Egész nap olyan, mint egy szerelmes kamasz. Más állapotban járkál, mosolyog maga elé, motyog, annyi csókot, mint ma, soha nem kaptam. Ott, és olyan pozíciókban kap el, hogy délutánra már elmegy minden erőm, és kimerülten heverek a kanapén, míg Tom továbbra sem tud leállni. Én is boldog vagyok, az eufória engem is átjár, és ki sem költözik belőlem, de azért árnyékot vet a nagy boldogságomnak, hogy nem hajlandó elárulni, milyen hírt kapott. Ahogy a fogadalmam is. Holnap, ha orvoshoz megyek, ha nem, rá fog kérdezni, és akkor vége. Egyetlen egy név jut eszembe, aki segíthet. Diana.

– Segítség kell – kiáltom bele a telefonba, kétségbeesetten és hadarva. Tom éppen kint beszél valakivel a kertben mobilon, és kézzel, lábbal magyaráz, nagyokat nevetve, aztán suttog, elpirul, úgyhogy biztosra merem venni, hogy Christ hívta, ami azt jelenti, sok időm van.

– Mi a baj kislányom?

– Orvos kell – suttogom a telefonba, pedig látom, hogy Tom egy tapodtat sem mozdult az aprócska kert közepéről. Olyan idilli, ahogy a harsány zöldben áll, kék pulóverben és farmerben, kipirult arccal, akár lehetne a szerelmesek tavaszának jelképe. Néha beletúr a hajába, megvakarja a tarkóját, és kissé kidugja a nyelve hegyét, hogy megérintse az ajkát vele. Szinte hallom, hogyan vált mélyre a hangja, és tudom, szerelmes szavakat suttognak egymásnak.

– Csak nem... – súg vissza Diana reménykedve, de sajnos le kell lomboznom.

– Nagyot veszekedtünk Tommal. – A légzése felgyorsul, tudom, hogy attól fél, kérdőre vonom, ezért gyorsan folytatom. – Félek. Így kezdődött akkor is, hogy hullott a hajam. Félek...

– Mindjárt ott vagyok – hallom, és aztán már csak a szaggatott jelzésből tudom, letette. Nem mondtam, hogy jöjjön, az ég szerelmére, hát le akar buktatni? Kilépek a küszöbre, és Tom hátát nézem. Rázkódik a nevetéstől, aztán valószínű megérezi, hogy figyelem, mert megfordul. Egyetlen röpke pillanatra eltűnik a mosolya, lefogja a beszélőt, és kérdőn néz rám. Lefogta... miért fogta le?

– Kivel beszélsz? – Nem mozdulok, csak támasztom tovább az ajtókeretet.

– Chrissel, csókol, hiányzol neki – dob felém egy puszit. – Mióta állsz ott?

– Csak nem titkolózol Thomas William Hiddleston? – indulok el felé. Elfordul, valamit súg a telefonba, aztán átnyújtja, és ahogy nézem a mobilt, rossz érzés kezd eluralkodni rajtam, és már várom, hogy egészen véletlenül megszakadjon a hívás, vagy, hogy ne Chris szóljon bele, hanem mondjuk egy női hang. – Szia, Chris.

Legnagyobb meglepetésemre és örömömre persze mégis Chris kurjant vissza, és fülig ér tőle a szám. Tom zavartan köhint egyet, arrébb akar lépni, de hozzábújok és átölelem a derekát. – Szia Barbi baba!

– Hiányzol nekünk – motyogom –, mikor látunk? Hiányzik a háromszög harmadik csúcsa.

– Komolyan? – nevet fel, és megbizsereg a gerincem a nevetésétől. Ez a férfi még így is szenvedélyes, ha egy sima telefonbeszélgetést folytatunk. Átjön az életigenlés, a macsóság, az ego, és bejön, ez így együtt, főleg, ha őt magát is elképzelem.

– Mit csinálsz? Ugye nem ébresztett fel a kedves vőlegényem?

– De igen, és éppen rólatok álmodtam, úgyhogy ajánlom, hogy egyszer élőben bepótoljuk, amit kénytelen voltam elmulasztani. – Tomra nézek, aki mindent hall, beleharap az ajkába, és zavartan kuncog fel. Pipiskedve adok neki egy csókot, ami kicsit hosszabbra sikeredik, mint terveztem, és egy pillanatra el is felejtem, hogy közben hívásban vagyok. Hosszan nyögök Tom szájába, főleg, hogy megragadja a csípőmet, és hozzám dörgölőzik. – Hahó! Ott vagytok még, vagy már egymásnak estetek és engem kihagytok? Jellemző, minden egyes alkalmat kérek feljegyezni, mert tartoztok nekem ugyanannyival. – Tom belenevet a számba, és kiveszi a telefont a kezemből. Kipirult az arca, ahogy az enyém is.

– Majd beszélünk Chris, hívj, ha felébredtél. Szeretlek! Szeretünk – helyesbít, kinyomja a mobilt, leteszi a kisasztalra, felkap, és a karjába visz az emeletre. Már számolni sem tudom, hányadik alkalom ez ma, de az Istennek se mondanám, hogy elég volt. Mert sosem elég. Lassan vetkőztet, áhítattal figyeli a ruha alól szabaddá vált bőrt. Chrissel folytatott beszélgetése felizgathatta, érezem én, hogy a vágy nem csak nekem szól, de nem törődöm vele. Behunyja a szemét, úgy csókol, az ajkát egészen puhán érinti az enyémhez, leheletét a szemhéjamon érezem, megcsókolja mindkettőt. Szorosan ölel magához, teljesen megszűnik körülöttünk az idő, vagyis én úgy érezem. Kimegy minden rossz gondolat a fejemből, csak az ereimben lüktető vérre figyelek. Teljesen a hatalmába kerít, pedig tudom, hogy a szeme is azért van végig csukva, mert most mást képzel ide. Óvatosan rám fekszik, és mégis kinyitja a szemét. – Barbi, gyönyörű vagy – suttogja, és ez nekem szól. A tekintetét innentől egy pillanatra sem veszi le rólam, és egyetlen finom, könnyed lökéssel hatol belém. Velem van, nem Chrissel, velem. – Szeretlek! – súgja, és mozdul. – Ez tőlem... – leheli, és a következő lökésnél megáll. –, ez Christől.

Megdermedek, amire azonnal reagál. Elpirul, ködös pillantása kitisztul, és amikor kisiklok alóla, nem tesz semmit, csak nagyot nyögve terül hasra. Csend honol a szobában, komor csend, még a lélegzetünk sem hallatszik.

– Azt hittem – szólal meg végül –, hogy komolyan mondtad, azt hiányzik.

– Vele nem... ne kérd tőlem. Szeretlek, és nem tudnék... – hebegem, és kezdek inkább öltözni. Ezt már nem engedi, hanem felugrik, és lefogja a karomat, és bármennyire is tiltakozom, magához szorít, és ahogy vergődöm, úgy fonja egyre szorosabbra az ölelést. Olyan vagyok, akár egy lepke a pók hálójában. – Engedj, kérlek.

Csak a halk kérésre enged a szorításán, és visszarogy az ágyra. Kapkodva veszem magamra a ruháimat, és megigazítom a hajam. Lüktet bennem a vér, főleg mikor előre hajolok, akkor elviselhetetlenül felerősödik a fejemben a pulzálás. Csengetnek, és eszembe jut. Diana! Kiment a fejemből, hogy jön.

– Ki az ördög az ilyenkor?

– Édesanyád – nézek rá, és futok le a lépcsőn, úgy kiáltom vissza, futtában, hogy majd jövök. Remeg mindenem, amikor kinyitom az ajtót, és sírva borulok leendő anyósom vállára, aki nem szól semmit, csak ölel magához. – Tud segíteni?

Megemeli az állam, és a szemembe néz. – Attól függ, miben. Tudom, hogy eljátszottam a bizalmad kislányom, nem is haragudhatok rád, ha nem avatsz be, de azt tudnod kell, hogy segíteni akarok, és hogy Tom boldogsága nekem az első, mindenek felett.

Tomtól már tudja, hogy milyen műtéteken estem át, és amikor bőgve vallom be neki, hogy azóta nem voltam orvosnál, pedig a lelkemre kötötték, egy szót sem szól, csak int, hogy üljek be a kocsiba, és gázt ad. Nem szid meg, nem veszekszik, csendben sóhajtozik, aztán felhívja Tomot, hogy elrabol egy pár órára, mert meg akar velem ismerkedni egy kicsit jobban. Tom szerencsére nem gyanakszik, sőt örül neki, és ettől még rosszabbul érzem magam. Egy kedves asszony hazudni kényszerül az ostobaságom miatt. Kint ülünk a váróban, idegesen jár a lábam, miközben a falon kirakott mindenféle gyógyszerreklámmal igyekezem elterelni a figyelmemet. – Istenem Barbara, mindjárt elájulsz, olyan fehér vagy, mint a fal. Próbálj már megnyugodni kislányom.

Próbáljak, könnyű azt mondani. Soha többé nem akarok sem orvost, sem kórházat látni, rettegek már a tűktől és a szagtól is menekülni akarok.

– Igyekszem. Remélem nem fognak vérnyomást mérni – próbálok mosolyogni, de Diana arcáról leolvasva nem igazán sikerül. – Mikor kerülök már sorra?

– Hamarosan drágám. Hamarosan – ütögeti meg a kézfejemet. – Kérdezhetek valami személyeset?

– Persze.

– Mióta nem védekeztek? – kérdezi, és eltűnődőm. Mióta is? Jó kérdés, gondolkoznom kell, de valahogy nem sikerül visszaemlékezni. Amióta újra egymásra találtunk, azóta nem. De mikor is volt az? Fogalmam sincs, csak megvonom a vállam. – Akkor talán ezt is említsd meg az orvosnak. Nem akarlak sürgetni félre ne érts... – bólintok, és már ez miatt is aggódom. Nekem úgy rémlik, hogy amióta visszatértünk a hajóútról, azóta nem. Végre nyílik az ajtó, de nekem annyira nem akaródzik felállni, hogy Diana fogja meg a kezem, és felhúz. – Bátorság, kislányom.

Bent még erősebb a fertőtlenítőszag, és látni vélem, hogy a falak összenyomnak, a plafon pedig rám akar zuhanni.

– Szóval volt egy nőgyógyászati műtét, egy gyomorműtét... – Középkorú orvos fogadott, akiről Diana előre elmondta, hogy nem egy kedves természet, viszont alapos, és ez a lényeg. Szemüvege felett felpillant rám, de vissza is tér az előzmények olvasásához. – Kemoterápiát hol vette fel?

Nem válaszolok, ő pedig vár egy néhány másodpercet, aztán felnéz. Fürkészi az arcom, leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli az orrnyergét. Szeretném tudni, mi zajlik a fejében, de csak sejtem.

– Magánéleti problémák miatt nem volt lehetőségem a kezelésre.

Nagyot sóhajt, és az ajtó felé néz, mintha át akarna látni rajta. – Akkor most először is, egy komplex labort kérek, tumor markerekkel. Mióta hullik kórosan a haja?

– Egy hónapja, de két hete már elviselhetetlen. – Kezdek rettegni. Nem nyugtat meg, hogy ne aggódjon kislány, biztos csak vitaminhiány, nem mond semmi kedveset.

– Fogyása annak ellenére van, hogy normál, az önnek kiszabott adagban és módon táplálkozik? – Bólintok, hogy igen. – Hallom terhességet tervez.

Eláll a lélegzetem. Diana tehát nem tudta tartani a száját, ahogy én sem. Felháborodottságom egy aprócska kiáltásban szakad fel belőlem, de aztán gyorsan le is nyugszom.

– Igen. Ezért sem vettem fel semmilyen kezelést – hazudok újra, és már meg sem lepődöm rajta, milyen könnyen megy. Rutinossá váltam, úgy jön belőlem, mintha olvasnám. – Ezzel kapcsolatban is volna kérdésem...

Félbeszakít, miközben lapozgatni kezdi a kinyomtatott előzményeket. – Akkor lehet választani, és ezt az ön döntésére bízom. Terhesség, de az alultápláltsága miatt vannak kétségeim. Műtét, de az is rizikós. Kezelés, vagy kezelések, viszont annak lehet olyan következménye, hogy a teherbe esés valószínűsége nulla.

Megdöbbent az, amit mond, és az is, ahogy mondja. Szenvtelenül, kimérten, gépiesen. Megerednek a könnyeim a ridegségétől és a hallottaktól, de nem enyhül meg, csak gépelt valamit, kinyomtatja, és közöli, hogy holnap reggel labor. Minden erőmet elvette ez a néhány perc, míg bent voltam nála és a váróban le kell ülnöm. Lezuhanok Diana mellé, míg mást hív be az orvos.

– Rossz hír? – fogja tenyere közé a kezemet, és biztosan megérzi, hogy reszketnek. Ingatom a fejemet, hogy nem rossz hír, és erre nagyot sóhajt. – Nyers a modora, de amúgy jó orvos. Majd meglátod. Nem hallgat el semmit, és én teljességgel megbízom benne. Ha nem bánod, meséltem róla, rólatok neki, hogy várom már az unokát, de a legfontosabb, hogy egészséges legyél.

Ezt mondhatta volna hamarabb is, és akkor felkészülök rá. Néhány perc után közlöm, hogy menjünk, mert Tomra van szükségem.

A nappaliban találok rá, olvas a kanapén, és felugrik amikor belépek, de nem kérdez. Igyekszem a legvidámabb arcomat elővenni, és nem kezdek el mesélni, hanem megragadom, és a kanapéig húzom, ott rántom magamra. Rá van szükségem, arra, hogy elterelje a figyelmemet, hogy szeressen, hogy kitöltsön, hogy általa érezzem, élek. Félig rajtam, a kimerültségtől alszik el, így legalább van időm átgondolni mindent. Vagy terhesség, és baba, vagy kezelés, és talán életem végéig vele maradok. De ha megtudja, hogy nem lesz gyerekünk, akkor el is küldhet, hiszen végeredményben arra számít, hogy terhes leszek. Rosszul választottatok, merengek el, és megsimogatom Tom izzadt hátát, magunkra húzok egy takarót, és nagyon hamar elalszom én is.

Álmomban ismét a gödör alján fekszem, és serényen hányják rám a földet, de már nem ellenkezem ellene.

Feladtam.