélem kimozdultak azért az ágyból és a szobából. Eddig bele sem gondoltam a Szöszinek milyen nehéz lehet.

Ledobom a cuccom, a kabátom a padlón landol, de nincs kedvem lehajolni érte. Jól van az ott, ha le akart esni, akkor maradjon is ott. Levetem a ruháimat, és bedobom a mosógépbe. Kórház szaguk van, és a hajamnak is. Meg kell mosnom. Állok a zuhany alatt, és nézem ahogy a hosszú szálak egyre másra a lábujjaim mellett sodródnak a lefolyón át, le a csatornába. Figyelem, és elkattan bennem valami. Sikítva rohanok a konyhába, megragadom az ollót, és nem látom a könnyeimen át, hogy mit csinálok. Tépem, szaggatom a hajam, megmarkolok egy tincset és tőből vágom le, és fél óra múlva már csak a bokám körül van hajam, a fejemen alig. Ráébredek, mit is tettem, és sírva fakadva markolom fel a tincseimet, de már nincs mit tenni. Nem merek tükörbe nézni. Ott hagyok mindent, az ollót, a hajam, a kabátom és menekülök az emeltre, rávetem magam az ágyra, Tom pólóját ölelem, és hisztérikusan sírok. Óráknak tűnik, mire elfogy a hangom, a könnyem, és már nem remegek minden ízemben. Dallamot hallok, hívásom van, de mire összeszedem magam annyira, hogy levánszorogjak a telefonomért, addigra elhallgat. Néhány pillanat múlva azonban újra felcsendül a dallam, ami eddig ha meghallottam, vidámsággal és boldogsággal töltött el. Fáradtan veszem fel, és nem is igyekszem életet lehelni a hangomba.

– Aludtál?

– Szia, Tom. Nem aludtam, hajat mostam.

– Már kezdtem aggódni, hogy nem vetted fel. Hogy vagy?

– Jól életem. Ott mi a helyzet? Chris?

– Alszik. – Mondana még valamit, talán, hogy kidőlt, mert kifárasztottam, de aztán elhallgat. – Hosszú napunk volt. Holnap kezdődik a forgatás, nem tudom, hogy tudlak elérni majd, ha nem veszem fel azonnal, akkor majd visszahívlak, jó kicsim?

– Jó – sóhajtom. Ez így annyira nyögvenyelős, annyira szenvtelen.

– Nem videochat-elünk?

– Nem! – kiáltok fel, aztán gyorsan kifújom a levegőt. – Várj egy kicsit. – Körbenézek, és hirtelen eszembe jut. Törölközőt tekerek a fejem köré, és úgy indítom a hívást. Mondtam az előbb, hogy hajat mostam, és ez igaz is.

– Barbara, tényleg minden rendben?

– Ha azt mondanám, hogy nem, akkor mit tennél? – Néz a kamerába, gondolkodik. Igyekszem mosolyogni, úgy kinézni, mint aki most rohant ki a zuhany alól, és erre a hívásra várt egész nap, és most hogy látja a szerelmét, majd kiugrik a bőréből.

– Azonnal utaznék haza – mondja, és pont ettől a választól féltem.

– Fáradt vagyok kicsit, sokat sétáltam, hogy lekössem magam, hogy ne itthon bolyongjak az üres lakásban. Ugye jól tettem?

– Jól kicsim – kacsint, és látom, hogy megnyugodott. Megy ez nekem, hazudni, mint a vízfolyás. Rá leszek utalva, és mire Tom hazajön, már igazán gyakorlott leszek benne. Csak azt nem tudom, ő mit fog szólni hozzá.