Eldöntöm, egyelőre nem szólok Tomnak, hogy mégsem költözök el. Este vár rám, szürke bokacsizma, sötét farmer és fekete kabát. Fején baseball sapka, a haja hátul hullámosan takarja el a nyakát. Délután írt, hogy ne öltözzek ki, mert ha nem baj, akkor inkább sétálna velem. Habár egész nap fáradtnak éreztem magam, örültem az öltetnek.

– Van itt egy tuti kis park a közelben. Meglátod milyen szép éjjel London onnan.

Nem kérdezem hová megyünk, csak követem. Az időjárás kegyes hozzánk, és nem esik, sőt. Mintha a Jóisten az összes felhőt egyetlen suhintással elsöpörte volna London felől, szépen világít a Hold. Lassan indul a beszélgetés, de aztán egyre jobban belemelegszünk, és észre sem veszem, hogy már vagy fél órája felfelé megyünk. Sötét van, az utcai lámpák fényénél figyelem, ahogy mesél. Keze jár, úgy beleéli magát, ahogy magyarázza, hogy a Corolianusra milyen komoly vívóleckéket kellett venniük, és hogy teljesen visszamentek gyereknek, mikor fakardokkal gyepálták egymást az utcán.

– Látod ez? – mutat a homlokára, és lekapja a fejéről a sapkát. – Ezt is ott szereztem.

– Tényleg? Nem tudtál kivédeni egy szúrást?

– Ja, nem – nyomja vissza a fejébe a sapkát és zavart szégyenlősséggel kezd kuncogni –, rám nyitották az ajtót.

Azt hittem, ennél heroikusabban szerezte a sérülését, de ahogy nevet rajta, a jókedve rám ragad, és vele nevetek.

– Vigyázz, itt csúszik a kő – mondja, és megfogja a kezem. Már régen sík terepen sétálunk, de még mindig fogja, és én lassan kicsúsztatom a markából a sajátom. Nem kap utána, elenged. Alacsony cserjék és bokrok között sétálunk, amíg el nem érünk egy padhoz. Körülötte a fű kitaposva láttatja a föld sárgás csupaszságát. – Várj, még ne fordulj meg – szól, és megfogja a vállam. Pislogok rá, fogalmam sincs, mire készül. – Most megfordulhatsz.

Segít, gyengéden megtaszít, a másik kezével pedig húz. Alattunk London, a remegő fényeivel, közelebb alacsony, egészen távol a magas épületeivel.

– Ez a Hampsead park. – Az építkezési daruk vörös fényei lassan beleolvadnak a lemenő nap színébe. Olyan az ég, mint akkor ott a hajón. – Ugye szép? Volna szíved itt hagyni ezt a várost?

– Igen. A várost igen – rebegem, és már régen nem érdekelnek sem az épületek, sem a naplemente. Arcát beletartja a szélbe, a szemét becsukja. Annyira szeretem, hogy már fáj.

– És mást? – kérdezi, pedig azt hittem, nem hallotta meg.

Inkább nem mondok semmit. Leülök a padra, és csak nézek ki a fejemből. Ezernyi kérdés, de a legfontosabb, hogyan tovább? Ő nem mer lépni, és én sem. Lassú a tempó, nagyon lassú. A fiatalok kapkodva szeretnek, sietnek valahová, és nem veszik észre az élet apró szépségeit. Egymás száját falva nem látják ezt a csodás panorámát. Leül mellém, egészen közel. – Egyszer Christ felhívtam ide.

Már nem érdekel a panoráma. Felállok, és a fülem mögé simítom a hajam. Feltámad a szél, és az égen lassan felhők kezdenek bekúszni a képbe. Vastag, kövér felhők. A hangulatomra is viharfelhők szállnak Chris nevével együtt. Miért kellett szóba hoznia?

– Tetszett neki? Ez azért egészen más, mint amit ő lát a házából. Vagyis látott.

– Mi az, hogy látott? – csattan fel. Elindulok az úton visszafelé, mert a szél és a felhők kezdenek aggasztani. De az is, hogy Chris a téma a randinkon. Kapkodom a lábam, és nem érdekel, hogy csúszik-e a kő vagy sem. Mint a jó szamár, megérzem az esőt. Minden hajszálam töve bizsereg, és egyre többször pislantok hátra, de csak a fekete felhők tömegét látom, amiken már a Hold fénye sem jut át.

– Vihar jön, érzem – suttogom magam elé. – Amúgy Chris eladta a Bayron Bay-i házát. Nem mondta?

– Nem – motyog maga elé. – Ezt valahogy elfelejtette mondani.

– Mégis miről beszélgettek ti, mikor találkoztok? Jaj, bocsánat, gondolom, nem jut időtök túl sok beszélgetésre.

Morog valamit, és lemarad. Nem várok rá, zsigereimben lüktet a vihar, és én rettegek tőle. Most nem úgy vagyunk, mint akkor. Most nem fog tudni mivel megnyugtatni. Amikor leérünk a dombról, már futok, lihegve, a hajam kibomolva lebeg mögöttem.

– Ne rohanj már! Hívtam taxit, állj már meg. Barbara, a Jóég áldjon meg! – Szinte végszóra érkezik az autó, amikor megérzem az első esőcseppeket a bőrömön. Szakad az eső, amikor megáll a ház előtt.

– Maradj, ne szállj ki – szólok rá, és már futok is. Vissza sem nézek rá. Ledobom a csizmát, a kabátot, és remegő ujjakkal kezdem a fiókban keresgélni. – Nem hiszem el, hogy lehetek ilyen hülye? Nincs itthon egy darab se!

Kétségbeesetten nézek körbe, de fogalmam sincs, hol keressek füldugót. Felmegyek a netre, az időjárás jelentésre, és amit látok, attól páni félelem fog el. Riasztást adtak ki, zivatar és felhőszakadás. Sírva fakadva túrom fel a lakást, ha mást nem, akkor kenyeret fogok a fülembe dugni. Vagy papírzsebkendőt. Az összes redőnyt leengedem, és körbe veszem magam párnákkal, takarókkal. Sátrat csinálok a fejem fölé, és próbálom magamra erőltetni az alvást, de hogy is menne parancsszóra. Kimászok, hogy altatót vegyek be, és meghallom. Erőteljes morajlás, ami egyet jelent. Itt van a vihar.

– Tom – tör elő belőlem. Bekapok egy bogyót, aztán még egyet. Víz nélkül nyelem le, de mintha megakadt volna az egyik a torkomon, egyre erőteljesebben érzem a keserű ízét. Elfintorodom és belerázkódik a testem, és bármennyit nyelek, nem szabadulhatok tőle.

Kettőnek elégnek kell lennie, de hiába. A leengedett redőnyön át is látom a fényes villanásokat, és hiába szorítom a fülemre a tenyerem, áthallatszik. Csak egy valami nyugtathat meg. Magamhoz veszem a mobilt, és hívom. Foglalt. Várok pár másodpercet, és újra, de megint foglalt.

– Biztos a szöszivel beszélsz, ugye? – Már dühből nyomom a hívás gombot, és amikor megint csak a szaggatott búgás a válasz, kedvem lenne kinyitni az ablakot, és kihajítani ezt a vacakot az utcára. De nem lehet, kint tombol a vihar, tépi a szél a redőnyt. – Istenem!

Meghallom a búgást, és látom, hogy ő hív.

– Tom... nagyon félek – bőgöm el magam.

– Tudom, azért hívtalak az előbb, de foglalt voltál. Kivel beszéltél?

– Téged hívtalak – nevetem el magam, de közben záporoznak a könnyeim. Emlékezett rá, hogy rettegek a viharban, és keresett. – Nem felejtetted el?

– Hogyan is felejthettem volna el, hiszen akkor voltunk – aztán zavartan köhög egyet. – Beszélgessünk jó, ne figyelj semmire csak rám. Meséld el, milyen a házad?

– Nem tudom, még sosem láttam. Annyit tudok, hogy Swansea mellett van, a tengerparton. Van hozzá egy jó hosszú part is. – Összerázkódom, amikor hatalmasat csattan odakint. – Tom, kérlek, inkább te beszélj. Olvass fel valamit. Szonetteket, vagy bármit. A te hangod megnyugtat. – Az őszinte vallomás kicsit megnyugtat. Beszélni kezd, a hangja mélyül, lassul. Mindig máshogy beszél, amikor Shakespeare-t szaval. Ellazulok a hangjára, és leteszem a fejem. Egyik fülem a párnán, másikra a mobilt szorítom. A vérem pulzálása és Tom hangja együtt, plusz a gyógyszer megteszi a hatását. Nem tudom, mikor zuhanok álomba, de rég nem aludtam ennyire mélyen, és jót.

Reggel kinyitom az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő. Imádom az eső illatát. Az utca egy csatatér, leszakadt ágak, törmelék, szemét, amit a szél söpört végig az utcán. Hatalmas tócsákat kerülgetnek az emberek és nők sikongatnak, amikor a szél a fákról vizet söpör a nyakukba. Hirtelen beugrik Tom, és hogy vele beszéltem az éjjel. Tigrisugrásban vetődöm a párnák közé, és húzom elő alulról a mobilt. Időközben lemerült, úgyhogy gyorsan töltőre dugom.

– Jó reggelt – mosolygok a mobilba.

– Neked is – ásít hosszan.

– Felébresztettelek? Biztos haragszol, éjjel nem hagylak aludni, most meg felzavarlak. Csak meg akarom köszönni.

– Igazán nincs mit – mondja, és egészen megváltozik a hangja. Szerintem örül, hogy szerzett nálam egy jó pontot. – Igaz, hogy fél éjszaka beszéltem hozzád, és kábé a fél könyvet elregéltem, mire rájöttem, hogy alszol.

– Miből jöttél rá – bújok be újra a párnák alá.

– Horkoltál – nevet fel. – Belehorkantottál a szonettbe.

Kacagnom kell, miközben lerugdosom a párnákat. Az éjjel jó szolgálatot tettek, de már nincs rá szükségem, hogy védjenek. Már van, aki védjen.

– Valóban? – incselkedem vele.

– Igen. Képzeld el, éppen szavalom nagy átéléssel, hogy „... Ó, drágám, én mindig rólad írok, versem ti vagytok, te s a szerelem..." erre te meg olyan hangot adsz ki, mint egy kétszáz kilós grizli medve amint éppen a hátát vakarja a fenyő törzsébe.

– Hülye vagy, de imádlak – fakadok ki, de el is hallgatok gyorsan. Témát váltok, hogy mégsem költözöm a hónapban, mert, hogy nem sikerült költöztetőt intézni.

Kész vagyok bármit mondani, csak eltereljem a figyelmét. Persze tudom, hogy lehetetlen, amit mondtam, az beleégett az agyába. El is köszönök gyorsan, és megegyezünk, hogy most pár napig ne találkozzunk. Vagyis ezt én javaslom, ő meg belemegy. De azért alig kelek fel a kanapéról, már jön is az üzenet, ami csupán ennyi: Én is!

Szörnyű az egy hét, hiába beszélünk telefonon, mégsem olyan. Ahogy visszakaptam, most az én hülyeségem miatt kicsit el is veszítem. Kellett nekem olyan őszintének lennem. Most szenvedhetek a hiányától. Inkább megnyitom az e-mail-eket, és a sok között látom megbújva azt az egyet, amit először ki akarok dobni. Aztán az első mondat miatt inkább megnyitom.

Lehet nem is olvasod, és hidd el, nem neheztelek érte. Nem a legjobb viszonyban váltunk el, amit én nagyon sajnálok. Boldog névnapot akarok kívánni neked Barbara. Vigyázz rá, mert nagyon odavan érted. Üdvözlettel: a Szöszi. Ui: remélem, egyszer megbocsátasz nekem, ahogy talán Tom is.

Hogy micsoda, ahogy Tom is? Nem értem. Tényleg nem. De rákérdezni sem merek, mert ha nem mondott igazat Tom a kettejük viszonyáról, akkor hazugságon fogom. Csak nem mentek szét, mert akkor a képek sem voltak igazak, vagy pedig nem most készültek. Nem először fordulna elő a történelemben, hogy a bulvársajtó meg az Internet hazudik, vagy valótlant állít. Nem hagy nyugodni, ez az egész, és a számba harapva, középső és mutató ujjamat összefűzve kezdek írni Chrisnek.

– Ne haragudj, valahogy megbújt a leveled a többi között. Köszönöm szépen, hogy eszedbe jutottam. Remélem, jól viseled ezt az egészet, ami körülötted van. Hogy Tom is kitart melletted, annek külön örülök. Te vigyázz rá, hiszen téged szeret igazán. Üdvözlettel, a Vöri.

Kicsit gyötör a lelkiismeret-furdalás, de meg kell tudnom az igazat. Nem lennék tőle boldogabb, egy cseppet sem okozna örömet, inkább lenne kevesebb a boldogságom, ha megtudnám, hogy Tom miattam szakított vele, de nyugodtabb lennék egy kicsivel. Nem kell sokat várni, és jön a válasz.

Minden nappal egyre könnyebb, hiányoznak a srácok, hogy zengett tőlük a ház, de elfoglalnak a munkáim, és a felkérések. Nincs időm nagyon gondolkodni, és ez jó. Azt hittem, tudod, hogy Tom meg én, hogy mi ketten már nem vagyunk úgy, mint régen. Amikor te elmentél, mi nagyon csúnyán összevesztünk és engem hibáztatott, hogy miattam kiléptél az életéből. Ez mondjuk igaz is, és nagyon röstellem. Azt hittem, hogy azonnal hozzád rohant, de úgy látszik, hogy nem. Keressem? Mit gondolsz, visszakaphatom még?

A szám elé kapom a kezem, és végigsimítom az arcom egészen a nyakamig. Becsukom a szemem, és hátradőlök a kanapén. Na, most aztán a saját kelepcémbe sétáltam bele, de úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mit tegyek? Elcsendesítem a lelkem, és mélyen beszívom a levegőt. Tomra bízom, válasszon ő.

– Ha te akarod, akkor mindenképp. Lépj, ha ő nem teszi meg. De kérlek szépen, engem ne említs, rendben?

Ez egy remek próbatétel lesz. Ha Tom átmegy a teszten, akkor megbízom benne, és igyekszem, hogy minden olyan legyen, amilyen volt.

Köszönöm, te annyira jó ember vagy. Szereted még, ugye?

Meglep a kérdése, mert vajon mit számít az, szeretem-e vagy nem?

– Igen. Mindig szeretni fogom, ezért akarom, hogy boldog legyen.