Mint egy mesebeli hercegnő, amikor bekerül a herceg kastélyába, teljesen úgy érzem magam.

– Ezt intéztem néhány hete, ugye tetszik? Igaz, hogy nem kérdeztelek, de úgy gondoltam, örülnél neki, ha az örökséged olyan lenni, amilyennek megálmodtad – néz rám, és látom rajta, hogy izgul a válaszon. Sajnálom a kirohanásomat, a féltékenységet, mindent. Megszólalni sem tudok, csak bólogatni. Őrülten tetszik, és hogy ez az otthonom lesz... Hihetetlen. Az otthonom, de meddig? Sírva fakadok, szerencsére azt hiszi, az örömtől.

– Kimegyünk a partra? – emeli fel az állam, és megcsókolja a homlokom. Kézen fogva sétálunk le, és megállunk a parton. Ezen a részen apró kavicsos, de kicsit messzebb egészen szép kövekkel tarkított, és az jobban érdekel. Simára csiszolt kövek, öklömnyitől egészen a téglaméretűig hevernek mindenfelé, kiválasztok egyet, és felveszem.

– Elteszem. Majd a kandalló fölé rakom, jól fog mutatni. – Mélyeket sóhajtok a sós párába. Köhögnöm kell tőle, mégis jó érzés. – Lehet megfáztam.

– Ugye mondtam, kell neked a nyitott ablaknál álldogálnod. Gyerünk be, ott melegebb van, és még nem is láttál mindent. Például a hálószobát – kacsint rám, magamhoz ölelem a hideg követ, akár egy babát, és indulunk. Szép, nagyon szép. Az öbölben messzebb a part telis tele virágokkal, vörös és fehér felületek váltják egymást, és alig várom, hogy közelebbről is megnézzem, de meg kell állnom. Tom megtorpan, és szigorú tekintettel néz rám. – Mi baj? Kavics ment a cipődbe?

Ingatom a fejem, hogy nem és csak sóhajtozom. Hiába tiszta a levegő, mégis nehéznek érzem, és ritkának. Belesajdul a fejem, és elhagy az erőm. Sirályok keringenek nem messzire tőlünk és a hangjuktól megrándulok. Élesen visítanak, vészjósló hangjuk mindig is félelemmel töltött el. Megszorítom Tom puha markát, hogy menjünk. – Majd ha összeházasodunk, átemellek a küszöbön, de hogy akkor minden zökkenőmentesen alakuljon, tartunk egy próbát, rendben?

Hálás vagyok érte, mert az utolsó lépéseket úgy érzem, képtelen lennék egyedül megtenni. Bent jobb a levegő, és a zene ellazít. Szokatlan a friss óceáni levegő, csakis ez lehet a baj. Könnyedén visz, néha rámpillant, én őt nézem. A borostályát, ami olyan érdekesen nő, nem egyformán, hanem kisebb foltokban. Az anyajegyeket a nyakán, a fülében, a sűrűn nőtt szempilláját, bozontos szemöldökét.

– Szeretlek – sóhajtom, és a vállára hajtom a fejem. Súlytalannak és légiesnek érzem magam.

– Hogy tetszik? – Nem tesz le, a karjában tartva mutatja körbe a hálót. Süllyesztett lámpák, melegfényükkel sejtelmessé teszik a szobát. Széles ágy, vastag matraccal és fekete ágyneművel. A falak melegbarnák, a párnák pedig türkizkékek. – A színeket Chris választotta, mert arról nem beszélték, hogy milyen hálószoba tetszik.

– Chris – ámulok el. Szóval ő erről is tudott. – Tökéletes.

– Ott nyílik a fürdőszoba. Megnézzük? – biccent és olyan, mint ajándékátadás előtt. Belépünk, és eláll a szavam. Ekkora kádat én még nem láttam, ez nem is kád, ez majdnem medence. Az egész ház gyönyörű és tökéletes. – Nem tudom a leendő feleségemnek volna-e kedve felavatni az új ágyát?

Egy egész hetet töltünk el itt, ebben a kimondhatatlan nevű álomotthonban. Tom azt tervezi, hogy miután hazatért a forgatás után, ez lesz az otthonunk. – Ez egy kisbabának is jobb, mint a zajos, büdös London. Ugye egyetértesz?

– Életem... – kezdem.

– Semmi baj, nem sietünk, van időnk. Ha nem idén, majd jövőre.

Jövőre. Azt sem tudom, jövő héten mi lesz. Figyelem a sóhajaimat, mélyek és lassúak, el is alszom a visszaúton, és már a forgalomban állunk, mikor felriadok egy mellettünk elhúzó mentő szirénájára. Tegnap éjjel álmodtam, ismét. Ugyanazt. Tom és Chris állnak a sírgödröm felett, és néznek, ahogy lassan eltemet a leomló föld. Ki kellett mennem a szabadba, bármilyen hideg is volt, meg sem álltam a partig. Fázósan húztam össze magam, és néztem a tintafekete égboltot és hallgattam a hullámok moraját. Ettől eltekintve mély volt a csend, és ez megnyugtatott lassan. Tom nem vette észre, hogy kiszöktem mellőle, csak amikor hozzábújtam, akkor motyogott valamit, átölelt és szuszogott tovább.

– Jesszus! – kiáltok fel, és felükök. – Elaludtam. Úgy tűnik, én már mindig átalszom az utazást. Ne haragudj, halálra unhattad magad.

– Miért nem ébresztettél fel az éjjel?

– Én... olyan édesen aludtál. De honnan tudtad?

– Sáros volt a cipőd.

Állunk a piros lámpánál és az jut eszembe, hogy meg sem köszöntem, és valahogy most sem jön a számra. Mennyi mindent tesz értem, túl sokat is, és én mivel hálálom meg? Semmivel. Még arra sem vagyok képes, amire a legtöbb nő. Minden napot és minden órát kihasználtunk, mégsincs eredménye. A hajnalaim azzal telnek, hogy kiosonok a mosdóba, és reménykedve nézem a tesztet, várom a két csíkot, de csalódnom kell.

– Kérlek, kérlek, kérlek... – Még pislogni is elfelejtek, úgy bámulom mereven a kis ablakot. Eleinte dühösen, aztán már csalódottan dobom a szemetesbe a műanyag vackot, amitől a megváltást remélem. – A büdös életbe!

Ez az utolsó napunk együtt, és megint csak egy csík jelent meg. Ezt most nem egyszerűen kidobom, minden dühöm a karomba áramlik és úgy roppantom szét középen, akár egy fogpiszkálót. Toporzékolni tudnék, őrjöngeni, tépni-szaggatni, de inkább lerogyok a fürdőszobaszőnyegre, hátam a kádnak támasztom, és csendben sírok. Átölelem a térdem, hagyom hagy folyjon végig a könnyem az arcomon.

Tom csendesen pakol, élére hajtja a ruháit, és nem engedi, hogy segítsek. A fotelből nézem, ahogy gyakorlott mozdulatai nyomán szépen lassan telik a bőrönd.

– Tom, életem, arra gondoltam, hogy a jövő héten meghirdetném az állást.

– Csak nyugodtan – motyog, és úgy érzem, gondolatban már úton van, úton Kuala Lumpur-ba Chrishez.

– Olyat keresek, aki ért a babákhoz is, nem csak a házvezetéshez. – Megáll a keze a levegőben, mereven bámulja a pulcsit, amit éppen összehajtott, aztán lassan emeli a fejét, és rám néz. Megmerevedik ebben a pózban, aztán kiejti a kezéből a ruhát, és feláll, kiegyenesíti a gerincét, és az arcán átsuhan egy gondolat. Kisimul a bőre, tágra nyílik a szeme, és én úgy szeretnem, ha azt mondhatnám, igen életem... kisbabánk lesz, de kénytelen vagyok megölni ezt az érzést. – Nem, még nem, még... – Képtelen vagyok tovább mondani, elfogynak a szavaim és csak sírok, zokogok.

Rohanvást szorít a karjába, olyan erővel, hogy úgy érzem, összetöri minden csontom, de most ez kell. Érzem, hogy ő is rázkódik, egész testével körbevesz.

– Semmi baj – suttogja –, semmi baj. Reménykedtem, igen, vártam, minden reggel úgy ébredtem, hogy majd ma lesz a napja, de aztán láttam a teszteket a szemétben. Barbara, három hónap, megtartóztatom magam, aztán ha hazajövök, biztosan sikerülni fog. Vagy ha nem, az se baj. Szeretlek, érted? Szerelmes vagyok beléd, gyerekkel vagy a nélkül, én melletted akarok megöregedni. Ne sírj már kicsim, kérlek. Nem tudok így elmenni.

Ettől megijedek. Igaza van, úgy nem mehet el, hogy így kelljen itt hagynia. Játszanom kell, holnap reggelig játszani fogok. Ez csak egy megingás volt, egy hiszti, ez nem én vagyok.

– Akkor menj el máshogy – nézek fel rá, kacéran, csókot lehelve az ajkára. Fürkészi az arcom, a szemem, a lelkembe akar hatolni, de nem hagyom. – Miénk az egész nap és az éjszaka. Gyorsan bepakolunk, aztán ki se bújunk az ágyból. Három hónap sok idő...

Délben ebédelünk, aztán átugrunk az anyjához, elköszön tőle, hagyom őket, addig felhívom Christ. Hallanom kell a hangját, mert már az övé is nyugtat.

– Holnaptól a tiéd Szöszi. Vigyázz rá!

– Vigyázok, és ne örülj – dörmög és azt érzem, hogy már nem örül annak, találkozni fognak.

– Miért ne örüljek? Együtt lehettek egy egész héten át.

– Ja, úgy hogy Tom cölibátust fogadott. Hurrá – nevet fel zavartan –, pedig annyira hiányzik.

Eszembe jut Tom ígérete, hogy megtartóztatja magát, és komolyan megsajnálom Christ.

– Elmondta, hogy miért?

– El. És meg is értem, de mégis. Jól van, le kell tennem, indulok a reptérrel. Vigyázz magadra Vöri.

– Te is. Szeretlek – csúszik ki a számon, és ijedtemben ki is nyomom. Állok, kezemben a mobillal és hevesen ver a szívem. Miért mondtam neki, hogy szeretem? Miért? Jézusom, mert szeretem. Ennyi, ez ilyen egyszerű. Máshogy, mint Tomot, ez természetes, mégis...

– Mehetünk kicsim? – ölel át Tom hátulról, és az érintésére megriadok. – Megijesztettelek?

Bólintok, és amikor belecsókol a nyakamba, dorombolni tudnék. Csiklandoz a borostálya, lehatol a gyomromig, a tüdőmig, és köhögésre ingerel, miközben kuncognom kell tőle. Aznap éjjel úgy ölel, ahogy még sosem. Együtt veszünk zuhanyt, gyengéden csókolózunk a víz alatt, ajka bejárja a testem minden zugát, és olyan hangokat csikar ki belőlem, amikről nem is tudtam, hogy képes vagyok kiadni.